Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-17 / 140. szám
1979. június 17. Képújság 11 Rőzsehordó Ferenczy Noémi gobelinje, a Nemzeti Galériában rendezett kiállításáról A művészet kis enciklopédiája Vannak önmagukat túlélő könyvek. M. Kiss Pál munkáját ilyennek látjuk. A benne foglaltak hatása elevenen él, ezért — harmadik kiadását követően — sem felesleges erényeit méltatnunk, gyengéit jeleznünk. A szerzőt a képzőművészeti ismeretterjesztés fáradhatatlan apostolaként ismerik országszerte. Színes, közvetlen hangú előadásait érdeklődés, siker kíséri, bárhol lép közönség elé. Korábban írt kis könyvei is a műalkotás befogadásának útját egyengették. Hasonló feladatot szánt — 1966-ban megjelent és népszerűvé vált — Művészetről mindenkinek című munkájának is. A mű címe egyértelműen kifejezi a szándékot: mindenkihez kíván szólni, aki alapfokon közelebbi ismeretekre vágyik a művészetről. Célja, hogy „áttekintően adjon képet a művészeti stílusokról és technikákról”. Felépítése ennek megfelelően világos, jól tagolt, ismeretanyaga rendszerezett. Az első részben a történeti korszakokat tekinti át az őskortól századunk közepéig. Tárgyalja minden esetben — illő hangsúly-áthelyezésekkel — az építészet, szobrászat, festészet, iparművészet jellemzőit. Az adott helyen beépíti az egyetemes művészet menetébe a magyar anyagot is, hangsúlyozva annak értékeit, jelentőségét, viszonyát a nagy egészhez. Igyekszik következetes maradni, de kissé meggyökeresedett szemlélete néha zavart okoz, aránytalanságokat idéz elő. Például a Nyolcak csoportját a kubizmus elé sorolja, pusztán francia kapcsolataik miatt; Picassóra nagyjából öt sort áldoz; Repin annyi sort érdemel, mint egész XIX. századi, feléledő festészetünk. A dolog természetéből adódik, hogy az „összefoglalás” óhatatlanul egyszerűsítéssel jár, de Goyát az „1808. május 3.”, Delacroxi-t a Szabadság géniusza című képpel jellemezni, nagyon is iskolás dolog. Miként aligha hihető, hogy Courbet a Drezdában elpusztult Kötörőket a polgárság megbotránkoztatására festette volna. Szemléleti korlátok magyarázzák a ma már nyilvánvalóan hamis summá- zatot is, miszerint a pop-artnak nincs eszmei célkitűzése. A villogó szerkezetek, fényjátékok kérdése pedig nem az op-art, hanem a kinetikus művészet körébe tartozik. A legnagyobb zavart számunkra mégis a formalisták kategorikus elítélése, majd felmentése, s főként a szocialista realizmus eléggé bizonytalan megközelítése okozza. Példái — Geraszimov, Nyep- rincev stb. — bizony túlhaladott álláspontot képviselnek hazájukban is. A művészeti technikákat bevezető sorokban érinti az oktatás-művészképzés kérdését. Álláspontja az, hogy a mes- térség titkait a mai művésznek is ismernie kell, bármilyen úton jut birtokába. E „titkokat” tárják fel az egyes fejezetek, akadémikus pontossággal. Ám a szemüveggel itt is van némi baj! Szabadban dolgozó, valőröket értékelő festővel példázódni vagy a szoborkészítés fázisait elkülönítő szándék merő anakronizmusnak hat. A kislexikon sajátos keveréke a szakkifejezéseknek és a mitológiai szócikekknek, de hasznosan forgathatja bárki. A hatalmas képanyag — bélyegméretű reprodukciók — rövid elemzések kíséretében valóban illusztrálja a szövegekben foglaltakat. A legismertebb műveket csoportosítja, s erősíti meg ily módon az olvasó művészeti alapműveltségét. M. Kiss Pál immáron harmadszor megjelent könyve sajátos felépítésű és szemléletű kis enciklopédiája főként az elmúlt korok művészetének. Röpke képet nyújt pár ezer év stílusairól, technikáiról. Bár korunk művészetéhez kevés segítséget ad, mégis érdemes volt újra megjelentetni. Igényt is sejtet. Meg jó ízlést is formál, s erre bőven rászorul még ma is mindenki. SALAMON NÁNDOR HÉ T KÖZ NA P Féner Tamás fényképalbuma A kitűnő és elgondolkodtató album szinte szerényen húzódik meg a Corvina Kiadó könyvheti újdonságai között, pedig jelenlétében szinte korszakváltást látunk, az emlékezetes kiállítást követő gyűjtemény akár egy új fotósszemlélet forrása lehet. Az album már első átlapozásra is óhatatlanul az irodalomban egy igencsak emlékezetes kiállítási kísérletet juttat az eszünkbe, a tárlat Szolnokon, 1932-ben nyílt volna, ha be nem tiltják rnég a megnyitó előtt. A rendőrség által elkobzott fényképanyag A mi életünkből összefoglaló címet viselte, később a képek jelentős része megjelent egy módfelett emlékezetes és sikeres albumban, az egykori kötet, (és néhány társa ugyanígy) akár egy kisebbfajta társadalmi és szemléleti forradalommal felért. Ennek a képanyagnak nemcsak a felvilágosító és szociografikus értékei voltak kiemelkedők, de a fényképezés eredeti funkcióihoz és hivatásához visszataláló stiláris értékei is a húszas évek sokféle avantgárd fotográfiai kísérletei után. És mindezt úgy csinálták, hogy felfrissítették a számukra hasznos újításokat is. Az egykori szociofotósok (Bass Tibor, Bergmann Teréz, Bruck László, Frühof Sándor, Haár Ferenc, Lengyel Lajos és mások, később Langer Klára, Sugár Kata és Kálmán Kata, stb.) Kassák Lajos szellemi irányításával visszataláltak a műfaj modern technikai és kompozicionális szintjén a fényképezés eredeti hivatásához, a felfedezett valóságot nem különféle, a látványtól idegen mahinációk tették művészi módon megfogalmazottá náluk, hanem a sokféle jelentőségű géphelyzetek és képkivágatok, de a képeken látható arcok mindenekelőtt. így legkivált a téma lett megrendítő: a korszak magyar proletariátusának és parasztságának élete. Portrék és életképek, újszerű „munkaképek” az egykori alkotások között. Közel másfél évtizede megismételték az egykor nem látható tárlatot Szolnokon, a katalógusban Kassák Lajos írta le a résztvevők közül a mozgalom és az egykori tárlat történetét. Mert az akkor betiltott és üldözött tárlat mozgalmat eredményezett: a fotográfiában is megindult „Magyarország felfedezése”, és mindez nem kis szolgálatokat tett a korszak baloldali és forradalmi törekvéséinek. Nos, Féner Tamás mellettük még a francia Magnum csoport riportereinek közvetlenségétől is tanulhatott megítélésünk szerint, albuma a mai hétköznapok fényképes krónikája lett. A fotós minden bizonnyal szívesen vállalja az egykori úttörőkkel való párhuzamokat, erre az összehasonlításra késztetnek felvételei közvetlenségükkel, témáikkal és eredetiségükkel is. Féner színházi fényképésznek indult egykor, ebben a műfajban is egy ugyancsak kitűnő tárlatára (Műcsarnok — 1972) emlékezünk, de hasonlóképpen egy tavalyi másik kiállításra is, amikor a budapesti Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban mutatta be ezeket a „hétköznapi fogantatású” képeket („1400 fokon”), amelyekből aztán az album kerekedett. „Keresem a társadalom jelzéseit — vallja Féner egy nyilatkozatában —, próbálom földolgozni magamban a társadalom napi gondjait...” Ennek a kollektív értékű gondolkodásnak, egy korszerű és tisztán látó tájékozódásnak dokumentációja és bizonyítéka ez az album, és persze mindannak, ami benne látható. Újszerű abban is, hogy Féner csak a képeivel nyilatkozik, szövege az albumban nem található. Előszóként Vitányi Iván tanulmányértékű fejtegetéseit olvashatjuk („Szociográfia — képekben”) a tudományos társadalomleírás és a fényképezés modern viszonyáról, az íróban is ennek a párhuzamnak lehetőségeit ébresztették Féner fényképei. Gondolatai a fényképek mellett akár egy új mozgalom irányát jelezhetik. Elgondolkodtatok és szociografikus értékűek tehát ezek a felvételek, hiszen az első képsor, a Tartalékcsapat című, a falusi cigányság jelenlegi helyzetéről késztet tűnődésre, A Cserhalmi brigád című következő már egy vonzó szerkezetű és nagyszerűnek sejthető munkásközösség hétköznapjait (munkában és otthon, családban és, együtt) mutatja be, az Olajbányászok, vagy a Százhalombattai nagyjavítás című sorok pedig a szinte mindig „fronthelyzetben” fáradozó munkások életét, valóban „hétköznapokat” a munkahelyen és a munkaidő után. Külön bekezdést érdemel a Kohászok című képsor, mert ennek színes technikájában még inkább felismerhető és nyilvánvaló lesz mindaz, ami a korábbi és szürke képsorokban már érezhető: a mai munkásélet és munka „féneri szemléletében” van valami megkapóan egyszerű és mégis himnikus. És ez az elsőképp, ami megha- tározhatón másféle világot tár elénk, mint a korábbiak, amiben Féner közvetlensége és szemléletvilága eltér az elődeitől. A korábbiaktól és a közvetlenektől is: nem ünnepélyes és patetikus. inkább köznapi, természetes'és így elgondolkodtató. Féner a szociofotósokhoz és (mondjuk) Cartier- Bressonhoz. André Kertészhez hasonlóan kerüli a választékosságot, az emberi szem természetességével találja meg a legátfogóbb jelzéseket, a legtalálóbb helvzetekel. És már ez is nagy eredmény az utóbbi idők megszokottan frázisokra épült munkásábrázolása után. Az élet és művészet harmóniája így lett igazabb, ugyanakkor elmélyültebb is. és hasonló meditációkra késztetnek a Féner- fotók. Felismerésekre, hiszen egészen más és emberibb életérzések olvashatók le a felvételeken láthatók arcáról, ugyanakkor önismeretre is. a képeken közvetlenség, nem ritkán báj, de mindenképpen egy az egykorinál emberibb világ arcai és hétköznapjai láthatók. A teremtés modern jelrendszere. Olykor kemény küzdelem és fáradozás, de sohasem apátia, az itt felvonuló embereknek vannak perspektívái is. Ezekről és hasonlókról tűnődünk az album átlapozása után. A „szárazra fogalmazott” képek akár egy szikár hősköltemény epizódjai. BODRI FERENC VITORLÁS Martyn Ferenc festménye, Martyn Ferenc, most ünnepelte 80. születésnapját. Album Borsos Miklósról Az idei könyvhétre szép kivitelű albumot adott a művészetbarátok kezébe a Corvina Kiadó. Borsos Miklós kiváló szobrászművész munkásságát mutatja a László Gyula bevezető tanulmányát és Petrás István érzékletes, a plasztikát jól éreztető fotóit tartalmazó kötet. Mind a képek mérete, mind a nyomás színvonala lehetővé teszi az érmek és szobrok alapos tanulmányozását. László Gyula több alkalommal írt már Borsos Miklós művészetéről, 1965-ben A művészet kiskönyvtára sorozatban jelent meg tanulmánya az életével és munkásságával Tihanyhoz kötődő művészről. Az új kötetben új megközelítésben, de a korábbi megállapításokhoz igazodva vizsgálja Borsos Miklós művészetét. Keresi a gyökereit, a reneszánsz kori Firenzéhez kapcsolja alkotásainak szellemiségét és nemes formaadását. Borsos, aki ifjú korában festőnek készült, Toszkánában és Dél-Fran- ciaországban ismerkedett meg a számára példaadó művészettel, a plasztikára áttérve a régi és a mai sajátos ötvözetét teremtette meg műveiben. László Gyula, aki a régészet nemzetközi tekintélyű professzora, s az ősművészetnek is tudósa, a legrégebbi ábrázolásokkal is rokonnak tartja Borsos műveit. Kiterjeszti ezt a kapcsolatot a „talált tárgyak” művészetére is, azaz Borsosnak a jó szemmel felfedezett érdekes formájú köveire, amelyeket semennyire vagy csak alig alakítva állított talapzatra, hiszen „kész szobor” volt mindegyik a maga természetalkotta valóságában. Szemléletes, a szobrászi mesterségben járatlanok számára is eligazító szakaszokat illesztett tanulmányába a szerző a kőszobrász munkájának menetéről, melyekben a talált szobrokkal ellentétben, a következetes alakító munkával létrehozottakat ismerteti. Szól az anyagról, a felületről, a formálásról, a tömbszerűségről, az áttörésről, a természeti ihletésről, az elvonatkoztató alakításról és mindenről, amit jó ha tudunk a szobrok, domborművek szemlélése közben. Tanulságos utalásokat találunk az írásban az összefoglaló, egyszerűsítő és a részletezőbb, a természeti formákat a részletekig felhasználó szoboralakításra vonatkozóan. Az előadásmódot aszerint választja meg Borsos Miklós, ahogy mondandója az általánosabb jelentésű fogalmak régiójából vagy a földi mezőkről származik. Tapogassuk a szobrokat! — ajánlotta egy nagy szobrász, s ennek a tanácsnak a hasznáról mi is meggyőződhetünk, ha alkalmunk adódik Borsos fehér vagy rózsaszínű márványainak simára csiszolt domborulatain, vagy más kőszobrainak töredezett, zúzott, érdes felületein tenyerünket végigfuttatni. Tanulságos megállapításokat találunk az írásban a művész kitűnően jellemzett portréira vonatkozóan ugyanúgy, mint a növényi formák alakulását idéző kompozíciókról, és azokról, melyek mitológiai vagy bibliai alakokat ábrázolnak. HEITLER LÁSZLÖ
