Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-13 / 110. szám

1979. május 13.

Képújság 11

Két kiállítás

Szabó Béla képei Tengelicen

A szó egyszerű, ám olykor hasznos közlekedési eszköze is a gondolatnak; mégis mily nehéz, szinte lehetetlen pár percbe sűrítve elmondani mindazt a tengernyi próbálkozást, lelki-szellemi erőkifejtést, nekifeszülést és visz- szahökölést, melyekre a művész sok ezer, ünneppé nemesedő köznapjában törekszik, azt a milliónyi látványt, vagy éppen víziót, melyekből egy- egy megragadja, hogy azt a fesztészet nyelvén és annak törvényei szerint képpé, alkotássá varázsolja.

A mestert — kinek képei előtt állunk — megérdemelt és illő tiszteletadással, idestova negyedszázada ismerem, s vajon megtilthatja-e ez alkalom, hogy nyilvánosan is bevalljam: jó barátként szeretem.

Szabó Bélát zsenge ifjúkorában ismertem meg, kedves növendékem volt ő akkortájt a művészeti gimnáziumban. Azóta nehéz évek is zúgtak el fölöttünk, s ezek a súlyos esztendők váltakozva a szerencsésekkel érlelték őt férfivá, s alakították festővé. Tíz év óta pedig igaz örömömre változatlan, vagy inkább egyre növekvő szeretettel lehetek a közelében: volt diákom

ugyanazon a helyen, ahol annak idején tanult, most kedves tanártársam. Okos, tudós kertésze fejlődő művészpalántáinknak.

Szabó Béla eddigi életművének csak kis töredéke ez a kiállítás, mégis a teljes élet szépségjelzéseivel ajándékoz meg bennünket, s szól hozzánk igézetes hangjával. Festőnk nem a hősi kiállások között érzi jól magát, festészetét messze elkerülik a pátosz viharos széljárásai, inkább a férfias líra csendes fuvalma lengi be látomásait, s színekkel átszőtt vallomásosságát szenvedélyes, összetéveszthetetlen festői hangjával tömöríti műveibe. S ha kevés képén szerepeltet is embert, tájaiban, csendéleteiben, még egy-egy ferde fatörzsben, tört kerítésben, vagy tűzfalban is tettenérni átlényegítő szándékát: alkotásai mindegyikében ott lappang, lélegzik és vibrál szemléletének emberközpontúsága, korunk már-már veszendő humanizmusa.

ízlésének nemes parancsa vezeti ecsetjét, nagy foltú dekoratív színtételeiben sokszor alkalmazza kedvelt vörösei gazdag variációit, s majd minden képén hangsúlyozza az örök problémák kékjét.

A megjelenítés gondossága, alapossága és képeinek tiszta fogalmazása felmenti a szemlélőt, világa befogadásának

A tudomány elűzi a sötétséget. Szabó Béla mozaikterve a nagyatádi kórház részére

nehézségeitől. Ez a világ nem igényel fáradságos előtanulmányokat, hogy megfejthető legyen. Képei hanghordozásában vallja, hogy a szépség fölemel hétköznapjaink porá- ból-sarából, s egy magasabb, érzékibb és tisztább szférába visz, eszmény és valóság világa között hidat alkot, s az esztétikum és a morál, az igazság és a szépség eggyé- olvad művészetében, megbékélést keresve földi természetünknek.

Ami képei értékét, időtállóságát biztosítják — hitem szerint —, nem a stílus, nem is az ábrázoló művészethez való ragaszkodás, mégcsak a téma sem, hanem ami mindezeken felül ellenáll a fürgén tovairamló időszerűségnek s a legvadabb napokban is megóv a pusztulástól.

Szabó Béla jól tudja, hogy a minőség felsőfokát nem az érthetetlenség jelenti. S azt is tudja, hogy a természet nyugalma, szerénysége és ereje minden időben szemben fog állni a szellem groteszk, lázas és diktatórikus merészségeivel. Gondolati s látványi nyersanyagát az életből veszi, s ebből építi föl a való világgal párhuzamosan másik világát: a matéria szellemi tükörképét. Állhatatossága és arányérzéke s csak a magasságok és mélységek felé tágulása idegen és csendes hangú tán a manapság kiállítási csarnokainkba is bemerészkedő hangoskodó zenebona mellett.

Minden műalkotás, mely csak a művészé és nem a körülötte áramló világé is: halott. Művész és közönség között mindig csak a mű teremthet biztos áramkört. A kommentátorok legfennebb csak a vezeték póznáit állít- gathatják, — vagy dönthetik.

UJVÁRY LAJOS

(Elhangzott a művész ten- gelici kiállításának megnyitóján.)

Molnár M. György simontornyai kiállítása

Korunk majdminden művésze egyéni — tehát első látásra megfejthetetlen — jelrendszerre bízza mondandóját, így hovatovább figyelemre méltó különlegesség, dicséretes erény lesz, ha egy festő képein a dunántúli tájat, valamely város jellegzetes épületét egyértelműen azonosítani tudjuk. A Molnár M. György választotta témák, képmotívumok „azonosításához” általában a képcímeket sem kell elolvasnunk, elegendő, ha emlékezetünkből előhívjuk a valamikor látott valóságdarabot. Aki tehát azon méri a műalkotás értékét, hogy a festő a valóságot áb- rázolja-e, örülhet a maga képpé objektiválódott táj- élményének. örülhet annak, hogy egy festőművésznek is „megtetszett” ugyanaz; a balatoni táj, ugyanaz a győri vagy soproni műemlék épület, melyet maga is fotózásra érdemesnek ítélt...

Azt jelentené bármelyikünk táj-élményének és Molnár M. György témaválasztásainak ilyen egybecsengése, hogy a festő dokumentálni igyekezett élményszerző utazásait? Amióta a fényképezőgéppel tökéletesebben elvégezhető a dokumentálás, nincs festő, aki vállalná ezt az anakronisztikus „megörökítési” módot. Természetesen nem azért óvakodnak a festők e divatja múlt szereptől, mert kényelmesebb, egyszerűbb lefényképezni egy épületet, mint festőállvánnyal, papírral, festékkel vesződni. Sokkal inkább azért, mert jól tudják: akkor is, amikor (technikai lehetőség nem lévén) rákényszerültek az objektív dokumentálásra a festők, grafikusok, jámbor óhaj maradt az objektivitás.

Molnár M. György — mi sem természetesebb a XX. század második felében — már nem is akarja azt a látszatot kelteni, mintha képi beszámolói függetleníthe- tők lennének a szubjektumtól. Jószerével még csak azt sem állítja: „én ilyennek látom a világot”. Az újra meg újra felfedezett táj ürügy csupán ahhoz, hogy magáról valljon.

A témaválasztás: a táj és az ember-alkotta környezet „felfedezése” önmagában is vallomás értékű. Arról tanúskodik, hogy Molnár M. György az objektív valósághoz való viszonyában méri meg magát; nap mint nap szüksége van rá, hogy feloldódjék a felfedezett-megidézett környezetben. Az igazán vallomásos Molnár azonban akkor lép elénk, amikor magával ragadja a látvány kínálta színélmény, s a teremtés izgalma hatástalanítja a „képcsinálás” tudatosságát. Ilyenkor izgatottan felizzanak a színek; majd zaklatott újjongásból depressziós szürkébe váltanak, s hullámozni kezd a táj, lebegni a legstabilabb épület. Ilyenkor „mindegy”, milyen címet ír a kép alá: a táj is emberarcú lesz.

Nem akkor jó tehát Molnár M. György, amikor képszervező élményét azonosítani tudjuk. Akkor, amikor maga által is ellenőrizhetetlen belső intésre emberarcúvá nemesedik keze alatt az objektív valóság.

SZILÁGYI MIKLÓS

Két könyv a budai Várról

Lehet pusztán véletlen, de felfoghatjuk az olvasói igény szolgálatának is, hogy két művészeti kiadónk szinte egy időben jelentetett meg könyvet a budai Várnegyedről. A nagyjából azonos téma csaknem azonos címet sugallt, de a kötetek tartalma, feldolgozásmódja lényeges eltéréseket mutat.

Pereházy Károly A Várnegyed címmel írt könyvecs- káját a Képzőművészeti A lap Kiadója gondozta. A szerző sajátos, könnyed művelődéstörténeti műfajt alakított ki mondandói számára. A Tabán, a régi Óbuda és a Városliget feldolgozását követő, immáron negyedik munkájában sem követett más utat.

E szépségeiben is megkapó épületegyüttesünk hosz- szabb ideje viták tárgya, turisták célpontja, régészek kincsesbányája. A hajdani exkluzív negyedbe mai zsongó élet költözött. A múlt és jelen összefonódása tán sehol nem ilyen szemléletes, mint itt. Századok építése és rombolása különös rétegződését hozta létre történelmünknek. A látogatók tömege kíváncsisággal telve járja a romantikus hangulatú utcákat, keresi-vallatja a múlt emlékeit. Pereházy ebben próbál segíteni. '

Az Árpádok korától átfutja a városrész történetét. A légkört — nem először! — Krudy-idézettel teremti meg. Fontosnak vélt eseményeket említ, a Képes Krónikából és más forrásokból citál hosszú sorokat, anekdotákkal fűszerezi írását. Szól a feltárásokról, pusztításokról, műemlékvédelemről, az athéni megállapodásokról, a Velencei Kartáról. Röviden felvázolja a magyar műemlékvédelem történetét is. Olvashatunk hangos és lényeges vitákról, kis perpatvarokról (ülőfülkék eredete, Hilton-szálló, stb.), sok egyebekről. A szépírói szándékokat 'sejtető írás a lírai támaszt Élesdy István festőművész akvarel tjeiben véli megtalálni. Ennek megfelelően felvillantja a festő alakját, jellemzi pályafutását, aki „festi környezetét úgy, ahogy látja”. Képei nem is árulnak el ennél többet sem róla, sem tárgyáról, a Várról. Miként a szöveg is csak felszínes ismereteket nyújt. Túl sok felé figyel, a gondolatok összefogására nem marad ereje, a líraiság megteremtéséhez pedig az igazi hevület hiányzik: íróból és festőből egyaránt.

Hasonló gondolatmenete van Gerő László könyvének is (A Budai Várnegyed), amelyet a Corvina jelentetett meg ízléses köntösben. Fő értékét Dobos Lajos nagyszerű fotói képezik. Az összevetés — mivel éppen kínálkozik —, bizony a fény-1 képész javára billenti ro- konszenvünket: többet sejtet csak a képek értelmezését meg a történelmi levegőjű Várhegy lényegéből objektív eszközeivel, mint a szabadabb feltételek között munkálkodó festő. A fény- árnyék-képszerkesztés adta lehetőségekkel bemutat, dokumentál, összevet, kiemel, gondolkodtat, s nem utoljára költői erejű élményt nyújt.

Gerő László a hazai műemlékügy fáradhatatalan küzdője, irányt adó egyénisége. E területről szólni tán a legilletékesebb. Ezt tömör, sok ismeretet nyújtó, negyven oldalnyi írása is igazolja. Hatalmas tudásanyagából biztos kézzel válogat, mert tudja, hogy a

teljességet nem e munkája hivatott szolgálni. Inkább csak a képek értelmezését akarja segíteni, anélkül, hogy képelemzésekre szorítkoznék. Szerető szóval tárja elénk a Vámegyed „építéstörténetét”. Szinte simogatja a feltárt köveket, épületmaradványokat, féltőn elmélkedik sorsukról, jövőjükről. Egész írásán végigvonuló alapgondolat, hogy „a város folyamatos fejlődés közben keletkezett”, s a „városmag védelmének meg kell találnia azokat az új célokat, amelyekre a városnak ma is szüksége van”. A feladatok kijelölésénél nem lényegtelen szempont, hogy a történelmi városmagok — így a Várhegy — védelme a mi viszonyaink között nem annyira egyes épületek, hanem utcák, terek, falsíkok, tömegek — együttesek! —

óvását jelenti. A probléma megítélése többször változott, de éppen a „budai kísérlet” több évtized munkája eredményezte a korszerű felfogás helyességét feltárásban, konzerválásban, helyreállításban és a beépítésekben. Ez magyarázza a szerző álláspontját például a Hilton-kérdésben, amelyet meglepő őszinteséggel tár elénk, .s sikerül meggyőzni igazáról. Buzdító szóval — hív és aktív .cselekvésre késztet —, zárja rövid, világos tartalmú és szövegű írását, amelyet e szinten és műfajban példaként lehet értékelni.

SALAMON NÁNDOR

Mednyánszky Lászlóra

Szerbiában

Tájak és csavargók

Emlékezés

A bárói sort a fuvarosok, szénégetők, favágók, országúti vándorok, a társadalom szélére sodródottak világával fölcserélő, új barátait a lélek mélyére látó jellemzéssel megfestő Mednyánszky László festőművész hatvan éve — 1919. április 17-én — hunyt el Bécsben. Festő-filozófus volt, aki nem csupán megjárta az élet kavargó mélységeit, de át is élte és képein megjelenítette. Naplója, melybe minden érdemleges eseményt és benne felötlött gondolatot lejegyzett, ránk maradt ugyan, élete és művészete mégis titokzatos. Maga a napló is rejtélyes: görög betűkkel íródott, váltakozva magyar és német nyelven.

1852-ben született a váráról és kastélyáról híres felvidéki településen, Beckón. A Vág völgyének és a Tátrának, az erdőknek és .a havasoknak volt csodálója már ifjú korában, és művészként is ellenállhatatlanul vonzódott a háborítatlan természethez. „A természet szemlélete volt fő foglalkozásom legfiatalabb koromtól fogva, ez volt életem tartalma” — írta naplójában.

Münchenben majd Párizsban tanult, önmagára azonban akkor lelt, midőn a bar- bizoni festők, műveit megismerte. Hazatérve a hegyvidékek világa mellé az Alföld opálos fényben derengő hatalmas térségeit is témájául választotta.

Korábbi tájképeinek sötét, barnás színekbe ágyazott borongását újabb franciaországi útjának hatására — az impresszionizmussal ismerkedett meg ekkor — színei kivilágosodtak, fénnyel teltek meg.

Származási köre felszínes életmódját megvetette, a jólét, a kényelem nem vonzotta, örök (többnyire gyalogos) vándorlásban volt, a lélek dolgai jobban érdekelték, mint a testiek. A szabadságot, a „legfőbb jót” mindennél

többre becsülte. Elvei és életmódja révén került szoros kapcsolatba a társadalom „megalázottjai”, „megtiprott- jai” világával.

Csavargókat, kemény arcú férfiakat, magukba roskadó öregeket ábrázoló festményei, melyek a századforduló táján keletkeztek, életművének a tájaknál is súlyosabb részét alkotják.

Tanulmányfej

A már idős mester az első világháború idején önként ment hadifestőnek, a harcterek áldozatait, vergődő sebesültjeit és reményüket feladó élőhalottjait ábrázolta drámai hatású rajzokon, festményeken. Szerbiában című, 1914-ben festett képének két, a havas útszélen hányódó rongyos katonája döbbenetes erővel szól a hamis jelszavakkal meghirdetett háborúról annak kezdetén.

1918 végén, már súlyos betegen ismét Bécsbe ment a festő, ahol nagy szegénységben és magárahagyatottság- ban költözött el az élők sorából 1919 tavaszán.

Munkáinak még Mednyánszky életében akadtak értői és tisztelői, manapság a múzeumok és gyűjtemények féltett darabjai. Elsősorban a bennük kifejezésre jutó tiszta és mély emberség ragadja meg a mai nézők figyelmét.

(Április közepétől a Magyar Nemzeti Galéria nagy emlékkiállításon mutatja be Mednyánszky László művészetét.) HEITLER LÁSZLÓ