Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
4. ^ÉPÜJSÁG 1979. május 13. Megyénkben úttörők a Balatonnál Bonyhádiéi és környékéről 26-an jöttek, Dombóvár vidékéről 24-en. A szekszárdiak 15-en vannak, a járásbeliek 33-an, a tamásiak 31-en, végül a paksiak 30-an. Valamennyien hatodikosok. Nem lehetett könnyű a válogatás, hisz tanév közben kellett eldönteni, hogy kik mehetnek tanulmányaik sérelme nélkül egy hónapra a balatoni úttörővárosba, Zánkára, az otthoniaktól mindenhogyan elütő körülmények közé. A választás sikerült, talán fényképeink is bizonyítják, hogy a megyebeli gyerekek jól érzik magukat. Amiben ötletességüknek, jó kedélyüknek, egészséges alkalmazkodóképességüknek éppúgy része van, mint sok másnak, amiről alább még szó lesz. Az útba indulás rossz emléke szerencsésen elmúlt. Ez a szekszárdi gócponton vonatra szálltaknál tapasztalt és a gyerekeiket kikísérő szülőkben nem csekély riadalmat keltett szinte tökéletes szervezetlenségre és kapkodásra vonatkozik, amiből a jövőben feltétlenül okulni kell. A jókedv általános. De hát tulajdonképpen miről is van szó? Mit keres ugyanennyi Szolnok megyei és borsodi pajtás mellett 159 Tolna megyei gyerek április közepétől május derekáig Zánkán? A délelőtti iskolai foglalkozások után, délután őrsvezetői és rajvezetői képzés folyik. Jó lenne, ha ezt olvasva, a gyerekkorukon már Komoly munkában-jócskán túljutott felnőttek nem legyintenének. Mindkét funkció — az őrsvezető és a raj titkár is — a gyerekek saját társadalmán belül fontos. Betöltőik részesei annak, hogy az általuk képviselendő jövőnek ne csak a keretei legyenek demokratikusabbak, mint amilyeneket nekünk több-kevesebb sikerrel létrehoznunk adatott, hanem ' a tartalma is. — Hogyan zajlik egy nap? — kérdeztük Laczkó Mihály táborvezetőt, a tolnaiak helyi „atyját”. — Fél hétkor van az ébresztő — mondotta. — Utána nem annyira reggeli torna következik, mint inkább friss, játékos reggeli testmozgás, majd tisztálkodás és reggeli. 8-tól délután 1-ig tartanak az iskolai foglalkozások... A „foglalkozás” alatt tanítás értendő, de visszakérdezés, feleltetés nélkül, tehát úgy, hogy a gyerekekre eleve több felelősség hárul. Nyomban oszlassunk el minden aggodalmat. Helytállnak magukért és amennyire megítélni lehet, valamivel előbb vannak a tanmenetben, mint otthon maradt társaik. Az ebédről és általában az étkezésről legokosabb a gyerekek véleményét tolmácsolni. — Ne féltsenek bennünket! — üzeni Herczig Gabi Tolnára. Piringer Csilla Kocsoláról: — Elegendő a koszt! Breitenstein Jancsi Hő- gyészről: — Nem kell otthonról kaját küldeni! „Kaja”-ügyben így megnyugodva, tovább lehet folytatni az érdeklődést Laczkó Mihálynál, akit mindközönségesen csak „Misi bácsinak” szólítanak a gyerekek: — A délután 2 és 3 közti idő a csendes pihenőé. Ilyenkor tulajdonképpen mindenki azt csinál, amit akar. Olvas, társasjátékot játszik, levelet ír. 3 és 6 közt van a képzés, 6-kor pedig a napi értékelés. Az, hogy „képzés”, így egy kissé hivatalosan és túl katonásan hangzik. Olyan ötletek, tapasztalatok szervezett formában való átadásáról Beszélgető társaink játék közben van szó (játék, túraszervezés, tánc, ének), amit az otthoni — sokszor cseppet sem Tolna megyei gyerekek várják a Tolna megyei újságírókat eleven — úttörőéletben hasznosítani lehet. A napi értékelésnél elsősorban nem a vezetők, hanem a pajtások beszélnek. — És csakugyan megmondják a véleményüket? — Csakugyan! Az első egy-két nap összerázódása, egymás megismerése után egyre szókimondóbban, de okosan és főleg felettébb demokratikusan. — Csak a levegőbe beszélnek, vagy valami hasznát, eredményét is látják annak, amit mondanak, kifogásolnak? — Igyekszünk, hogy lássák! Szinte a mondatok illusztrálásául szolgált, hogy a si- montornyai Csapó Robit egyáltalán nem feszélyezte beszélgetésünk során Misi bácsi jelenléte, hanem közölte, hogy: — Szerintem kevés a sport! Kiderült, hogy ez a gyönyörű stadion kihasználtságára vonatkozik, ahová csak bizonyos forgóban lehet beengedni a három megyéből jött sportolókat. A tolnaiak ettől függetlenül megnyerték az asztalitenisz- és a labdarúgó-bajnokságot. Van: színes tv, könyvtár, tábormúzeum, sakk, asztali foci, társasjáték és még sorolhatnánk. A balatoni felvidék az ország egyik legszebb része. A megyénkbe- liek már voltak Nagyvá- zsonyban, Sümegen és Keszthelyen. Ez utóbbi város aratta a legnagyobb sikert. Az újságíró kérdése: — Gyerekek, játsszunk egy gondolattal! Jövőre hetedikesek lesztek. Ha itt lehetne iskolába járni, ki vállalkozna arra, hogy távol él otthontól? Minden kéz a levegőbe emelkedik. — És milyen időközönként lenne jó hazalátogatni? A túlnyomó többség kéthetes terminusra szavaz, néhány vakmerőbb kiegyezne a havi egyszeri látogatással. Jártunk a „férfinép” 105. számú szobájában, ámbár szándékunk bejelentését nem csekély döbbenet kísérte: — Iszonyatos rendetlenség van! Nem volt iszonyatos rendetlenség, amit már* csak azért is érdemes megemlíteni mert hátha gyerekeink otthon is képesek lennének rendet tartani... Mármint nagyobb szülői beavatkozás nélkül! Befejezésül egy gondolatot, ami talán másnak a fejében is megfordult már. Ha gyerekeink május 17-én hazaindulnak és netán már egy nappal később megpróbálnak valamit valóra váltani az otthoni iskolában, úttörő- csapatban (biztos, hogy nem a zánkaihoz hasonló pazar körülmények között) az itt tanultakból, ne érje őket merev visszautasítás. Biztos, hogy nem akarnak rosszat, csak mást, esetleg szokatlant. De miért ne akarnának? Ha emlékezetünk nem csal, ilyesmi valamikor velünk is előfordult. Hátha nekik jobban sikerül! ORDAS IVÁN Fotó: TAMÁSI JÁNOS — Függöny! — mondta suttogva az ügyelő a mikrofonba. Valamelyik zsinóros összeengedte a függönyt. Tompán csattant a nézők tapsa: Don Juan is a függöny elé lépett a többiek után. Ö volt a főszereplő, ő lépett ki utolsónak. Vastaps! — Húzás! — mondta az ügyelő a hátuk mögött, mikor visszaléptek a függöny mögé. Elsőként Don Juan és sorjában a többiek, Sganarelle, a szolgája, Don Carlos, az elcsábított lány bátyja és Don Luois, az apja, majd a Parancsnok szobra. — Vas megy! — kiabált az ügyelő. A vasfüggöny halk csikordulással ereszkedett lefelé, az üteme§ taps lassan elhalkult. Még egy pillanatig a vasfüggöny kisajtaja mögött hallgatózott az ügyelő, aztán megcsóválta a fejét. Nem nyitotta ki. Az öltözőben Don Juan megkönnyebbülve szedte le izzadt testéről a ruhát. — Az öltöztető szabó ott forgolódott körülötte, elvette az ingét, a székre hajított nadrágját gondosan összehajtotta. — Holnap tiszta inget adok a művész úrnak — mondta. — Köszönöm. Az öltöztető szabó érezte, ma nem érdemes folytatni a beszélgetést. Don Carlos rágyújtott egy cigarettára. Don Luois mosakodott. Hferman voltak az öltözőben, egyikük sem szólalt meg. Amint Don Juan felöltözött, egyik kollégája beszólt az ajtón. — Egy lány várja a portán — mondta. — Lány, vagy asszony? — kérdezte Don Carlos és Don Jüanra nézett. — Nő. — Az a jobbik eset — mondta Don Luois a törülköző mögül, és vörösre dörzsölte az arcát. Don Juan elbúcsúzott tőlük, kiment a portára. — Szervusz — mondta a nő, aki várt rá. Középkorú volt, talán valamivel fiatalabb, mint a férfi, aki mellette állt. A férfi kicsit meghajolt a bemutatkozó kézfogásnál. Don Juan zavartan üdvözölte őket. — Már öt éve ide költöztünk a férjemmel — mondta és toporgott, mint akinek fázik a lába. — Ma este említettem a férjemnek, meglepjük egy régi ismerősömet, és eljöttünk megnézni téged. Don Jüannak úgy tűnt, erőlteti a többes számot. — Parancsoljatok a büfébe, talán egy kávét... — Nem, nem — tiltakozott a férfi — inkább mi hívnánk meg téged. Hozzánk, ha nincs programod ma estére. — Nincs. — Hát akkor menjünk. Fiat kocsi állt a süppedő hóban, a főbejárat előtt. A férfi kedélyeskedve vezetett. Ostorlámpák fénye szóródott a havas új lakótelep négy-ötemeletes házai között, és ahogy Győrffy László: Ferde, teher lény megérkeztek az egyik második emeleti lakásba, a feleség rögtön a konyhába ment. A férfi vidéki pálinkával kínálta Don Jüant, majd bekapcsolta az olajkályhát. — Szóval, ebben az évben szerződtél ide? • — Igen. — Hát akkor egészségedre! — Ittak. Később a férfi túlzott udvariassággal, bocsánatot kérve kiment. Don Juan maga maradt. Töltött, ivott, aztán a kovácsoltvas könyvespolcot nézegette. Leült egy puha, fehér szőrmével borított modern vonalú fotelba, rágyújtott. A férfi visszajött, és megmutatta a másik szobát, a konyhát, a fürdőszobát, még a vécét is. Aztán az asszony behozta a vacsorát. — Neked — mondta Don Jüannak — délről egy kis maradék húsleves. Mert emlékszem, hogy szeretted. A férfi egy pillanatra felkapta a fejét, rájuk nézett, és gyorsan egy nyikorgó, új demizsonbói vörös bort töltött. — Szereted a zenét? — kérdezte Don Jüantól vacsora után. — Igen. — Van néhány néger lemezünk — mondta az asszony, és a „néger” szót kicsit megnyomta. — Nem régen vásároltuk őket Pesten. Azokat tedd fel — intett a férjének. Don Juan az asszonyra nézett, kereste a tekintetét, de az nem fogadta. — A dzsessz nekem, kérlek szépen, a függetlenség zenéje — mondta a férfi, és feltette az egyik lemezt. — Szereted? — kérdezte Don Juan. — Mit? — Természetesen a dzsesszt. — Az asszony most elfogadta Don Juan szemrebbenését, és elértette a burkolt célzást. Magában mosolygott. — Hol laksz? — Nagyszerű albérletem van. — Szeretem a függetlenséget — folytatta a férfi, és lehúzta a cipőjét. — Megbocsátasz, kicsit fáj a lábam ebben a cipőben. — Átment a másik szobába. — Te is megházasodtál? — kérdezte az asszony, miközben a férje a másik szobában a papucsot kereste, és egy új lemez üvöltése lebegett közöttük. — Persze, van egy kislányom, kétéves — mondta Don Juan. Aztán felugrott, és leállította a lemezjátszót. — Mit csinálsz? Egy pillanatra az asszonyra nézett, aki értetlenül meredt rá a fehér szőrmével borított fotelból. — Ne haragudj, késő van, fáradt vagyok. Ekkor jött vissza a férj. Hirtelen, menekülésszerűen búcsúzott tőlük. Odakint tétova pelyhekben, a lakótelep lámpáinak fényében feketének tűnő pelyhekben havazott. Negyedórái gyaloglás után hazatért. Kőpadlós, egykori mosókonyhában lakott. Jéghideg vaskályha meredt a sarokban, mellette bádoglavór. A szegedi kannában, a víz tetején vékony jégréteg fagyott. Betörte, aztán a lavórba öntött egy kevés vizet és megmosakodott. Amikor a nyikorgó, recsegő magas támlájú faágyba bújt, a pizsamára felvette a hálóköpenyét is. Később beállította az órát, mert másnap kilenckor próbája volt, és arra gondolt, hogy mosnia kell. Már túl sok a szennyes a szekrény aljában — gondolta. Még egy ideig töprengett, hogy jó lenne az a nem létező feleség és a kétéves kislány. Úgy érezte, mint akit lefognak, és az orra előtt hadonásznak egy bicskával. Nehezen aludt el, sokáig forgolódott.
