Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
a népújság 1979. május 6. ............... F elhők mögött a nap Madár néni nem emlékezik rám. Ezt hosszú tűnődés, alapos fürkészés után vallja be. közben fészkelődig hogy jól megtámaszthassa hátát a kárpitozott szék támláján. Ebéd előtti szendergéséből vertük föl, hangja álomtól hínáros. Honnan ismerem? A piacon találkoztunk? Nem, nem ott. Amikor még úgy keresték Madár nénit az, asszonyok a dombóvári piacon, hogy nála mindig friss és szép a zöldáru, nem gondoltam, hogy valaha ezen a tájon fogok élni. De azért elhiszem, miért ne hinném, hogy „az volt a szép idő!”. Az meg egyáltalán nem hökkent meg, hogy 30—40 évvel ezelőtti dolgokra élesebben emlékezik. Természetszerűen vált ilyen különösre a memória, ha eljár valaki felett az idő. Felette pedig eljárt, 1883- ban született. Arca, tekintete mégsem árulja el, hogy négy híjával száz éves. Angyali nyugalmú a pókhálóvékony ráncokkal barázdált arc, eleven fényű a kék szempár. Beszédéből se hiányzik az egykori vitalitásról tanúskodó só és bors. Szó nincs arról, hogy ő csúnyán beszéljen! Soha se volt csúnya beszédű, természete se békéden. De azért fiatalasszony korában jól elrendezte azt a k ... szomszédasszonyát, aki egyszer rákapálta az ő veteményére a gazt! Árva szót se szólt napközben. Este csak visszakosarazta az adományt, hogy hadd fakadjon ki az epéje annak a cudarnak! Most meg? Itt ez a portás ... Az, amelyiknek olyan cifra kalapjai vannak és olyan nagy mellénnyel jár, mint egy generális.' A minap megint meglökte a folyosón. Hogy jön ez ilyesmihez? A kiskörmével se érintheti, mert ahhoz csak Madár Józsefnek volt joga. Nem is termett még egy olyan ember. Szép is volt, jó is volt. Na, már az igaz, hogy beivott néha. De akkor is! Firtatnám, hogy mi táplálja a portás iránti indulatoskodást — sikertelenül. Megtudom ellenben, mit mondott 75 éve a vasutas Madár József, amikor „messzi vidékről” — Somogyból — elhozta Dombóvárra. Azt mondta: „Aranyba foglallak édes, csak az lesz a dolgod, hogy szeressél !” Szépen éltek, arany azonban nem adódott. Pia- cozni kellett, mert egy kenyéren — ha kicsike a kenyér — elpusztul a legnagyobb szerelem is. Mondotta továbbá Madár József: „Nehogy fekete ruhát hordjál, ha meghalok. Még a fekete gombokat se tűrjed a ruhádon!” A kérés első fele nem tartatott be rendesen, mert minek témát adni a lepcsesszájúak- nak?! Ám ami a gombokat illeti, még az otthonban is tudja mindenki, hogy Madár néni rá se néz addig egy új ruhára, amíg azon fekete gombok vannak. Akármi színű jöhet, fekete akkor sem, ha nincs más. Megszakad a mesezubogás, megint szemre vesz. — Mondja már, honnan ismer maga engem? — Innen, a szociális otthonból! Amikor 65 idős, magányos ember befogadására elkészült az intézmény, az akkor 87 éves Madár néni első volt a honfoglalók között. Napokkal hamarabb beköltözött, mint a társak és otthonosan, energikusan forgolódott a később érkezők között. Rögtön tengelyt akasztott azzal, aki úgy mutatkozott be, hogy nem siet rendbe tenni a személyét, használati tárgyait, piszkálja puszta szeszélyből a többit. Akkor ismerkedtünk meg. Emlékezetéből teljesen kihullottak azok a napok. Gyanítom, hogy az elmúlt évek is, de nem tartom bajnak. így legalább nem szomorkodik azon, hogy az akkori bevonulok közül már 'csak tizenhatan élnek. Még 1976 karácsonyán hu- szonhátan tűzhették föl az öt év óta itt élőket megillető törzsgárdajelvényt. A selyemszállal hímzett, mezőkövesdi mintás szívet. Hosszan üldögéltek a karácsonyfa körül az ünneplők és arról beszélgettek, hogy nem baj, ha borús' az égbolt, ha teljesen birtokába veszi őket az öregség, csak átsüssön néha a felhőkön a nap. Többen is azt kérték, hogy majd tegyék melléjük a jelvényt, amikor menni kell. Teljesült a kívánságuk. j— Jól érzi magát Madár néni? — Semmi bajom kedvesem. Gyönge vagyok egy kicsit, de a doktor úr nem ír föl már semmi gyógyszert. Tudja, hogy úgyse veszem be. Soha nem éltem gyógyszerekkel. Most szokjak rá? — Kívánsága nincs? — Egyet nagyon szeretnék. Egy jó meleg kis bekecset. Olyat, amilyet a piacozók hordanak. Azt én, amikor már nekem nem kell, az igazgatónőre hagynám. Az örökös, akinek nagyon össze kéne mennie ahhoz, hogy a Madár nénire méretezett bekecsbe beleférjen, fölkacag. Pedig nem először hallja, első számú kedvencként, hogy ő lesz a bekecs várományosa. Lóki Miklósné igazgató korábban mesélte, hogy amikor még kijárt Madár néni a városba, mindig azzal állított be zsebpénzecskéjét szorongatva a zöldségboltba, hogy neki adják a legszebb kara- lábot. Karfiolból is csak azt viheti el a „vezető néninek”, amilyet festő se tud pingálni. Jött aztán boldogan az ajándékával és nem is gyanította, hogy a különös „csokrok” eleinte milyen mélységesen mély zavarba hozták a megajándékozottat. De megoldódott a gordiusi csomó. Az ajándékok titokban a konyhába masíroztak, közös asztalra kerültek. Mi értelme lett volna a ragaszkodás ilye- ténvaló kifejezését tiltani vagy visszautasítással megsérteni az ajándékozót? Gyerek- és öregkorban érzékenyebb, sérülékenyebb a lélek. Szóra, mozdulatra, szemvillanásra is ügyelni kell! Ezt tanulták meg új hivatásukban a szociális otthon dolgozói a leghamarabb. De nemcsak ők. Azok is ráéreztek erre akik mindjárt a kezdetkor kapcsolatot kerestek a szociális otthonnal. A város üzemeiben, szövetkezeteiben, vállalatainál, intézményeinél dolgozó szocialista brigádok 1979-re szólóan is 15 szerződést kötöttek az otthonnal. Az öregekért az idén 1200 munkaórát vállaltak. Sokfélére kell ez az idő. Rendszeresen bejárnak például a hajszobrászok a férfiakhoz, meg a nőkhöz is. Borotválás, hajvágás, dauer szerepel a szépészeti programokban. Vannak akik a nagytakarításokba, szükség esetén a gondozásba segítenek be, mások parkosítanak, kijavítják a víz- és villanyvezeték hibáit, háztartási gépeket reparálnak, olajat szállítanak, vagy autóbuszt kölcsönöznek a gondozottak kirándulásaihoz. Még az itt elhaltak sírjainak ápolására is akadt vállalkozó. Alapjában véve tehát mindennek van társadalmi gazdája is, ami munka egy ilyen népes család házában adódik. Ráadásul a patronálok egyikmásika jóval többet jelent emberileg némely gondozottnak, mint azok a vérszerinti hozzátartozók, akik öregeik tájára se jönnek, levelet sem írnak, vagy megtagadják annak a 30 forintos hozzájárulásnak a fizetését is, ami rájuk esik. Mondanom sem kell, hogy a megtagadás oka nem szegénység! A folyosón fölerősödik a jövés-menés, elnéptelenedik a szépen gondozott park. Ebédidő. Ma, vadas lesz a második fogás. Akinek ez a kedvenc étele, repetázhat. Madár néni is elindul, szépen köszönve a látogatást, de az ajtóból visszafordulva megkérdezi, hogy eljövök-e máskor is? Mondom, bólintom, hogy igen. Pedig talán nyoma sem lesz holnap ilyen-, korra az emlékezetében a mai találkozásnak. Azt ellenben jövő ilyenkor is szóról szóra olyan jóízűen meséli el, mint most, hogy mennyire csúffá tette anno dacumal a körötte kakaskodó intézőt. Elmenőben a portás, a „va- lamicsodásan ronda ember” harsogja utánam, hogy viszontlátásra! Arcán jóindulat és szívélyesség virít, amint bámulnivalóan pörge kalapjával integet. Ugyan, mi baja van Madár néninek ezzel az emberrel? Nem mondhatom, hogy semmi, mert az öregség nem nevezhető annak ... LÁSZLÓ IBOLYA Dunaföldvár Egy gyermekgyilkosság környezetrajza Lapunk április 1-i számának utolsó oldalán apróbetűs közleményt találhattak az olvasók. Ez a rövid írás óriási feltűnést keltett, amin cseppet sem lehet csodálkozni. Ekkor adtuk hírül, hogy a megyei bíróság első fokon tizennégy évi fegyházbüntetésre és a kozüg^ektöl tíz évre való eltiltásra ítélte $árfi Katalin 22 éves dunaföld- vári lakost, aki halálra éheztette néhány hónapos gyermekét. Az ítélet még nem jogerős, a vádlott és védője enyhítésért fellebbezett, így az utolsó szót majd a Legfelsőbb Bíróság mondja ki. A tény azonban sajnos tény marad: a kis Gábor születése után pontosan 9 hónappal, éhen halt. látta helyen lakott A Magyar László utca Dunaföldvár legújabb negyedének egyik ékessége. Nagyon szép, villaszerű családi házak, ápolt előkertek, szépen gondozott konyhakertek, az első szóra barátságosan nyilatkozó lakók. Iparosok, tisztességesen kereső munkások. Az 50-es számú ház, ahol — ez a tárgyalás során kiderült — egy szívós kis csecsemő négy hétig igyekezett életben maradni, a szomszédokénál valaLegyünk szakszerűek és idézzünk a tárgyaláson elhangzott boncoló orvosi szak- véleményből. A halál oka „elégtelen táplálkozás következtében kialakuló halálos eredményű csecsemőkori sorvadás”. Kollégáimmal együtt (javarészt többszörös gyakorló anyák, apák sőt nagyapák) néhány hétig igyekeztünk leküzdeni felháborodásunkat, hogy kellő tárgyilagossággal járhassunk a körülmények után. Környezetrajzunk már eleve egy tévedéssel kezdődött. öreg újságíróktól meglepő naivitással azt képzeltük, hogy Sárfi Katalin valamilyen eldugott viskóban, madár nem járta, ember nem Kölyökféltés mivel szerényebb, de ezt csak! a rosszakarat kifogásolhatja. OTP-kölcsönnel épült, két- szoba-konyhás. Ez utóbbit ismét csak a tárgyalásról tudjuk, mert Sárfi Katalin élettársát nem sikerült megtalálnunk, a házba nem juthattunk be. Eszeveszett dühhel támadó kis kutya rontott ránk. Mint később kiderült, nem a házat védte, hanem újszülött kölykét. A közvetlen környéken egyébként lakik orvos, egy utcával odébb a védőnő, a szomszéd házban pedig önkéntes rendőr. A bal szomszéd: — Mi nem vettünk észre semmit. Tudja kérem, nem olyan emberek voltak, akikkel valaki szívesen összejár. A Kati néha átjött egy-egy kanál sóért, egy kis cukorért. Nem mondom, mindig ki akarta fizetni, de ezt is meg lehet únni. A Jóska pedig? Nos, ha részeg volt, azzal nem lehetett bírni. Nekem is belevágta a kapát a lábamba, megmutatom a helyét... (Megmutatja.) — Egy ideig láttuk, hogy az anyja tologatja a kicsit a kocsiban, de aztán volt, hogy napokra eltűnt szem elől. Gondoltuk, elment az anyjához és magával vitte ... A jobb szomszéd nagyjából ugyanezt mondja, a 47. számú házbeli asszony szintúgy. Kifejezőkészségben nincs hiány. A szép utcában váratlanul az alvilág levegője csapja meg az érdeklődőt. Sárfi Katalin élettársától az utcabeliek a jelek szerint féltek. Ez a félelem — bármilyen könnyű ezt nem helybelinek kimondani — legalább is furcsa és társadalmi tehetetlenségre vall. Ugyanis a KMB-s rendőr se lakik egy nagyobb futamodásnyinál messzebb. Ezt a kifejezést, hogy „társadalmi tehetetlenség”, most találtuk ki. A „közöny” ikerpárja értendő alatta, amire később még visszatérünk. Jegyzőkönyv, mely felvétetett 1978. június 22-én. Jákli Sándorné gyámügyi előadó és Tóth Ferencné védőnő váratlan, tehát bejelentetlen, szemlén volt a Magyar László utca 50-ben. A lakókat meszelés közben találták, a kis Gábor kifogástalan egészségi állapotnak örvendett. Tóth Ferencné védőnő: — Az anya a tanácsadásra eljárt, a gyerek a kötelező védőoltásokat megkapta. Október 12-én meglátogattam. Jól nézett ki, telt arcú volt... — Levetkőztette? — Nem! — Kötelessége lett volna levetkőztetni ? — Nem! Valamikor októberben Sárfi Katalin élettársa orvhalászatért kiszabott büntetését indult leülni. A Sabin-cseppek beadásával kapcsolatban értesítés ment. Majd pótidézés. Még egy pótidézés. Az ajtón lakat. A lakat mögött gyerek éhezett. A papírok jöttek- mentek. Az „anya” (tegyük idézőjelbe ezt a szép szót) egy alkalommal még a gyereke létét is letagadta. Senkinek nem tűnt fel. — Mégcsak pletyka se volt róla! — A szomszédoktól nem érkezett jelzés? Tóthné: — Szerintem nem akartak beavatkozni! •Dr. Stingli Erzsébet gyerekorvos : — Ha jelzést kapuink, természetesen intézkedünk! Jelzés nem érkezett. Mindenki, minden hivatalból elrendelt kötelességének eleget tett. Illetve a legutolsó pillanatban is eleget akart tenni. Sárfi Katalint november 15-re beidézték a tanácshoz. A kis Gábor november 15- én, amikor az egyik utcabeli — Mendi Istvánék — szinte szigorúnak is mondható tanácsára az anyja végre orvoshoz vitte, útközben meghalt. Mendiék egyébként a gyereket korábban örökbe akarták fogadni. Ez a helybéliek részéről a törődés egyetlen jele. Az „anyja” nem adta. A dunaföldvári Vár Étterem II. osztályú hely. Sárfi Katalint innen harmadik látogatása után — a vezető szerint — eltanácsolták. — Mindig ittas volt és mindig más férfivel jött! Mely utóbbihoz egyébként a vendéglátóiparnak semmi köze. Másik törzshelye a Piroska presszó borozója volt. A vezetőhelyettes: — Tudják maguk, hogy kik azok a Ginák? (Ejtsd: Dzsinák.) Természetesen nem tudjuk. Pontosan néven nevezhető hölgyek, akiknek vagy van gyerekük otthon, vagy nincs (Sáriinak éppen volt!), de minden estéjüket itt töltik alkalmi ismerősök szerzésével. Nem a kültelken, hanem a megye egyik- legszebb nagyközségének szívében. Ezt mindenki tudja és úgy látszik mégsem akarja tudni senki. Annak, aki a bort méri, természetesen nem kötelessége tisztában lenni a vendégek családi viszonyaival. Nem ez, hanem az előbbi tartozik a társadalmi tehetetlenség fogalomkörébe. — Amikor az újságból megtudtuk az esetet, mindenki fel volt háborodva. (Volt, aki kötelet követelt, az egyik utcabeli asszony azt, hogy az „anyát” tette elkövetésének színhelyén kínozzák halálra.) — Tudják, hogy most miért lesz felháborodva a közvélemény? — Miért? — Hogy ismét ^kiteregetik a szennyesüket. Pedig „ludas itt bizonyos fokig mindenki ...” ORDAS IVÁN Fotó: CZAKÓ SÁNDOR
