Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-29 / 123. szám
A rtfePÜJSÄG 1979. május 29. Moziban Végre ismét egy magyar film, amelyet nem megemlítenek, ismertetnek, méltányolnak, hanem vitatkoznak róla! Kritikusok is, nézők is. Az utóbbi a fontosabb. Akár történelmi keretbe foglalt kalandfilmnek tekinti valaki Rózsa János új alkotását, akár mélyen elgondolkodtató elemzésnek a választás szabadságáról, illetve korlátáiról, sőt kényszeréről: a közös nevező nagyjából a következő: a film kegyetlen, sokkoló hatású, véres — de nem erről kell beszélni. Természetesen mindenki erről beszél, sőt sokan ezért nézik meg. Jómagam vérengzésügyben az átlagfarizeusokhoz tartozom, akik elfordulnak, amikor a kés a csirke nyakához közelít, ám gusztussal rágják combját rántva, sütve. Mint minden kortársam, bőségesen rendelkezem írásos és audiovizuális információval a távoli és közelmúlt, valamint a jelen idők kínzási és vérontási módszereiről. Néha csodálkozom is, hogy mindeddig valahogyan megúsztam. De nem biztos, hogy végérvényesen! — tartják bennem ébren a félelmet a tv-híradók és rádióhírek. Elfásulásról hát szó sem lehet. Most, a mozi nézőterén, mégis nyugodtan szemlélem, miként hatol a régészetileg precízen hiteles szúrószerszám a megerőszakolás céljából lemeztelenített leány finom bőrébe, meg a karó a zsivány... — tudják már mijébe, nem írom ki az olvasószerkesztő úgyis törölné. Van még sok hasonló A trombitás-ban, mindig kiszá- mítottan ugyanúgy fényképezve. A gyilkos, vagy hóhér az áldozattal. A gép közelít a látványhoz, a kínzószerszám is a testhez. Mondjuk a hát bőréhez. Nagyközeli: hasítás, vérserkenés, bőr- lehántás — remek, milyen élethű! Ez nem egyszerű paradicsomlé, hanem gondosan, több színre kevert festék, a hitelességet külön szakértő szavatolja. Itt mindent pontosan megmutatnak, a képzelet kikapcsolhat, az átéléstől mentesülünk. Szóval, én sem tudtam elkerülni, hogy erről beszéljek, túlságosan előretolakszanak ezek a motívumok. Félő. hogy a kitűnő művészek és a legjobb szándékú nézők egyesített törekvései sem elegendők ahhoz, hogy a film értékei maradjanak inkább az emlékezet felszínén. Például a címszereplő nagyszerűen ábrázolt tisztasága. Ez a kamaszfiú alig ismerte, aztán elvesztette Thökölyvel harcoló apját. Látta megerőszakolni anyját, lett pénzért adott-vett jószága, rabszolgája töröknek, lengyel úrnak, csodával határosán menekült többszöri életveszélyből. A három zsiványt, — lezüllött egykori kurucokat —, hol számító hízelgéssel, hol naív hitRádió tel nevezi apjaurának. Hidegvérrel öl, hogy a még nagyobb haramiától visszaszerezze a kincseket, mert úgy hazudták neki, hogy a kurucok ügyére rejtegették. Vakmerőén szabadítja ki kínzóit, úgy vélvén, hogy mégis kurucszív dobog bennük — és hóhérkézre adja őket, amikor ismét csalódik. E fordulatok alapján akár szabályos kalandhős is lehetne, a jövő jelképe, aki tiszta eszméit Rákóczi zászlai alá viszi tovább. De ilyen mértékű sematizmust egyetlen néző sem kívánhat. A rendező és operatőr nem is tágítja körülötte a zárójelenetben a szokásos módon nagytotálba a világot, ellenkezőleg, sorsa beteljesülését jelzi filmnyelven. Egyre szűkül a kép, már csak a fiú arca látszik szuperközeliben, a lángoló erdő fényei vibrálnak rajta. Ellen-kalandfilm tehát! — De mikor készült nálunk utoljára „valódi”? És romantikaellenes is! — De merre pusztít hazánkban jelenleg a kuruc-, vagy éppen betyárromantika? Az ifjúság védtelen, kiszolgáltatott a manipulációval szemben, erre akar figyelmeztetni a rendező! — De kiket? Túl sok az ébredő kétely, és ráadásul ismét a bizonytalanság: nem éppen ezeket kell elfeledniük japán módra bőven adagolt borzalmaknak? A magyar filmalkotók akkor szokták a filmimportot ajánlani, amikor a joggal hiányolt vígjátékokat kérik számon tőlük. Én ezek után inkább azt kérném, hogy szamurájfilm vonalon ne rendezkedjünk be önellátásra. Mégis zavartalanabb a vérontások élvezete, ha egy távoli nép különös szokásainak, ismeretlen történelmének tulajdoníthatjuk, hogy nem egészen értjük: mi miért történik. CSONTOS KÁROLY A friss széna bódító illata című NDK filmvígjáték a mozik műsorán Felnőtteknek, .Csínyteues” es doktorátus Csehov írta, akiről nagyjából tudjuk, hogy nem jelentéktelen szerző, Szuvorinhoz 1890. április 1-én: „Maga azt kívánja, hogy midőn én a lótolvajokat ábrázolom, kijelentsem: a lólopás rossz. De hát ezt nélkülem is régóta tudják már. ítéljék el őket a bírósági ülnökök, nekem csupán az a feladatom, hogy megmutassam, milyenek.” Nos, Csehov — tudjuk jól — orvos volt. Arról nincsenek információim, hogy akár Martinkó Károly, akár Bo- renich Péter orvos lenne. Mindenesetre „doktor” Simon Pál se volt orvos, aki a múlt hét délutáni Rádiószínház bemutatójában csütörtökön „Az álorvos” cím alatt szerepelt, őt pedig igencsak bemutatták. Gyengébb felkészültségű halandóknak, mint amilyen én is vagyok, ebben az alig több mint félórás riportjátékban egyetlen valami volt érthető — a címe. A volt vadászrepülő, volt disszidens, szexuális gátlásait tagadhatatlan sikerrel levetkezett haramia, saját szavai szerint „kisebb-nagyobb gyermekes csínytevéseiért” 15 évet töltött börtönben. Az újságíró szeretne nem kajánkodni, de komolyan tudni kívánja, vajon hány évet kapott volna, ha netán csínytevései nem kisebb-nagyobbak, és egyáltalán nem gyermekesek? A folytatás ugyanis teljes joggal helyet kaphatott volna, ha megéli, néhai Ráth-Végh István: Uj butaságok az emberiség kultúrtörténetéből című kötetében. Még erőltetve is nehéz megérteni, hogy a disszidált dr. Nemere Zoltán fogorvos némi instrukciói alapján, egy injekciókat is kifogásolható minőségben beadó valaki, hogyan szerepelhetett Magyar- országon főorvosként és mellékesen házasságszédelgőként. Ez utóbbi működési területe esetleg még érthető. Szókincse — ezt a riportjáték dokumentálta — nagyjából olyan fokú volt, mint egy olvasottabb ellető kanászé, akinek véletlenül kezébe került az „Egészségügyi munka” című folyóirat egyik példánya. Játszva beszélt „pulminális dolgokról”, „több mennyiségű folyadékról” és használt még sok, az előbbiekhez hasonló, felettébb „szakszerű” kifejezést. Mindezek után (néhány viszonylag ép elméjű családtag hiába hangoztatott fenntartásai ellenére) Borsodivánkán megállapították, hogy „talpraesett, kimondhatatlan férfi”, akiről érdemes volt eldönteni egy feltehetően nem is ifjú asszony esetében, hogy „fogjuk meg ezt a doktort anyukádnak”. Majdnem megfogták, pedig még a debreceni 6300 forintos (tulajdonképpen nagyon szerény) lakodalmi ebédnél is hiányzott a főorvos úrnál olyan apróság, " mint a személyi igazolványa. Igaz viszont, hogy enélkül is volt „gavallérsarkú” cipője, tudott tehén- és hízóeladási szaktanácsokkal szolgálni és érezni lehetett, hogy „így szereti a parasztokat”. A Martinkó—Borenich műsor kitűnő volt. Az emberi ostobasággal kapcsolatos tanulságait hangsúlyozni kellene. Félő, hogy feleslegesen. Élünk a gyanúperrel, hogy jövőre, vagy jobbik esetben két év múlva, tömegkommunikációs szerveink újabb példákkal szolgálnak majd ... gyermekekről (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A Babits Mihály megyei művelődési központban gálaműsort rendeztek a nemzetközi gyermekév tiszteletére. A bevételt a rendezők és közreműködők a gyermekek megsegítésére létrehozott alap javára ajánlották fel. A műsorban elsőként Pro- kofjev: Péter és a fairkas című zenés meséjét hallgattuk, Lányi Péter és Thész László tolmácsolásában. Az összekötő szöveget Zeman- Zsuzsanna mondta el. Ezután versösszeállítás következett. Előadták: Mácsik Zoltán, Aczélosné Solymár Magdolna, Solymár Ottóné, Decsi Kiss János, Németh Judit, Rutkai Géza, Takács Sándor né, Komjáthi Tamás, Zsoldos Ákos. A versmondók foglalkozásukra nézve az élet legkülönbözőbb területeiről jöttek, mintegy szimbolizálva, hogy a gyermekek ügye mindannyiunk közös gondja, társadalmi összefogást igényel. Az irodalmi összeállítás végkicsengése az volt, hogy akikor lesz igazán jó, ha a világon minden ember egymás kezét fogva a békés jövőt munkálja. A Tolna megyei óvónők KISZ-énekkara Gerse József vezénylésével Decsényi János: Két tavaszi éneik,. Bárdos: Liszt Ferenc, KaraiJózsef Attila: Fiatal életek indulója című kórusműveit énekelte. A kicsinyeket féltő szeretettel nevelő ifjú pedagógusok lelkes muzsikálása méltán aratott sikert. A szekszárdi néptáncegyüttes a szolnoki fesztiválon elismerést szerzett Lányi György—Farkas Zoltán : Szal- mazsuppos a mi házunk teteje és Thész László—Szabadi Mihály: Hess páva koreográfiáit táncolta. A szekszárdi szövetkezeti madrigálkórus Ligeti Andor dirigálásával az alkalomhoz illően Bárdos Lajos: A jövő emberéhez kórusművét adta elő, melyet a zeneszerző Pá- kolitz István versére komponált. Ezután Székely Iván: Görög éneke következett, szólót énekelt P. Somfai Zsuzsa, balkáni dobon közreműködött Schell Ferenc. LEMLE ZOLTÁN (ordas) Adamovics, Brill, Kolesznyifc: Égő falvak Tévénapló Értek a szóból Az elmúlt héten, összmunka bűnügyben címmel indított a televízió egy kanadai filmsorozatot. Miután az első epizód címe ez volt: „Mondd el, mit tudsz!”, sietek kijelenteni, hogy értek a szóból, elmondom, ami valószínű úgysem titok. A kanadaiak Brewer felügyelője nem olyan szép fiú, mint a bűvész vagy nem olyan férfias, mint amerikai pályatársa. Mégis lesznek olyanok, akik türelmetlenül várják Brewer felügyelő soros jelentkezéseit, mert elég sokan vagyunk, akik kedveljük a krimit. Tesszük ezt annak ellenére, hogy esetenként megvádoltatunk. Pedig a krimikedvelők között vannak olyanok, akik a sznobok lesújtó véleménye ellenére vallják, hogy semmi más nem hat rájuk olyan pihentetően, mint egy jó bűnügyi történet. Na már most, ami engem illet... Amit el kell a magam nevében mondani. Mosolygó Georg szörnyű vége ürügyén többször gurultam méregbe már a hosszúra nyújtott expozé tájékán. Utána aztán kaján érdeklődéssel lestem, hogy mit kezd a sok gubanccal Brewer és a vele összmun- kálkodó Erickson. Kárörvendezésem örömét némileg elrontotta a krimiknek az a receptje, miszerint, ha előírásosan keverjük és kavarjuk a kiválasztott történetet, a rossz elnyeri a végén a „jutalmát”, lettlégyen akármilyen agyafúrt. Hogy miért? Mert a felügyelők az egész világon agyafúrtabbak szerencsére a legagyafúrtabb haramiáknál is. De nem folytatom. Sejtésem szerint az összmunka bűnügyben című sorozatnak nem lesz kevesebb nézője, mint a krimiknek általában, mert a felnőttek is szeretik az esti meséket. És szívesen megfeledkeznek arról, hogy mese és mese között is vannak minőségi különbségek. —óa— A gyermeknapi műsor Nem lehettek könnyű helyzetben a szerkesztők a gyermeknapi műsor összeállításakor. Tudták, hogy országszerte, a legkisebb településen is színesebbnél színesebb, az ötletesnél ötletesebb programokkal lépnek elő erre a napra. Mi ráadást adhat a televízió? A gyermeknapi műsorok már délelőtt 9—10 órakor elkezdődnek, akkor melyik legyen az ideális adásidő, amikor a gyermekek is meg tudják nézni a nekik készített műsort? Hogyan lehet átvergődni a minőség Skyllája és a megfelelő adásidő Karibdisze között? A televízió igen egyszerűen oldotta meg ezt a problémát. A vasárnapokon már megszokott, időben, a már megszokott közönségnek, a kis óvodásoknak, a szokásos programot adta. Egy bábfilmmel indult a műsor. Ezúttal Mackó Misi Afrikában járt, majd Kockácska, a pilóta kalandjait izgulhatták végig. Egy tízperces műsorral az általános iskolás korosztálynak is adóztak: egy litván népi játékkal, a ripkával ismertették meg őket. Az „ünnepi” műsort a pécsi körzeti stúdió adása zárta, mely szintén az óvodásoknak szólt. Az alig egyórás műsor attól volt gyermeknapi, hogy a műsorfüzet ezt közölte a nézővel. Az ötlettelenséget talán az magyarázhatja, hogy a hét végén, vasárnap kétórás gyermekműsorral rukkol ki a televízió. Rendőrtiszt és festő Cseh Gábor rendőr százados gyűjteményes kiállítását nyitotta meg dr. Szirmai Endréné festőművész Pécsett, a fegyveres erők klubjában, május 14-én. Nem mindennapos jelenség hazánkban, hogy egy rendőrtiszt festő is. E kettősség mégsem hordoz magában ellentmondásokat, mivel Cseh Gábor művészetében egyesül és kifejeződik mindaz, ami rendőri szolgálattal és művészi munkával együttjár. Embert nevel, emberi kultúrát teremt, gazdagít és megvéd. Kitartó és sok esztendőn át folytatott szívós munkával, emberségével jutott a művészi pályára. Cseh Gábor egyszerűen nem tud élni művészet nélkül. Belső szükséglete, hogy fessen, rajzoljon, metszeteket készítsen, egyszóval valljon a művész szellemével önmaga és mások életéről, hazájáról. Képeivel sugallja, hogy azonosul korával, a szocialista társadalommal, problémáival és keresi a megoldásokat. Társadalmunk hat művészetére, ezt érzékeli és műveivel visszatükrözi. Művészetének megértéséhez nem kell lexikon, fordítóiroda, magyarázószöveg, csak látni kell. Megtestesül benne az alkotás emberi vágya, amely mindannyiunkban megfogalmazódik, csak nem mindenki tudja művészi formában visszatükrözni. Képei gazdagok, festőiek, környezetét, életét ízlésesen, hitelesen ábrázolja. Különböző felületeken ragyogóan komponál, stílusgazdagsága értékes' festői magatartásra utal. Az emberi sorsokba való beleélésé művészi képességű. Dr. Szirmai Endréné festőművész egy idézettel sommázta művészetét: „Nem annyit ér egy nép, amennyit a múltja ér, hanem amennyit ma megtesz a holnapjáért”. E feladatnak való elégtételt mindazok láthatták és láthatják, akik Cseh Gábor kiállítását a pécsi fegyveres erők klubjában megtekintették. BERTA ATTILA r. fhdgy Három minszki iró tiz évig járta Hazáját és hatszáz faluban beszélgettek a túlélőkkel, akik abban az időben már felnőttek, vagy éppen négyéves gyerekek voltak és a csodával határos módon megszabadultak az „égő falvakból”. Borzalmas dokumentumkötet az Égő falvak. Halál, pusztulás, asszonyok és gyerekek meggyilkolásának sorozata. Nincs és nem kell kommentár a túlélők visszaemlékezéseihez, a sorsok magukért beszélnek. Nekünk pedig tudni róla, hogy volt egy rendszer, amelyben az „ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt", és még hirdette is, hogy az a „programja”. Heinrich Kiáss már 1913-ban ezt irta: „...A kis országok, például Hollandia és Belgium, elvesztették a léthez való jogukat. Rundstödt tábornok 1943-ban: ...A szomszéd népek és javaik megsemmisítése elengedhetetlenül szükséges győzelmünkhöz... kötelességünk, hogy a lakosság legalább egyharmadát likvidáljuk. Hitler igy mondott „köszönetét” Németországnak, utolsó üzenetében: „Ha a háborút elvesztettük, pusztuljon el a német nép is...
