Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-04 / 102. szám
1979. május 4. "rtEPÜJSÄG 5 A közművelődés kérdései Kedd, szerda, csütörtök Magyar idegenforgalom:- Siegfried Lenz szemével „Előbb meleg víz folyjon a csapból, majd azután beszélhetünk kultúráról” — szólt közbe ingerülten egy férfi. A munkásszállásokon élők közművelődési lehetőségeit feszegették a szakszervezeti taggyűlésen, melynek légkörét felborzolta a nyers hangú vélemény: a tanácskozás két pártra szakadt. Voltak, akik helyeselték és azt hangoztatták, míg a vállalat munkás- szállóin a szociális és egészségügyi ellátottság nem lesz „összkomfortos”, kár is az időt vesztegetni a művelődési témával. Mások viszont erős- gették, hogy „egyik feltételezi a másikat, nem lehet sorrendet állítani”, mivel csak a művelt ember igényli és tudja megbecsülni a kulturált környezetet. Példákkal is érveltek: egyik nemrég épült munkásszállón — a gondnok a megmondhatója — bakancsostól fekszenek a vadonatúj paplanos heverőre, a pvc- padló csupa fekete lyuk, mert beletapossák az égő cigarettavéget. Az itt lakók tévét se nagyon néznek, szívesebben forgatják az ördög bibliáját. Csupán az új falak még nem orientálják az embereket tartalmasabb időtöltésre: olvasásra, tanulásra, klubfoglalkozásra ... Parázs vita kerekedett, de végül mégis nyitva maradt a kérdés: az I—IV. kategóriába sorolt szállodákban a komfort fokozat határozza meg a köz- művelődési szemléletet? Az ország több mint háromezer munkásszállójában százezer dolgozó tölti családjától távol az estéket. Az építőiparban minden harmadik ember... A „hétköznap” otthonában is ösztönösen keresik azt a családias keretet, mely kényelmet, pihenést és szórakozást ad. Életmódjuk javítását segíti elő az 1976-ban hozott minisztertanácsi határozat, mely kötelezi a tárcákat a munkásszálláshelyek korszerűsítésére. Az építőipar 89 munkásszállójából 45 felel meg ezeknek a követelményeknek. A MÁV-nak 102 szállója, 80 munkáslaktanyája és 400 lakókocsija van, a színvonal itt is vegyes. Debrecen, Pécs, Szolnok, Veszprém munkásai új szállókban laknak. Budafokon az építők 1040 ágyas panelszállója „mindent tud”: a szobákban hideg-meleg víz, külön van gyengélkedő helyiség, tanulószoba, könyvtár. A fővárosban az Építőipari Szolgáltató Vállalat a 19 legnagyobb szálló gazdája, a tervidőszakban 400 millió forintot meghaladó összeget költ felújításra, korszerűsítésre. Tehát a szociális és egészségügyi feltételek megteremtése jó úton halad. Ebbe az összkomfortba azonban a művelődés is beletartozik. Legalább is bele kellene, hogy tartozzon. Százezer szállólakó. Város- nyi népesség. Társadalmunknak nem lehet mindegy, hogy ezek az emberek az év mintegy háromszáz napját milyen körülmények között töltik, s hogyan használják ki szabad idejüket. Sok köztük a fiatal, például Borsod megyében 57 százalék, Pest megyében 45, Budapesten 60—70 százalék a harminc éven aluliak aránya. Általános és szakmai műveltségük az átlagszínvonal alatt van, 60—70 százalékuk betanított vagy segédmunkás, csaknem felének nincs meg a nyolc általános iskolai végzettsége, s akad köztük analfabéta is. Van, aki éveken át úgy él, mint egy ágyrajáró. Hiányzik a közösségi élet — mondják — s ezért nem vonzza őket otthonként a szálló, inkább sörözőkben ütik agyon az estét. Barátságok ritkán szövődnek, mivel gyakran cserélődik a munkásgárda a változó munkahelyek miatt. Legtöbben már pénteken haza utaznak és hétfőn mennek vissza. Marad a kedd, a szerda és a csütörtök. De mit lehet kezdeni három nappal? Sokat, nagyon sokat. Több vállalat munkásszállójában szervezi meg a szakmai továbbképzést, politikai tanfolyamokat. Ismeretterjesztő előadások, szellemi vetélkedők színesítik a programot, és rendszeres a klubfoglalkozás. Nem feltétlenül szükséges ehhez a főfoglalkozású népművelő. Segíthet a közeli művelődési ház, vagy akár a vállalat közművelődési bizottsága. A fiatalok tanulnak, az idősebbek sorra veszik ki a könyvtárbóll a Jókai-, Dickens-, Balzac-, Mikszáth-re- gényeket. Kétségtelen, a család, az otthon távolsága közönyt szül, de egy jó közösség magával ragadja a legfásul- tabb embert is. Emlékszem, középiskolás koromban Radnóti-estet rendeztünk egy munkásszállón. Barakkban, építőmunkások között, terítő nélküli asztalok mellett, gyalulatlan deszkából ácsolt padokon ültünk. A „díszlet”: vaságyak, vaskályha, lavórok, kék mázas vizeskannák. Az egyórás műsor után kérték, maradjunk még, folytassuk az előadást. A végén már a magyarórák tananyagából szavaltunk Petőfit, Aranyt, József Attilát, Adyt. Vacsorára is ott marasztaltak bennünket hazai füstölt szalonnával, szikkadt kenyérrel kínáltak, hozzá citrompótlós teat ittunk. Ennek a délutánnak a hangulatát nem lehet elfelejteni, épp ezért tudom: a művelődési igény felkelthető összkomfort nélkül is. Természetesen jó, ha együtt jár mind a kettő. De az bizonyos: nem csak a meleg vízen múlik, hogy valaki Hemingway öreg halászát elolvassa ... HORVATH ANITA Siegfried Lenz haladó nyugatnémet író. Kissé szokatlan című elbeszéléskötete: „Einstein Hamburgnál átkel az Elbán” az idén jelent meg az Európa Zsebkönyvek sorozatában. Benne „A Balaton hullámai” című írás, Miklósi Judit fordítása. Tartalmának most nincs jelentősége. Elég annyi, hogy egy nyugatnémet házaspár a Balaton mellett várja rokonait valamelyik szállodában, szinte teljes biztonsággal Balatonfüreden. Nem lehet tudni, hogy Siegfried Lenz mikor járt nálunk, de az tagadhatatlan, hogy alapos helyismerettel rendelkezik. Idegenforgalmunkról, a magyaros vendéglátásról is jól kialakult véleménye van, ami szervesen ötvöződik az irodalmi mondanivalóval. Idézzük, a lehető legkevesebb kommentárral. Az előkelő balatoni „szálló igazgatója megy el mellette, kékesfekete hajú, alacsony férfi, halkan sziszegő szavakat mondogat, amelyek úgy hangzanak, mint egy egyre halkuló vita visszhangja. Úgy nézem, szólal meg tört németséggel a szállodaigazgató, ma különösen szép lesz a Balaton.” Az egyik emelkedőnél „szinte minden vezető visz- szakapcsol. Ingerülten kérdezi: Te is érzed? A benzinjük is olyan silány, mint a gyufáik... Tudod, mit mondott nekem a benzinkutas, amikor szóvá tettem az alacsony ok- tánszámot? így válaszolt: Azt az oktánszámot, ami nálatok van, majd csak a kommunizmusban fogjuk elérni.” .... a partról egy zöld kerti a sztalhoz telepednek át, melyről csíkokban pattogzik le a lakk. Itt... talán még egy kávéhoz is hozzájutunk”. Erre az, aki már három hete van az országban „lemondóan mosolyog”, mert már „tudja, hogy még a dühös türelmetlenkedés sem bír rá arra egy pincért, hogy több kérést teljesítsen, mint ameny- nyihez éppen kedve van.” Végül „közben sikerül odaintenie egy elsiető pincért, aki hajlandó kávét hozni, ha nem is ide a vízhez, hanem csak, ahogy mondja, a teraszra, a napra.” „Régimódi kirándulógőzös fordul ki a kikötőből, tele van elmosódott rozsdafoltokkal... Judith megijed, amikor játszani kezd a zenekar. Ott a fák mögött, a fából épült zenekari pódiumon foglaltak helyet a zenészek”. Bemennek „a szálló tágas, fényűzően berendezett előcsarnokába. Lányok, rövidre szabott kék egyenruhájukban — nemcsak nyelvtudásuk és szépségük miatt válogatták ki őket, hanem nyilvánvalóan mozdulataik különösen kifejező letargiája miatt is — pillantásukkal hosszabb időn át tanakodnak, melyikük adjon felvilágosítást a nyugatnémet vendégnek. Kérem, mondja doktor Thape, a következőt szeretném kérni: ha megérkezik a stralsundi busz, legyenek szívesek értesíteni minket; fent leszünk a szobánkban. A kisasszony megfontoltan bólint. Már a lépcsőházban vannak, amikor Judith megszólal: Észrevetted, hogy meg sem kérdezték a szobaszámúnkat?” Később: „Lementek a vendéglőbe, az oszlop melletti nagy virágtartókhoz, egy fiatal pincér lomhán követi őket és alighogy leültek, b i - zalmaskodó hangon érdeklődik, nyilvánvalóan azon van, hogy frissen szerzett tapasztalatait kamatoztassa: Whiskyt? Két whiskyt az uraságoknak?” Németjeink azonban makacsok, bort rendelnek: „Abból a fajtából, ami itt terem a környéken”. Ezek után „három cigány az asztalukhoz lép”. Az asszony „a hegedűs paszománya alá dug egy gyűrött bankót és ezért választhat magának egy dalt” Sok órás autóbuszozás után megérkeznek a várt vendégek. Kimerültek, de „sem főpincér, sem idegenvezető nem tűnik fel a láthatáron, hogy irányítsa őket.” A vendégvárók az NSZK- ból jöttek, a vendégek az NDK-ból. Felmennek előbbiek szobájába: „Nézd csak, Trudi, ez a szoba nemcsak kétszer akkora, mint a miénk, de íróasztal is van benne, balkon és néhány párnás karosszék a kedves vendégeknek. Miért nem bánnak velünk is ilyen előzékenyen szocialista barátaink?” Bort hozatnak fel. „A pincér nem akarja megérteni a dorgálást, amelyben doktor Thape azért részesíti, amiért lassan teljesítette az új rendelést. Lehajtott fejjel, kifejezéstelen arccal, borravaló nélkül küldi el.” Végül az újonnan érkezettek elmennek „megnézni az utolsó vadlovakat a pusztán.” A hazai olvasónak, aki a Balaton környéki pusztákkal és az ottani lovak „vadságával” teljesen tisztában van, az a szilárd meggyőződése, hogy az egész írásban ez a néhány szó az csupán, mely teljes egészében Siegfried Lenz írói fantáziájának terméke. ORDASIVÄN Ha nem tudják... Molierenek a nevettetés és kinevettetés nagymesterének köszönhetjük Tartuffe-öt, aki — úgy látszik — mindörök- kön örökké a szemforgatás elrettentésünkre formált megtestesítője marad. Tőle származik az a mondás, mely szerint nem vétkezik, ki titkon vétkezik. A mondás igazságtartalma már Tartuffe születésének időszakában sem állta ki az emberi tisztesség próbáját. Ugyan, hogyan állhatná ki napjainkban? Sehogy. Mégis akadnak akik rokonságot mutatnak ezzel a követésre már szülőatyja által sem ajánlott drámai hőssel. Nem is olyan régen, többen is számon kérték, honnan vette a bátorságot egy fiatal pályatársam, amikor leírta, hogy idős riportalanya nehezen szokta meg ahova nemrég került be, a szociális otthon közösségét, életrendjét? Visz- szakérdeztem, miért kell ahhoz különleges bátorság, hogy az újságíró azt írja le, amit a vele beszélgető ember neki mondott? Egyáltalán miért vonják egyesek olyan szívesen kétségbe az újságíró tisztességét, jóhiszeműségét?! Ha most bárki azt hiszi, hogy sikerült lecsillapítanom a kedélyeket, nagyon téved. Az illető bácsi nyilatkozás]' jogát és az újságíró tisztességét egyedül a szociális otthon igazgatónője nem vonta kétségbe. Úgymond azért nem, mert ő aztán igazán tanúsíthatja, hogy a gondozottak bekerülve az intézménybe, jó hosszú ideig nem találják fel igazán magukat. Később pedig bármennyire is beleszoknak a közösségbe, soha nem szűnnek meg emlegetni életüknek azt a periódusát, amit a maguk teremtett otthonban töltöttek el. Ez még azokra is jellemző, akiknek az élete inemhogy sikerekben nem volt gazdag, hanem akiknek az öregséggel is nehezített nyomorúságos körülményeik utón valóságos megváltsának számít, vagy számított a szociális otthoni beutalás. A szóra bírt bácsika nyíltsága különben csak pár embert „sértett”. Azokat, akik hivatalból meghallgatták a „sértettek” protestálását — csak szolidaritásból, mert mit meg nem tesz az ember, ha távol igyekszik tartani magától a bonyodalmakat?! Mindezek után jogos a kérdés, hogy hol itt a baj ? Egyáltalán, miért szégyen az, ha egy családhoz szokott idős ember nem lelkendezik, mint valami kollégiumba vonuló diák és a szociális otthon közösségi életének számára új rendjét, szokásait nem az eminens tanulók színvonalán — s azonnal — tanulja meg? Tovább mennék. Mi szégyellni való van abban ha egy család — esetleg több gyerek sem tudja megoldani idős és gondozásra szoruló apjának, anyjának köteles istápolását? • Sok vonatkozásban tekinthetjük fájónak, ha a valósághoz viszonyítottan „késik” a tudat de e vonatkozásban talán leginkább! Szegényházi képzettársítások vannak ugyanis az oktalan, alkalmasint jó érzést is bántó megnyilvánulások mögött. Jó lenne, ha azok szégyellnék mór magukat, akik magatartásukkal, cselekedeteikkel ezért „megdolgoztak”. Csak- hát az a baj, hogy ők hirdetik leginkább, hogy nem vétek, amiről senki sem tud. De miért kell nékünk velük azonosulni? Miért kell közvéde- lembe részesíteni Tartuffe mai rokonait? — ó — Az újságírónak ritkán adatik meg, hogy egy nagy horderejű bűncselekmény elkövetését végignézze, s tanúja legyen a teljes beismerésnek. Ha mór ebben részeltetett a szerencse, nem kevésbé a rendőri szervek segitőkészsé- ge, kihasználom az alkalmat, hogy részletesen ismertessek egy olyan históriát, amely a megye lakosságának közérdeklődésére tarthat számot. Négy év és három hónap szívós, következetes nyomozati munkájával a Tolna megyei Rendőr-főkapitányság bűnüldözési osztálya, dr. Farkas Miklós alezredes osztály- vezető irányításával, pontot tett egy ügy első fejezetének végére. Az ügy, annak idején, nagy port kavart föl — már csak az összeg nagysága miatt is —, és azóta sem hagyta nyugton a megye közvéleményét. 1975. február 11-ére virradóra betörtek a Simontornyai Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalat pénztárába. Reggel öt órakor az illetékes dolgozók megdöbbenten tapasztalták, hogy 852 ezer forint — a dolgozók fizetése — eltűnt. A feljelentést megtették, a nyomozás azonnal megindult. Most hosszas lenne felsorolni, mi irányította a figyelmet arra, akiről később bizonyossá vált a tett elkövetése. A látszatra hosszas, a valóságban inkább szívós munka meghozta az eredményt. A rendőri szervek, tulajdonképpen az első perctől kezdve valószínűsítették az elkövető személyét, a bizonyítékokat azonban fel kellett sorakoztatni. És ez vett igénybe hosszú időt. Kolompár József (Dundi) többszörösen büntetett csib- ráki lakos. Jelenleg hatéves büntetését tölti betörésért és hivatalos személy ellen elkövetett erőszakért. Annak idején labdavarró bedolgozó volt a BSZV-nél. Beismerte tettét a simontornyai betörő Jól ismerte az ottani körülményeket, a bűncselekményt megelőzően — mint ezt be is vallotta — három nappal, végigjárta azt az utat, amelyet az emlékezetes 1975. február 10-i éjszakán is megtett. Gyakran járt Simontornyán, így tisztában volt a bérfizetés időpontjával is. 1976-ban — mint már előbb szó esett róla — börtönbe került. Ez a dátum azért fontos, mert ezt megelőzően senki sem mert Kolompár Józsefre vallani — rabiátus, verekedő ember lévén — féltek tőle, amikor azonban megkapta a hat évet, sokat segített a lakosság. Olyan közvetett és közvetlen bizonyítékok kerültek napvilágra, amelyek mind jobban valószínűsítették Kolompár bűnösségét a simontornyai betörésben. A felsorakoztatott bizonyítékok hatására a tettes ez év április 19-én előadta az ellopott pénzt, pontosabban, 121 ezer forintot, egy arany karórát, egy arany pecsétgyűrűt és egy arany nyakláncot. Ez utóbbiakat a lopott pénzből vásárolta, a többi pénzt különböző célokra elköltötte. Kolompár József tettét beismerte, s most sor került a bizonyítási kísérletre a tetthelyen, a Simontornyai Bőrés Szőrmefeldolgozó Vállalat irodaépületében, a főügyészség képviselője és két hatósági tanú jelenlétében. Kolompár József alias Dundi szemléletesen bemutatta, hogyan mászott át a kerítésen. Elmondta, majd egy órahosszat várakozott az épület jobb sarkánál, mert lapátolás zaját hallotta a nem messze lévő kazánházból. Amikor elhalt a zavaró nesz, továbbment. Az épület hátulján talált egy WC-ablakot, amelyen — akkor is, most is — akrobatákat megszégyenítő ügyességgel bemászott. Segítségére volt egy ott parkoló teherautó, amelyre föllépve köny- nyebb volt a behatolás. Bemászott az ablakon, s bent a WC-ben leesett, most ugyanúgy, mint akkor. Feltápászkodott, elindult a pénztár felé. Még arra is volt gondja, hogy a folyosóablak függönyét behúzza, nehogy kívülről belásson valaki. Egy baltával és egy reszelővei kifeszítette a pénztár lakattal lezárt ajtaját, majd a szobában lévő lemezszekrényt. A föllelt pénzt egy nylonzsákba szórta, majd a bérelszámoló iroda ablakán át távozott. Szóról szóra így mondta e] a bizonyítási kísérlet során, s ami igazmondását messzemenően bizonyítja, felismerte, hogy azóta a bútorok helyét mindkét helyiségben megváltoztatták, továbbá a lemezszekrény helyén ma már betörésbiztos páncél- szekrény áll. Az udvaron ugyanazon az úton távozott, mint ahol bejött, majd a vasútállomásra ment, s a zsákmány birtokában kereket oldott. Kolompár József beismerte tettét az ügyész és a hatósági tanúk jelenlétében. A rendőrség vádemelési javaslattal, rövidesen átadja az ügyet az ügyészségnek. LETENYEI GYÖRGY . A pénzt a betörő, az értéktárgyak kíséretében egy mézes- kannába rejtette és elásta. Előkerült a maradék 121 ezer forint. Ez a kép a bizonyítási kísérlet során készült. Az itt látható új páncélszekrény már feltörhetetlen diót jelentene Kolompárnak.
