Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-06 / 80. szám
1979. április 6. A közművelődés kérdései A munkakörnyezet kultúrája (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Lehangoló látvány: szétszórt anyagok, áruk egymás begyén-hátán, szerszámok szétdobálva, ömlesztve a szemét az udvaron. Amerre a szem ellát, mindenütt rendetlenség. Már az eldobott esik is azt a benyomást kelti a szemlélődőben, itt a munkakörnyezet kultúrájával nem sokat törődnek. Naponként találkozhatunk ilyen elszomorító képpel. Pedig a „hogyanon” kívül az sem mindegy, milyen környezetben éljük le életünket. Különösen vonatkozik ez a munkahelyekre, ahol a nap legnagyobb részét töltjük el. Hogy mennyire így van, kétségtelen bizonyítékok igazolják. Mégis a munkahelyi | vezetők kissé idegenkedve fogadják, ha a munkahely kulturáltságáról esik szó a velük való beszélgetésben. ,.Nem az én asztalom” mondják, „ez a közművelődés területe”. Bizonyítani sem szükséges, ez a szemlélet helytelen. A közművelődésé, de a munkahelyek felelős vezetőié is. A népművelők feladata elsősorban a vizuális nevelés, a képzőművészeti ízlés formálása. A munkahelyek vezetőié pedig elsősorban segítségadás ahhoz, hogy a dolgozók emberivé, barátságossá alakíthassák környezetüket. Felismerve, hogy a szép, kellemes, egyszóval esztétikus környezet és a munkaintenzitás között összefüggés van. Ehhez a feltételek biztosítása szükséges. Ismertessék fel dolgozóikkal, hogy a környezetük befolyásolja tevékenységüket. A személyes VEZETŐI PÉLDAMUTATÁS nagyon sokat jelent, meghatározó is lehet. A sokszor ostorozott „reszortszemlélet”, mely szerint „ha hatékonyan akarunk dolgozni, nem érünk rá ilyen kérdésekkel” — de általában a kultúrával — „foglalkozni”, káros lehet. Az efféle „alapigazságok” tévesek. Tévesek, mert figyelmen kívül hagyják a környezet munkavégzésre gyakorolt hatását, nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy a megfelelő munkakörnyezet biztonság- érzetet ad az ott dolgozó embereknek. Kedvezően befolyásolja, befolyásolhatja az érzelmi és kedélyállapotot, segít az üzemi balesetek megelőzésében, stb. A személyes példamutatás leginkább tetten érhető a vezető „rezidenciáján.” Ha igényes önmagával szemben, akkor esztétikusán, nem pazarul rendezi be irodáját. Minden bútornak, minden tárgynak helye, funkciója van a szobában, s az oda belépőre, az ott tartózkodóra semmi sem hat nyomasztóan. Sajnos még mindig kevés a jó példa. Divat ma nálunk is a tapéta, no meg praktikus is, főképp a lemosható. Egyre több iroda falát díszíti, védi, gyakran válogatatlanul. Legtöbbször a szűkös anyagi lehetőségek miatt — mert fontosabb dolgokra kell a pénz — leértékeltet vásárolnak, azokat, amelyek nem túl esztétikusak, vagy inkább valók egy hálószobába mint például a főmérnök irodájába. Úgy gondolom, azzal együtt is, hogy erre is kell figyelni, ez a kisebbik probléma. Sokkal inkább megütközik az ember azon, amikor művirágot lát az asztalon krepp- papírba csavart virágcserépben, szalmából készített „intarzia” képeket a falon, gipszfigurákat a vitrinben. Mindehhez hozzátartozik az „aranyozott” kávéskészlet, a kovácsolt vasból készített guruló kínálóasztal, stb. Azt hiszem, ezek a példák nem a fejlett esztétikai érzékről árulkodnak. Megnyugtató a szemnek, ha példás rend van az üzemekben, ízléses a dekoráció, megoldott a porelszívás, csökkentették a zajártalmat, megfelelő a világítás, a falak színei kellemes hatást keltenek. A SZOCIALISTA BRIGÁDOK hogy élhetnek a környezetalakítás fontos eszközével, a dekorációval. Hogy hogyan éljenek vele, abban segíthet a közművelődés szakembere. Nem mindegy például, hogy az esztergapad mellett mire figyelmeztet a plakát. Bármennyire egészséges is a tej, reklámszövegét ne függesz- szük a munkapad közelébe. Vagy a„NE”, a „TILOS” feliratokat ne hagyjuk évekig változatlanul, mert egy idő után figyelembe sem vesszük ezeket, veszítenek funkciójukból. Bármennyire is tiszteljük szeretteinket, fotóikat né tegyük ki a munkahelyen. Csinosak az MTI-fotókon szereplő manökenek, de Rákóczi, vagy Castro társaságában bármelyikük ízléstelen. Az. hogy milyen egy adott munkahely környezete, sok minden függvénye. így a munkakörnyezet kultúráját befolyásolják objektív és szubjektív tényezők is. Nem hagyható figyelmen kívül olyan objektív tényező, mint például az elhelyezési körülmények, gépek, anyagok, berendezések. Az elhelyezési körülményeket természetesen meghatározza a munka természete, a város- és községrendezési elvek. Független a dolgozók beavatkozási lehetőségétől az is, hogy egy gép mennyire formatervezett. A szubjektív tényezőkkel más a helyzet. Naponként változhatnak, alakíthatók, és ebben nagy szerepe van a közművelődésnek, a népművelőnek, de a munkahelyi vezetőnek is. SIFTER JÓZSEF azok, akik elsősorban felismerték ennek szükségességét „lent” a munkahelyeken. Vállalásaik között találkozunk a munkahely csinosítására tett felajánlásokkal. A társadalmi munkaakciók egy része erre is irányul. Már a kezdeti lépéseket megtettük, itt-ott már dicséretesek a törekvések. Persze eltérőek a feltételek, a lehetőségek is, abban azonban valamennyien azonos eséllyel indulnak, ^PÜJSÄG 5 „Áru” « tarisznifäban • ^ \ Levelet kaptunk Rimán Béla nagydorogi kisiparostól. Azt írja: nem szeret írni, de egész heti fáradtsága sem tudta megakadályozni abban, hogy elővegye ütött-kopott írógépét. Az eset, amely 1979. március 31-én történt vele, annyira felháborította, hogy azon nyomban leírta. „Még akkor is le kell írnom, ha ezért szamárfület mutatna is valaki nekem!” Ezen a napon is, mint mindig, este hétkor zárta be drótfonó műhelyét. A kaput is éppen zárni készült, amikor befordult a közbe egy motorkerékpáros. Úgy érezte, a motoros hozzá jön. Nem tévedett. A motoros leállította motorkerékpárját. — Üdvözlöm, Béla bácsi! Közelebb lépve a látogatóhoz, ismerősnek tűn^ az arc. — Mivel szolgálhatok? — kérdezte, megrendelőt sejtve a jövevényben. — Jó üzlet lesz ez magának! — mondta a jövevény és miközben előhalászott a gázálarc-tarisznyából egy kéztörlő rongvba bugyolált valamit. A „jó üzlet” tárgyát. amiről hamarosan kiderült: jó üzlet lenne a négy vadonatúj vasipari vízszint- maró korong, ha... Kezébe vette a négy korongot. Nem járatlan a fémforgácsolásban, így meg tudta állapítani: testvérek között is megér darabonként egy ezrest. Tudta, hogy ebből üzlet nem lehet de mint becsületes kisiparoshoz illik, nem utasította el durván a látogatót, aki ezúttal „alkalmi beszerzőként” jelentkezett. Megkérdezte: — Mennyit kér érte? — Ad egy százast és mind a magáé. Rimán Béla biztosra vette: odaadná negyven forintért is a négy korongot, de a további társalgásra nem volt kedve, úgy érezte, hogy kavarog a gyomra... A hívatlan vendég jó emberismerő lehetett, mert észrevette: itt nincs keresnivalója. Gyorsan a tarisznyába gyömöszölte az „áruját” és egy sportközvetítő riportert is megszégyenítő gyorsasággal magvarázni kezdte: ő vasutas Szekszárdon. Ezeket a korongokat nem lopta. Szórakozásból is gyakran kijár a MÉH-telepre, ahol a limlom között talál ilyen és ehhez hasonló tárgyakat. Ezt a négy korongot a BHG-tól és a műszergyártól odaszállított fémforgács között találta. Talált ő már ‘ott: fúrókat, menetvágókat... Rimán Béla nem kételkedett a motorkerékpáros szavában. A fiatalember elsietett. Lehet, hogy máshol próbálkozott. Talán el is adta: ..Miért ne adhatta volna el? Drága, import korong! A fiatalember állítása szerint a szemétből szedte elő! Azt Volna jó megtudni: hogvan kerülhetett a fémforgács közé a még használatlan, vadonatúj. drága, import szerszám?” Ezt kérdi Rimán Béla nagydorogi kisiparos, akit annyira felháborított az eset. hogy március 31-én, amikor ez az eset megtörtént, azonnal írni kezdett és az írást pontosan 22 óra 35 perckor fejezte be. Az eset Rimán Bélát nagyon felkavarta! Vajon így felkavarja azokat is, akik felelősek azért, mi kerül a szemétbe? Tolnai táj házak Bőtökének közmGvelé&í feladatot Is Kiállítás az „Udvari Vince” Szakmunkásképző Intézetben Jö úton haladnak ■ A Tolna megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága 1975- ben hozott határozatot me- gyénkbeli tájházaik létesítéséről. A cél lényegében kettős: egyrészt megőrizni egy-egy tájegység népi kultúráját, tárgyi emlékeit, másrészt közművelődési funkcióval ruházni fel a tájházakat. A múlt ugyanis akkor válik igazán élővé, ha beleágyazódik a jelenbe, ha a tájház nemcsak múzeumi célokat szolgál, hanem otthon ad különböző szakköröknek, folklóreseményeknek is. Az 1975-ös vb-határozat 1980-ig öt tájház létrehozását tűzte ki feladatul. Terveztek egy Kapos menti, egy sióagárdi, egy sárközi, egy völgységi német és egy székely tájházat. Mi valósult meg a tervekből? Legelőször a Kapos—Koppány vidékének népi építőművészetét, lakáskultúráját reprezentáló tájháznak kellett volna elkészülnie. A választás Szakályra esett, tekintettél az idegenforgalmi lehetőségekre. A folyamat azonban — amíg egy táj házat átadhatnak rendeltetésének — hosszú. Elsőként tanulmányozni kell az egész tájegységet, majd ennek ismeretében kiválasztani egy házat. Csakhogy a vásárlás nem mindig zajlik simán, Szakályban például jogi huzavonák támadtak örökösödési ügyben. Miután a helyi tanács, a megyei tanács és az Országos Műemléki Félügyelőség anyagi támogatásával megvette az illető házat, akkor következhet a hasznosítási terv elkészítése, a műemlékké nyilvánítás, a belső berendezések megvásárlása. A szakmai teendőket a Balogh Ádám múzeum végzi. Szakályban egy század- fordulós, középparaszti portát szeretnének bemutatni, ehhez azonban rekonstruálni kell az eredeti állapotot. Sajnos — tervező hiányában — a munka áll. A kivitelezés feltehetően nem jelent majd gondot, mert szerencsére akadnak még a régi építészethez értő idős emberek. Sióagárdon biztatóbb a helyzet, ott az Országos Műemléki Felügyelőség vállalta a rekonstrukciót. Itt most már nem okoznak problémát a belső berendezések és a gazdasági melléképületek sem. Az 1977-es határidő helyett, idén őszre elkészül a sióagárdi tájház. A völgységi német, illetve székely tájház létesítéséről viszont lemondtak az illetékesek, a tervezett bonyhádi múzeum ugyanis kellőképpen reprezentálná a tájegység népi kultúráját. Felmerül a kérdés; vajon miért szükséges Decsen tájházat létesíteni, amikor ott országosan is ismert és látogatott tájház működik? A válasz: azért mert a jelenlegi tájház a háziipari szövetkezet tulajdona, a padlásmúzeum a lakosság spontán összefogása révén jött létre, s így mindkettő nélkülözi a szakmai rendszerezettséget, nem beszélve a tárgyak állagának megóvásáról. Noha mindkettőnek szép és értékes az anyaga, mégsem felel meg egyik sem a táj ház fogalmának, amely a különböző köz- művelődési funkciókat is magába foglalja. (TUDÓSÍTÓNKTÓL) „Ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, építse, építse, építse ezt a hazát!” (Juhász Ferenc) Ez az idézet fogadta a dombóvári Udvari Vince Szakmunkásképző Intézetben azokat a látogatókat, akik az elmúlt napokban megtekintették az intézet tanulóinak „hobbi”-munkáiból rendezett bemutatóját. Elismerést érdemei az intézet vezetőinek e hasznos kezdeményezése, mely életre hívta az ösztönző erővel ható kiállítást. Találkozhattunk itt a kőműves és villanyszerelő tanulók fafaragásaival (közülük is figyelmet érdemel: Staudt Jenő kőműves és Guszinger Gyula villanyszerelő munkája) a vas- és fémszerkezetlakatos vasba, rézbe álmodott ötleteivel, különböző szakkörök kutató, alkotó tevékenységének eredményeivel. Igen jelentős például a honismereti szakkör munkája. Tagjai Simon Károly tanár vezetésével szülőföldünk múltját, a múlt század végi, s e század elejei agrárproletariátus életét dokumentáló iratokat, leveleket gyűjtenek, továbbá a néprajz tárgyi emlékeit. Kutató munkájuk során került birtokukba például egy 1874-ből származó aratómunkás gyámpénztári adókönyvecskéje, vasutas- fogadalomtétel, egy elbocsátó levél a „Schlick—Nicholson gép Waggon és hajógyár rt”- től, mely a század elején a munkásmozgalom egyik bölcsője volt. Továbbá: cseléd - könwek, tanoncszerződés, hadikölcsön-biztosítás, birtoklevél, stb. A gyűjtés nagyrészt egyéni munka eredménye. A honismereti szakkör tagjainak többsége ugyanis vidéki, bejáró tanuló és falujukban lehetőség nyílik arra, hogy begyújtsák családok birtokában lévő, nagyrészt elfelejtett dokumentumokat. Közös kirándulásokon ismerik meg hazánk szépségeit, s a helytörténeti érdekességeket. Figyelemre méltó a fotó- szakkör munkája is. Ök a gyermekév szellemében készült fotósorozatukat mutatták be. Eddig elkészült munkájukat tekintve elmondhatjuk, hogy témájuk sok színű, s az anyag- és fotó- technikai ismeretek birtokában vannak. A szakmunkás- képző intézetben összesen tíz szakkör működik, melyeknek személyi és tárgyi feltételei lehetővé teszik, hogy a tanulók szabad idejüket hasznosítva egyéni érdeklődésüket fejlesszék. Az intézet igazgatója — Kurucz Géza — tájékoztatásából kiderült, nincsenek kö/inyű helyzetben az itt lévő pedagógusok és szakoktatók. Az 530 tanuló 70 százaléka ugyanis vidéki, bejáró, így sok problémát okoz ösz- szehangolni a munkát, tanulást, szórakozást. De az intézet vezetőségének nagy segítséget nyújt a 90 százalékos tagságot számláló KISZ- szervezet. Intenzív, eredményes munkáját számtalan dicsérő oklevél bizonyítja, melynek végeredménye a közelmúltban kézhez kapott kitüntetés. A KISZ Központi Bizottsága a „Kiváló KISZ- szervezet” zászlóját adományozta a szakmunkásképző intézet KISZ-fiataljainak. Emögött a kitüntetés mögött nagyon sok munka rejlik. Közéleti tevékenység, iskolák, óvodák segítése, KISZ— úttörő kapcsolat hatékony fejlesztése, jó együttműködés a szocialista brigádokkal, tanulmányi versenyeken való részvétel, politikai képzések sorozata és még lehetne sorolni. Az üzemi gyakorlaton lévő fiatalok beilleszkedésének zavartalansága a közösség érdekeivel való azonosulást segíti. Az ifjúsági törvény az ifjúságpolitika egyik kulcskérdésének tekinti és kiemelten foglalkozik a pályakezdő fiatalok segítésével. Az iskolai, munkahelyi vezetők, társadalmi szerveink mindent megtesznek annak érdekében, hogy a tanulók az iskolában és a munkahelyükön is jól érezzék magukat. Az is természetes, hogy a fiataloknak is kelj saját érdekükben tenni valamit azért, hogy a jövő társadalmi célkitűzései megvalósuljanak. E rövid, a dombóvári szakmunkásképző intézet életébe való bepillantás alapján elmondhatjuk, hogy az intézet tanulói jó úton haladnak. Szöveg: dr. Berger Rezsőné Fotó: Kővári A sióagárdi tájház Fotó: — ez — A tanulók hobbimunkáiból rendezett kiállítás
