Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
1979. április 4. IvEPÜJSÄG 11 ubahin magabiztosan dolgozott a póznán, mint mindig. Talpán a megszokott mászóvasak, amelyek belefúródva a póznába biztosan tartották; körülnézett a magasból, odalent teherautót látott, rajta pótkerék, üres kanna, kötelek és rongyok hevertek. Szizov a motorral bíbelődött. Pahomov szerszámokat válogatott a ládából. A táj ismerős volt, sokszor látott. A távolban valamilyen raktár álcázott tartályai voltak, magas, sárga kerítés, gomba formájú őrszem a sarkon, kanyargó töltés, néhány apró házacska magányos, poros fák árnyékában, aszfaltút, amelyet sorompó zár le, mellette őrház. A hűvös reggeli szellőben már érezni lehetett az ősz közeledtét, és ha nincsenek ezek a tüzérségi tűztől eltépett huzalok, ő, Rubahin vonalszerelő, mindent természetesnek találna. Dolgozzál csak orrod alatt fütyörészve — hiszen nem először csinálsz ilyesmit. Az úton magányos járókelők ballagtak, teherautók rohantak, valahol a messzi dombokon gépfegyverek kattogtak; ha pedig az ember jól hátrafordítja a fejét, kékes párában úszó városi házak tengerét pillantja meg, amelyek fölött kémények meredeznek. A kéményekből hosszú, tarka füstcsíkok szállnak, akárcsak az iskolai képen, amelyet színes ceruzákkal rajzolgat a kislánya. „Festő lesz belőle” — gondolja Rubahin. Munka közben mindig csak könnyű gondolatok jártak az eszében, minthogy figyelmét másra kellett összpontosítania. Nem értette meg rögtön, hogyan kezdődött az egész. Először valami furcsa, egyre erősbödő hang ütötte meg a fülét, behúzta a nyakát, majd vad dübörgés reszkettette meg a levegőt, úgy rémlett, mintha valahová repülne. De aztán magához tért, és csak az égen kúszó óriási, kékesszürke felhő, meg a torkát fojtogató émelygés adta tudtára, hogy mi történt. Azután kiáltozást hallott. Erősen fülelve ki tudta venni Pahamov szavait, aki te- nyarét szájához tartva kiabált: — Mássz le, Rubahin, mássz le azonnal! — A kiáltás határozott és ijedt volt. És túlharsogva a kiáltást, megint felhangzott az a hatalmas moraj, amely szinte elfojtott minden más hangot, belehatolt vállába, hátába, akár a fergeteg, amely elsöpréssel fenyeget körös- körül mindent, és látta, hogy porfelhő szökik fel az úton, mintha óriású fésű szántott volna rajta végig. Nem, nem fog leszállni. Nem először került ilyen pergőtűzbe. Rubahin nem láthatta a fölötte elsuhanó ragadozót, de egész lényével érezte, hogy lóg a levegőben, védtelenül, akárcsak az út szélén a pózna, amellyel sorsa egybekötötte. Már nem nézett sem lefelé, sem oldalt, összeszedve figyelmét belei merült a munkába, mintha nem rá vadászna az odafönt. Rubahin tudta, hogy „az” visszatér, de hogy hányszor tér vissza — erre nem gondolt. Verejték ütött ki a homlokán, izmai hirtelen elernyed- tek, szája megtelt porral és homokkal, s ropogott a fogai között. Mögötte, kissé távolabb újra robbanás moraja hangzott. A föld a vállához csapódott, mintha fekete hullám szaladt volna át a feje fölött. Rubahin félig le- húnyt szemmel dolgozott. Tarka köd úszott az út fölött. Különös állapotba esett, amelyben csupán egyvalamit tudott és érzett: a vonalhibát ki kell javítani. „Sürgősen kijavítani” — szólt a parancs. „Sürgősen kijavítani!” Ettől a pillanattól fogva körös-körül minden olyan valószínűtlen lett, mintha álmodna. A dübörgés már süvítéssé változott, fölötte keringett, úgy rémlett. hogy a pózna rögtön darabokra szakad és elrepül, ádáz zizegés töltötte meg az eget, fülében visszhangzott a ropogás, mintha izzó sörét ugrándozna fémlapon, egész teste fájt. De hát hányszor előfordult már ilyesmi! Csak nem utoljára?! Talán csak úgy rémlik, hogy ő, Rubahin él, ő már nincs, és ez a köd és dübörgés csupán még élő öntudatának folytatása?... összeszedte maradék erejét, és rekedt hangon kiáltozni kezdett, nem tudni, kinek. De vajon csakugyan kiáltott-e? Kiáltása talán rekedt suttogásként hangzott, amelyet nincs aki meghalljon. Ezt kiáltotta: — Azonnal! Nem emlékezett mozdulataira és nem tudta volna összefüggően elmondani, milyen sorrendben mozgott a keze. de ez a csodálatos kéz mintha külön élne, végezte a maga dolgát, s ő bízott benne, és tudta, hogy jól végzi a dolgát. Valami ünnepélyes csend borult a világra, és benne egy madár kimért, tisztán csengő hangja hallatszott. Hallotta, hogy a kakukk szól. Mohón számolta az annyira megszokott csodálatos hangokat. Úgy rémlett, hogy erdei tisztáson áll, és hűs, zöld félhomály veszi körül, valahol patak csörgedez, fenyők ágai zizegnek, és a nyugodt madár mintha vigasztalná. szól hozzá... Számolt, hányat szól a kakukk. Öröm járta át. Hat, hét. nyolc, kilenc, tíz... — Élni fogok! Élni fogok! — suttogta porlepte ajkával, és mélyen felsóhajtott. Ujra borzalmas süvítés támadt, a madár elhallgatott: de ő most egyáltalán nem félt. Amikor beállt a csend pillanata, megint hallotta a kakukk bátorító szavát. Talán már nem is szólt, csak úgy rémlett neki, de ez a tudat is elég volt ahhoz, hogy újra érezze karját, vállát, és meglássa a csillogó mászóvasakat. amelyek belefúródtak a pózna gyantás, engedékeny fájába. Honnan került elő a kakukk, miért van itt, ahol nincs sem erdő, sem csend — erre nem gondolt. A kakukk — jó jel, jót jelent. Élni! — ez lüktetett halántékában és ettől elszorult a szíve az elnyűtt, fekete kezeslábas alatt. És újra elborította a kábulat tajtékzó hulláma, kis porfelők kavarogtak az úton, de valahol a távolban, akár a képen, kislánya ült, színes ceruzával rajzolt, és összezavarta a színeket, az eget pirosra, az utat zöldre festette. És az út olyan messze volt tőle, hogyha leszállna a póznáról és elindulna, akkor egész nap mehetne, de talán még tovább is. Friss szél csapta meg arcát. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig dolgozott a póznán, de elvégezte, amit kellett: helyreállította a vonalat. Most leszállhatott a földre. A kakukk, ez a kedves, jóságos kakukk harsogott a fülébe, amikor ő elzsibbadt lábát nehezen mozgatva, csizmájával hozzáért a tarka kavicshoz a pózna tövében. Állt az úton, szemét eltakarta a vakító fény elől és körülnézett. Gyökerestül kitépett, fiatal fácskákat látott, megszürkült göndör koronájuk az útra bukott, egy teherautó roncsait látta, amely különös módon oldalra dőlt, egy embert látott, aki arccal a földre borulva feküdt, három kis fekete ér csörgött a feje alól, és megalvadt a világos aszfalton. Visszapillantott a póznára. A pózna tele volt karcolásokkal, mintha vasostorral csapkodtak volna végig rajta, de embermagasságon felül egyetlen heg sem látszott. — Rubahin! — kiáltották neki. — Rubahin, te élsz? Imbolyogva indult el a hang irányában. A bokrok közül egy sápadt, szinte rongyokba burkolt ember jött elő, akiben Andrejevre ismert. És nyomban meglátta a teherkocsit, amelyről emberek ugráltak le, és a sebesültszállítót, a hordágyat, amelyen egy sebesült feküdt, s nyöszörgött. — Szizov néhány karcolást kapott! — kiabálta majdnem a fülébe Andrejev. Odalépett az úton fekvő emberhez, föléje hajolt, és halkan mondta: — Szizov, hé, Szizov! — És te, Rubahin, nem sebesültél meg? — kiáltotta újra Andrejev, s Rubahin- hoz lépett. Rubahin végignézett önmagán. Nadrágja elszakadt, kezeslábasa cafatokban lógott. Igen, sértetlen maradt... Ujra látta a kék eget, a szinte nyári felhőkkel, a kicsi házakat, amelyektől csak egy ugrásnyira van az országút, rajta teherautók futottak, a vasúti töltésen pedig a közeledő szerelvény füstje kígyózott. — Tovább kell mennünk — mondta szigorúan. — Van még egy feladatunk. — Tudom — felelte Andrejev —, itt van már a teherautó is. Amikor beült, Rubahin látta, hogy elviszik Szizov élettelen testét, s becsapódik a betegszállító ajtaja a hordágy után, amelyen halkan riyöszörgött Pahomov. A teherautó elindult. Csend borult a világra, és Rubahin szíve úgy zakatolt, mintha sokáig futott volna hegynek felfelé. A kocsi kanyarhoz ért, és ekkor Rubahin felugrott helyéről, s hirtelen olyan hangon kiáltotta, hogy állj! állj! állj meg!, hogy a sofőr azonnal lefékezett. Rubahin kiugrott az autóból, és bukdácsolva, nehéz léptekkel egy nyitott ablakú házikó felé indult, amely igen barátságos és kicsi volt. Falán folyondár csavarodott, előtte kis veteményeskert zöldellt, és a virágágyban egy nyeszlett kis virágszál ágaskodott. Az ablakban egy apró kislány fejecskéje látszott. És a kis kert csendjében, ahol egyetlen fa sem volt, tisztán, élesen szólt egy kakukk. Ütemesen kakukkolt Rubahinnak hosszú életet. Az a titokzatos hang volt, amely erőt adott neki odafent a póznán, azokban az iszonyatos percekben, amikor a föld rázkódott a robbanásoktól, és golyók hasították fel a port az úton. Az apró kislány copfjában a szalag éppolyan zöld volt, akár a keskeny ágyások zöldje, háta mögött pedig fáradhatatlanul szólt a madár, s diadalmas kakukkolásával mindent betöltött. A kislány csodálkozóan húzta össze kis szemöldökét, és nézte, amint a hatalmas, nehézkes bácsi a rongyos kezeslábasban bedugja fejét az ablakon, és végigpillant a szobán. Félrehúzódott és nem tudta, mitévő legyen: sírva fakadjon vagy kiáltson, figyelte, ahogyan ez a kocsiból kiugrott bácsi mereven nézi a nagy, öreg órát, amely alatt himbálóznak a súlyok, fent pedig, mulatságos, sárga fejét kidugva, egy kis madár bólogat házikója ablakán, és kikakukkolja, hogy most tizenegy óra van a világon. — Tiéd ez a kakukk? — kérdezte Rubahin. A kislány zavarában elfelejtett sírni, és lassan felelte: — Az enyém. — Vigyázz rá — mondta Rubahin. — Ó, kicsikém... Megcsókolta a kislányt, és sietve a kocsihoz indult; társai értetlenül figyelték. Beszállt és így szólt: — Gyerünk tovább... — Ismerős talán? — kérdezte Andrejev, miközben nagy kockás zsebkendőbe fújta az orrát, és megtörülte poros homlokát. — Ismerős — felelte Rubahin némi hallgatás után. — Kakukk! — Mit nem mondasz! — szólt Andrejev. — Ez a kislány cseppet sem hasonlít kakukkhoz. Igaz, úgy néz ki az ablakon, akár a fészekből,^de már hogy kakukk... A kocsi elindult. Gellért György fordítása Január elején. 83 éves korában elhunyt Nyikolai Tyiho. nov, a kiváló szovjet író, költő és közéleti személyiség. Á forradalom és a polgárháború katonája volt, költőként indult, s verseit százezrek vésték emlékezetükbe. A második világháborúban haditudósító volt, és megrázó erejű költeményekben és prózai művekben dolgozta fel a szovjet ember hősi helytállását. Mint műfordító Petőfi verseinek egyik legkitűnőbb orosz tolmácsoló- ja, ezenkívül érdekes kisregényt írt Vámbéry Árminról, a híres magyar nyelvtudósról és utazóról. isi && ",|f|rP||^ V.; . ■f' MÍjucc; ?FT III U V Löl # ^ ífc 1 . L1 * * # n ■ i Műemlék kastélymúzeum A dél-csehországi Zvikov gótikus várkastélya festői környezetben, az Otava és a Vltava összefolyásánál, az Őrlik víztároló partján emelkedik a magasba. A vár a XIII. és a XIV. században a cseh királyok palotája volt. Első ízben I. Václav idején említik az okiratok (1205—1253), teljes befejezéséről pedig II. Otakar (1253—1278) dokumentumai adnak számot. Az építészeti remeknek számító várkastélyon az idők folyamán jelentősebb átépítést nem végeztek, ma is híven őrzi a múltat. A cseh államiság e beszédes tanújelét a legjelentősebb műemlékek között őrzi, ápolja az állam. Termei ma múzeumnak adnak helyet. Az egyik állandó kiállítás a cseh államiság történetének emlékeit ismerteti. A földszinti helyiségek a gótikus építészet monumentalitását, célszerűségét mutatják be a ma emberének. A belülről is korhűen restaurált első emeleten a múzeum termei várják a látogatókat. Goethe 22000 levele A weimari Goethe—Schil- . ler Archívum érdekes új kiadvánnyal jelentkezik: a német 'költőóriáshoz írt valamennyi levél gyűjteményével. A 22 000 levelet magában foglaló Goethe-levél- gyűjtemény első kötetét 1979-ben adják ki. Az archívum munkatársai Johann Gottfried Herder levelezésének az összegyűjtésén is dolgoznak. A Herder-levelezés három kötete látott eddig napvilágot. Tervezik Georg Büchner „Woyzeck” című művének fakszimile kiadását is. Az 1885-ben alapított archívum gazdag anyaga sok kutatót vonz. A XVIII—XIX. század német nyelvű irodalom- és kultúrtörténetének számos ritkaságát külföldi kutatók százai tanulmányozzák Nyikolaj Tyihonov: A KAKUKK Rukavisnyíkov Alexandr: Munkás Szovjet képzőművészét Novikov: A nagy út szakaszai Képeink a budapesti Műcsarnokban megnyílt szovjet képzőművészeti kiállításon készültek. Filatcsev Oleg: Dal
