Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-22 / 93. szám
1979. április 22. ^ÉPÜJSÁG 11 Az olasz művészet az elmúlt századra elveszítette vezető szerepét, amit soha többé nem tudott visszaszerezni. Ugyanakkor egyre nagyobb jelentőséget kapott a francia művészet, mely új és új meglepetésekkel szolgált, s hatását ma is élénken érezzük. Az új művészet óriásai között viszonylag szerény hely illette meg Honoré Daumier-t, akit a kortársak elsősorban karikaturistaként ismertek, s hatása csak 1879-ben békövetkezett halála után volt tulajdonképpen, ez viszont mindmáig tart, mert nemcsak az expresszionisták ismerhették fel benne közvetlen elődjüket, hanem ami ennél fontosabb, ő áll a modern grafika élén. Hatása kettős: megteremtette a mai értelemben vett politikai karikatúrát, ugyanakkor olyan grafikai lehetőségeket tárt fel, amelyek mindig elevenné teszik művészetét. Az ifjú művész első célpontja Lajos Fülöp, akiről gyilkos karikatúrákat készít, s az sem félemlítette meg, hogy emiatt börtönbe csukták. Politikai szemléletét kivételes tisztánlátás jellemzi, mert nemcsak a hatalmasok és hatalmaskodók ellen harcol, hanem az elnyomottak jogaiért, emberi életéért is. Munkásai igazuk és erejük tudatában jelennek meg lapjain, s itt érezzük legjobban azt a meleg szeretetet és mély együttérzést, ami Daumier-t eltöltötte, s a szegények apostolává tette. Gyilkos gúny és áradó szeretet jellemzi lapjait, s ez akkor sem hagyja el, amikor a cenzúra végképp megakadályozza, hogy politikai nézeteit fogalmazza meg. Ekkor keletkeznek a kispolgárt kigúnyoló sorozatai, az ügyvédek, bírák életét bemutató lapjai, s ekkor fordul a festészet felé is, bár a kortársak ezt értékelték legkevésbé, olyan remekmű került ki műterméből, mint a Mosónő, a legmélyebbre süllyedt emberi sors felemelően tiszta ábrázolása. Halálának századik évfordulójára a Szépművészeti Múzeum emlékkiállítást rendezett műveiből. Sajnos^ az eredeti rajz nagyon kevés, a fametszetek és litográfiák gazdagsága azonban kárpótol ezért, mert Daumier művészetének minden szakaszát bemutatja, s teljes képet ad erről a kivételes művészről. Katalógus helyett ezúttal húsz lapot tartalmazó mappát árulnak, s a kitűnő reprodukciók valóban méltók Daumier- hez is, a Szépművészeti megemlékezéséhez is. Cs. L. Oh, fájdalom, lánykoromban mindig olyan férjről álmodtam, aki éppúgy imádja a szent költészetet, mint én és egy olyan férj jutott nekem, aki csak pecázni szeret... ez az ember csukának született. Megjelent a Kékharisnyák című sorozatban, 1844. Középkori pénzhamisítók „leleplezése” A Budapesti Történeti Múzeum barlangász- és könnyűbúvár csoportja bizonyító feltárást végez a Nagykovácsiszurdok egyik barlangjában, a középkorban működött pénzhamisító műhelyben. A hét évvel ezelőtt felszínre került tárgyak és mintegy negyven ezüst lapocska már magán viseli az egykori pénzhamisító kalapácsának ütésnyomait, négy ezüst lapon már tisztán látható V. István király (1270—1272) korából származó ezüst veret. Az újabb feltárással egyidőben a pénzeket és ezüst lapokat a KFKI izotóplaboratóriumában fogják „vallatóra” anyaguk összetételének meghatározására. A feltárást végző barlangászok munka közben A „perdöntő” bizonyíték a mintegy negyven ezüst lapocska és pénz Háromezer kiállítás A képzőművészek és közönségük találkozásának számos módja, lehetősége, helye van a Német Demokratikus Köztársaságban. A nagy múzeumok, könyvtárak, országos intézmények rendezvényein kívül az úgynevezett „kis galériák” — amelyek száma napjainkban már kétszázra emelkedett. Az elmúlt öt évben kereken háromezer kiállításon mutatkoztak be alkotásaikkal az NDK művészei. Az önéletírásról A szépírók hallgatólagos szerződése az olvasóval arra vonatkozik, hogy tartalmas és értékes olvasmánnyal lesznek szellemi szolgáltatóivá a széles publikumnak, s amellett, hogy ez íratlan erkölcsi szabály, egyben a könyv elkelésének záloga is. A szerződés persze egyoldalú: csak az írót 'kötelezi. Az olvasó — igénye szerint — elfogad vagy elutasít. A könyv alkotójának kétféle módja nyílik az olvasó meghódítására: szabadjára engedett képzelete segítségével, ekkor többnyire fikcióval, kitalációval van dolgunk, vagy tényékbe kapaszkodó, dokumentatív jellegű kortársi beszámolók által. Ez utóbbi kategóriába tartozhat az igényes memoár is. Közhely, hogy az emlékirodalom reneszánszát éli. Közhely, mert gyakran mondják, pedig régen is nagy divatja volt, csak kevesebbet szóltunk róla, nemigen tűnt fel, s az átlag kortársi köztudat ritkán bonyolódik bele megelőző évtizedek, -századok olvasmányaiba egy-egy klasszikust és bestsellert kivéve. Nem is annyira a „csemegézés”, titkok ki- 1 esése vezérli e műfajhoz az érdeklődőt, inkább a hitelesség iránti igény, ugyan lehet benne csöppnyi kíváncsiság is az ún. nagy emberek, híres személyiségek iránt. Alkalom az ember, a személyiség műhelytitkainak kileséséhez. írók, képzőművészek, politikusok gyakran vetemednek arra, hogy emlékeiket az olvasóközönség, a világközvélemény elé tárják. A népszerűség egyik formája és fokmérője is e művek nagy kelete. A vállalkozás haszna mindenképp megvan. A szerző számára az összegzés alkalmi lehetőség — önmaga számára is, no meg az írás gyönyöre, az olvasó szempontjából a már jelzett, valóság felé fordulásból fakadó kutató szenvedély és annak kielégítése. Az emlékiratok — műfajuknál fogva — jobbára idősebb személyek megnyilatkozási formái, ritkább esetben az utókor gyűjti egybe, állítja ki közszemlére régebbi korok nevezetes emlékiratait. A műfaj megismeréséhez számos eredeti memoár és szakkönyv kínál fogódzót, bár utóbbiból még mindig — a műfaj jelentős előretöréséhez képest — kevés. Ezen kevés tanulmány közül érdemel különös figyelmet összegző-értékelő jellege miatt Szávai János Az önéletírás című munkája. A szerző számos külföldi példával és kevés magyar előfordulással illusztrálja művét, s e felkapott, nagy olvasói érdeklődéssel kitüntetett művek történetét, létrejöttét és hatását vizsgálja. A másik kategóriába maguk a műfajt megtestesítő emlékiratok tartoznak, egyetlen példaként említjük dicső és szép emlékű vezérlő fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc emlékiratainak, vallomásainak gyűjteményét, hogy ne is szóljunk a hatalmas érdeklődést és indulatokat kavaró Széchenyi-naplóról... Az önéletíró könyvét szükségszerűen szubjektív hangvétel, nyelvtanilag az egyes szám első személy jellemzi. A naplóíró megnyilatkozási formája egybeesik a vers lírai énjével, hisz mindkettőnél alapvetően egyéni dolgokról van szó, így _ a megfelelő eltérésekkel — a napló a vers prózai variánsa (ismétlem: mutatis mutandis). A naplók elrendező elve rendszerint a kronológiai elv: az emlékező az előtoluló emlékeket időrendben sorolja, esetleg a tudatáram nyomán előbukkanó tudatfoszlányait meg sem kísérli besorolni (A. Gide: „Úgy írom le emlékeimet, ahogyan jönnek, nem is próbálom elrendezni őket...”) Az emlék- vagy naplóíró rendszerint nem törekszik „magas művészetre” az írás során, a maga múltjának szolid büszke előcsalogatása bármily nyelvi eszközzel megtörténhet, legfőbb cél a tények, csakis a tények megörökítése. A személyes történelem közkézre adása természetesen nem nélkülözi a kor, korszák, társadalmi környezet legalább utalásszerű érintését. A vallomás-jelleg mellett és mögött ott sejlik a kor atmoszférája, az a miliő — tágabb vagy szűkebb értelemben —, melyben az alkotó élt, s melyből mint forrásból műve is táplálkozik. Talán nem keresgélünk rossz helyen, ha az emlékírók és naplók jelentős sikerét végül is az olvasói példakeresés és az objektív példaadás megnőtt igényében látjuk. Az egyes ember példája (adott esetben a világtörténelemre is esak- csak kiható nagy személyiségeké, politikusoké), s a közönség okulni vágyása, ezáltal pedig a jelen jobb értése és a jövő jobb tervezése az, ami indokolja a népszerű memoárirodalom felfutását. Belőlük vágyjuk világszomjjal megismerni az előttünk járókat, s a még előttünk állókat. A régmúlt és a tegnapok személyes hangú történeteiből. Az olvasói igény egyébként is átbillent már hosszabb ideje a fikció felől a realitáshoz kötődő irodalom felé. Még akkor is, ha esetenként kevésbé művészi formában lel rá az olvasó a keresett élményanyagra. Bár, s ezt is szögezzük le, a napló, emlékirat, önéletírás esetében sem beszélhetünk ösztönös és dilettáns előadásról (ahogy Móricz Boldog emberénél sem!), itt is, a vallomás: a legszubjektívebb megnyilvánulás esetében is szükséges a megformálás igényessége, hogy a mű az irodalomhoz, s ne a történetíráshoz tartozzék (jelentős különbségeket tapasztalhatunk e tekintetben, mai emlékíróink között is). Úgy véljük, hogy a tényanyaga és hitele miatt eleve izgalmas és érdeklődésre számot tartó tartalom legalkalmasabb formája (párja) a reflektáló, olvasmányosnak nevezett, esszéisztikus stílus. A nyelvi élvezetet, meg tartalmi pikantériákat is, s főképp igazságot tartalmazó önéletírás a legnemesebb fajta. Ismerjük mai festőink, alkotóművészeink élvezetes és tanulságos naplóesszéit, s közben eszünkbe jutnak lírai önéletrajzok is, melyek újabb elvi kérdéseket vetnének fel. E ponton álljunk meg, hisz ismét epika és líra találkozásának tanúi vagyunk. Arra érzünk rá, hogy a lírikus is, a naplóíró is az egyetlen, a csak egyszer megadatott nagy kalandot örökíti meg, mely minden tanulságával, hiányával és gazdagságával az egyetemes lét része: a kapcsolatokban átélt egyszemélyes élet. Csodálattal figyeljük, hallgatjuk, mert semmi sem áll tőlünk távol, ami emberi... DRESCHER ATTILA Holdfény-hangulat. Megjelent a Házastársi szokások című sorozatban. Ratapoil felesketi híveit: „Esküszöm, leütök minden párizsit, aki nem kiáltja velem: éljen a császár! Daumier évszázada
