Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
1979. április 15. IO NÉPÚJSÁG Pákolitz István: Pirostojás Fűzfán fütyülő rézangyal fújja a sípját éj-nappal: az üregi vén nyúl tudja, ismét kertek alatt van a barkás Húsvét; noszahát, valahány nagyfülű föstheti a tojást, tyühühű! Küllősugaras pirkadattal, szemen-szedett gyöngyharmattal keverik a rózsa pirosát, csiribiri lányok mosolyát; csillog a festék, hétszín-tarka, szőrmók-pemzli a nyuszka farka; lasifülű feleim, kezdjük a munkát, fölvállaltuk, pingáljunk hát; és ami puttony, zsombor van, kilikadt kasztró, kormossan; idevele zsákot, tarisznyát, nyikogó tragacsot, talicskát; ha ki nyuszi nyisz-nyusz nem sánta, csúz, guta, köszvény nem bántja; aki csak félszemére vak, — biki-mak biki-mak bik-mak-mak — usgyi, hetedhét határba: immáron senki de senki a világon ne várja a pirostojást hiába! Mmmu fy ni Széchenyi Naplóját olvasom, ami végre megjelent magyarul (németül írta), csaknem teljes terjedelemben, úgy, ahogy eddig tulajdonképpen nem volt hozzáférhető németül sem. Kiváltságos öröm, ugyanis lágyon kevesen olvashatják, egy-két nap alatt elfogyott, mert a példányszámot lefele kerekítették, s utólag derült ki, hogy a kiadás egy része rossz, üres lapok, hiányzó ívek éktelenitik (a nyomda nem is merte feltüntetni a nevét!), tehát igazán kiválasztottnak érezheti magát, aki ép példányhoz jutott. Nemcsak a nyomda durva hibái zavarják az olvasó örömét, a szerencsétlen Tasner, Széchenyi titkára ugyanis a Napló jelentős részét megsemmisítette, mert nem akarta, hogy a túlságosan őszinte bejegyzések kompromittálják gazdáját. Így a Napló helyenként egyszerűen érthetetlen, bár a megmaradt részek is a múlt század első felének olyan körképét adják, amire irodalmunkban nincs példa, s jelentősége történészek, pszichológusok, vagy éppen elmegyógyászok számára felmérhetetlen. Úgy gondolom, a tudomány bőségesen él majd az elkövetkező években, évtizedekben azzal a lehetőséggel, amit a Napló kínál, s bármilyen illetlen is egy ilyen személyes művel kapcsolatban, egyetlen részletét — visszatérő részlet — ragadom ki, példázva, hogy másfél évszázaddal ezelőtt is volt az embereknek elfoglaltsága, s az a nyugalmas békeidő, ami egy dúsgazdag arisztokrata esetében eleve feltételezi a semmittevést, a valóságban, s főleg Széchenyi esetében, egészen másként festett. Panaszkodunk, hogy manapság sok az értekezlet? ötletszerűen írtam ki, hogy Széchenyi minő értekezletekre járt. íme: Szeder Egylet, Hajós Egylet, kikötői, hídrész- vénygyűlési értekezlet, Testgyakorló Egyesület. Gazdasági Egyesület. Hengermalomülés. igazgatósági ülés az Akadémián, akadémiai közgyűlés, csatorna-ülés, kis-casino ülés, (ugyanez nagyban), végül Agár egyleti ülés, amit természetesen még számos más követett. Figyeljük meg egyetlen napját (1839. december 12.), amikor ráadásul felesége közvetlenül szülés előtt van:-„Meglehetősen elszigetelt vagyok. (?) Tudakoló Ülés, Kis- Casino Ülés, végre Pest—Szolnok—Szegedi Vízcsatorna ülés.” Két nappal később: „Különféle ülések. Elegyes. Én hosszan Páz- mándyval. Batthyány Lajos benyújtott egy memoir-et a Kis Kaszinónak ... Crescence heves fájdalmak után ‘ 210 kor szült!” Közben visszatérő panasz, hogy ide vagy oda nem hívják meg, s ilyenkor a visszatérő stereotip megjegyzés: mindenki megfeledkezik róla, barátai cserbenhagyják. Panaszkodunk, hogy sok az értekezlet, s valóban, sok a felesleges értekezlet. Azt hiszem, annálr a rengeteg értekezletnek is a nagyobbik fele, amit Széchenyi végigült, tökéletesen felesleges volt. De azért a sok haszontalan szócséplés között volt fontos is, hisz ez a kor késziti elő a szabadságharcot, a nemzet dicső kors'zakát, még akkor is, ha az értekezők egy része egészen mást szeretett volna, inkább a meglevő állapotok konzerválását. Van mit tanulnunk a történelemből? Hát persze hogy van. Hisz ma is nagyon sokan a parancsoló előrelépés helyett azt szeretnek, ha minden maradna úgy, ahogy van, természetesen személyes pozíciójukat is beleértve. De a történelmet nem lehet megakasztani, még az egymásba lógó értekezletekkel sem. Széchenyi Naplója is erre figyelmeztet. jóllehet esetenként ő maga is inkább elébe akart állni az időnek. Ha tanulhatunk belőle valamit, márpedig tanulhatunk, elsősorban azt, hogy kevesebb szó- csépléssel és akadékoskodással keressük a jövő útjait. S akkor nem kell annyit értekezni s annyi unalmas, a lényeget kerülgető felszólalást hallgatni. CSÄNYI L. Hámos Vilmos: FELTAlUillDnS öcsémmel egyensúlyoztunk a sínen, melyikünk bírja tovább. Az esztékától indultunk, a Tejüzemig sínen maradtam, ott is az öcsém lökött le, mert nem tudta elviselni, hogy már ezernél tartok. Elkaptam a karját, karomba kulcsoltam és feszíteni kezdtem, ahogy a nagyoktól láttam. Mondta, hogyne, fáj! Tovább síneztünk. —■ Gyűjtsünk közösen? — kérdezte. — Miért, mennyid van már? — Negyvenhat forint. — Nekem ötvenkettő — mondtam. — Jól van, de én még meglocsolom a Pankát is. meg a Sipőczéket. — Én meg a Vanyus Marit. — Azoknál csak tojást kapsz úgyis! Lebillentem a sínről, öcsém kiröhögött. Aztán ő is lelépett. Szorosan egymás mellett lépdeltünk a talpfákon, mivel a cigánysorhoz értünk. Féltünk ezen a szakaszon. Nem több százötven lépésnél, mégis hosszabbnak tűnt. mint az esztékától a nagymamáékig. Nem mertünk a putrik felé nézni, épp csak arra sandítottunk, nehogy leszólítsanak bennünket. A cigánygyerekek is locsoltak olyankor, igaz, nem tojásért, hanem borért, pálinkáért. De bor se kell nekik ahhoz, hogy belekössenek két. ilyen jól öltözött, szépen fésült gyerekbe. Apám fésült bennünket reggel, nyílegyenes választék, nekem jobbra, öcsémnek balra, hajolajat rá, hadjd csillogjon, hadd lássák, a borbély gyerekei ezek! A cigánysor végén elkanyarodott a sín. a putrik is, mi meg a Kút utcán mentünk tovább. — Nekem még majdnem tele van — dicsekedett az öcsém a kölnisüvegét mutatva. — Jövőre már nem locsolok pénzért — mondtam neki. — A Knolléknál ki se vettem a dugót — folytatta, mintha nem is szóltam volna. — Mert hogy néz ki, hogy egy ötödikes pénzért locsol — mondtam én is tovább a magamét. — De te csak negyedikes leszel... Megláttuk a nagyapát a kútnál. Hozzászaladtunk, barackot nyomott a szép frizuránkra. — Siessetek, nehogy elhervadjon a nagyanyátok! Futottunk a kapuig ... Aztán húsvétok jöttek egymás után. A pénz elmaradt, helyette édes likőröket kaptunk a tojás mellé. Akkoriban nemcsak a locsolóüveggel mentünk a nagymamáék- hoz, hanem a mi nyuszink ajándékával. A nagymamának. ha jól emlékszem, kölnit vittünk, volt mikor konyharuhát, egyszer kötényt is. A nagypapának meg minden alkalommal egy üveg bort. Már hetekkel húsvét előtt gyűjtöttük a filléreket-forintokat. hogy legyen a kölnire meg a borra. Nagyapa az ajtó mögötti sarokban tartotta a borosüveget. Egyszer, mikor kiment a vécére, kicseréltük a borosüveget ecetesre. Jött vissza, fogta az üveget, meghúzta. Köpött egyet, és nem tudta, mit csináljon velünk? Aztán csak annyit mondott, hogy takonymasinák vagyunk. Borral tisztította a száját, és leült velünk kártyázni. Csaltunk sokat, ő meg úgy tett, mintha nem venné észre ... Most biciklin tekerek a sín melletti földúton. öcsém helye üres. Már biztosan megfordult, kocsival hamarabb végezni. A cigánysoron gyorsítok a tempón, aztán mégis lelassítok. A putrik felé nézek, kutatom, mi változott azóta, de semmi. A Kút utca végén most is ott a kút. Csupasz. Nincs a csőrében vödör, nincs kéz a fogantyúján ... nincs barack... igaz, szép frizura sincs. Nagymamát a meleg konyha vigyázza. Megörül nekem. Élő a kölmisüveget, meglocsolom, borral kínál. Fogom a két vödröt, ki a kúthoz, vízzel töltöm őket, visz- sza a konyhába. Ülök és nézelődöm. A kredencen a pakli kártyát keresi szemem, hiába. Kortyolgatom a bort, egyesegyedül. Maradok még vagy fél órát és elköszönök. Nem a sínek felé, a Körte irányába indulok. Megtöltetek egy literes üveget olaszrizlinggel, és kitekerek a temetőbe. — Locsolni jöttem, nagyapa — mondom a földkupac- ra. Azzal kihúzom a dugót, és öntözni kezdem a sírját. — Nehogy mán kilocsád! — lép elő a szomszéd sír keresztje mögül. Kezében piros ász, tök alsó, makk tíz. Barackot nyom a fejem búbjára, és megfogja a kezem. Kisétálunk a temető kapuján. A Körtében három decit kér, nekem meg nagymálnát. Félrehúzódunk, mások is hadd férjenek a pulthoz. Zsebében kotorászik, mit kereshet? Hát persze, a cigaretta! Kér valakitől egy szálat, tüzet is hozzá. Mélyeket slukkol, nagyokat kortyint. Kiiszom én is a málnámat, nehogy lemaradjak. — Minden jót. Piszkei bácsi! — mondják neki többen, ahogy megyünk kifelé. — Isten velük! — mondja nekik nagyapa. A vurstliban fölfizet a ringlispilre, egyszerre három menetre. Indul a ringlispil. láncok feszülnek, lenn emberek törpülnek. Minden körnél látom a nagyapát, int is néha. mosolyog is. Aztán az eget nézem, ott messze madarak repülnek, én is madár vagyok, úgy érzem. A harmadik menet után kiszállok, a nagypapa sehol. Indulok a boros sátor felé. hátha .... de nem. A céllö- völdésnél találok rá, csókornyi műrózsát lőtt nekem, míg madárkodtam. Sorban álltunk a vattacukrosnál, célba dobunk rongylabdákkal, hamutartót nyerünk, meg egy műanyag autót. Még egy menet a ringlispilen. Boros sátor előtt a nagypapa. Itt nincs málna, pohárból egy korty az enyém. — A nagymama örülni fog a rózsának — mondom hazafelé. • * Az udvar végén fűrészbak. Lovagolok rajta. Nagypapa rozsét vág. nagymama alszik. — Ne keltsük fel — mondja. A rozsét a sparhelt mellé rákja, kezem fogja és indulunk a temető felé. A sírhoz érve, se szó, se beszéd, eltűnik. Kutatom nvomát. hiába. A szomszéd sír keresztjéhez ugróm, ott sincs. — Nagypapa! Nagypapa! — kiabálom, aztán halkan folytatom: — Jövő húsvétkor is... — könnyezem szavaimhoz. Nem csoda. Ügy itt hagyott, hogy barackot sem nyomott a fejemre. Cantata Profana Vasas Károly szobra a Műcsarnokban rendezett kiállításáról Babits Mihály kiadatlan ifjúkori verse Szeretnél élni néha hullám alatt és hajókázni Némo kapitánnyal? Mély tenger ismeretlen csábú mélyén Szemlélni sok csodát: kövér halat aranykígyót, fejlábú szörnyeket rejtelmes formát, tajtékot, tarajt, virágot, mely megnézve, mégis állat sok nagy halat: sok néma kis hal átkát tengeri pókot, polypot, tűnő aranyzöld foszlányt, csillogó koráit, csillogó korái cifra palotáit? Szeretnél járni kék hullám alatt? Tengerben élünk, — mert mi más e lég, melyet beszívok, mely köröttem árad, — felnézek: látom; mozdulok; megérzem — az ég — a szél — mi más e kék özön, a légözön, (többször szelíd, de néha orkáni vad, a hideg, s meleg) mi más mint a titáni térnek óceánja? melynek lakója s utazója, én . elemnek érzem, melyben élek és melyben halok, s mely nélkül meghalok. Ez óceánban nézz körül ha vágysz szemlélni sok csodát: kövér halat, aranykígyót, fejlábú szörnyeket rejtelmes formát, tajtékot, tarajt virágot, mely megnézve mégis állat s sok nagy halat: sok néma kis hal átkát tengeri pókot, polypot, tűnő. aranyzöld foszlányt csillogó koráit csillogó korái cifra palotáit. Sseretsz-e élni kék hullám alatt? (1906. aug.) Az Országos Széchényi Könyvtár Babits-ha- gyatékából közli Gál István. Majtényi Erik : Rondeuü A villanyóra délnyugati lapja három társától végleg elmaradt, a reggel megrekedt időt mutatja, és áll, csak áll a béna pillanat. All az idő — de hömpölyög alatta a jövő-menő zajló cáfolat, s a három másik óralap fogadja a pontatlan, s a pontos párokat. Majd egyszer odaállsz a negyedikhez nyolc órakor — csak nézelődsz, pihensz, az érkezőkre rá se hederitesz, és soha többé nem lesz fél kilenc.
