Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
1979. április 15. NÉPÚJSÁG 5 A hely szelleme rszágos hírnévre tett szert néhány év előtt az a sehol sincs község, amelynek túlbuzgó vezetői szabadtéri játékokat akartak rendezni, hogy külföldieket csalogassanak falujukba. Közben kiderült, hogy a községben nincsenek a színjátszáshoz értő emberek, díszletre nem sikerül pénzt teremteni, zenekar szerződtetése leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, no meg olyan hely sem akad a falu bel- és külterületén, amely alkalmas lenne szabadtéri színpadnak. Mint mondani szokás: a többi stimmelt. Vagyis semmi nem volt meg a községben, csak a nagyralátás. Szerencse, hogy mindezekhez a történetről is kiderült, hogy — merő kitalálás. Azért írtunk „seholsincs” községet, mert a fentiek valójában nem történtek meg. Ám de — megtörténhettek volna. Olyan község ugyanis valóban volt az ország közepe táján, ahol a még meg sem épült községi strandfürdőhöz már nemzetközi vízilabdabajnokságot álmodott egyikmásik helyi vezető. Olyan is, ahol a hajdani vár egyetlen megmaradt falához és az ígért központi támogatáshoz elkezdték tervezni a várjátékokat. Példákat lehetne még sorolni arról, hogy hol hogyan lépték túl gondolatban a realitások határait. Kétségtelen, hogy a kiindulás jó: a lakóhely, a „szőkébb haza” iránti szeretet, a lokálpatriotizmus. Nem volt még olyan régen, a középkorú nemzedék jól emlékszik azokra az időkre, amikor mindezek ellenkezője volt a jellemző: tekintet nélkül az illető helység adottságaira és hagyományaira, pontosan egyforma rendezvényekre került sor szinte mindenütt. Akkor — úgy negyedszázaddal ezelőtt — ha például szüret ideje volt, szüreti mulatságot kellett rendezni a szőlőt soha nem termesztett alföldi pusztákon is, viszont az ott hagyományos aratómulatságokat „be akarták vezetni” a bányászkolóniák táján. Mindebből természetesen nem lett — nem is lehetett — más, mini egyforma. unalmas kénvszeredettség itt is, ott is. Ezekután érthető. hogy amint a helyi tanácsok, mint önkormányzati szervek hatáskört kaptak, sok helyen igyekeztek évtizedek mulasztásait pótolni. Nem is lehet erről múlt. időben beszélni, hiszen a folyamat ma is javában tart. A kérdés „csupán” az, hogy hogyan legyen tovább. Sokszor szoktak hivatkozni a régi rómaiakra, akik többek között a kultúra területén is sok mindent kezdeményeztek. Tőlük származik az a kifejezés is, hogy „genius loci”, azaz: a hely szelleme. Felismerni azt, hogy a helység sajátosságai mit kívánnak meg. milyen lehetőségeket kínálnak és milyen határokat szabnak a tervezge- téseknek — minderre elsősorban a helyi emberek és a hely legjobb ismerői képesek. Nekik kell egyeztetni a lokálpatriotizmus nem ritka túlzásait a reális lehetőségekkel — anélkül, hogy a helvi kezdeményezéseknek túl szűk határt, szabnának, a kezdeményezőknek kedvét szegnék. Csupán példaként: immár csaknem fél évszázados múltra tekint vissza az Alföld két nagyvárosának nyaranként visszatérő eseménye, a debreceni nyári egyetem és a szegedi szabadtéri játékok. Mindkettő a maga nemében egyedülálló volt. Debrecen iskolavárosi hagyományaiból nőtt ki a nyári egyetem, Szeged adottságai hozták létre a szabadtéri játékokat. Ám egy időben országszerte gomba módra szaporodtak el a nyári egyetemek és a szabadtéri játékok. Nagyrészük — tisztelet a kevés kivételnek — csupán árnyéka volt a például vettnek. A meglévőket utánozni, azokról valamiféle másolatot készíteni — a könnyebb ellenállás felé törekvés, ami ritkán vezet eredményre. Sokszor a másolat helyett inkább valami karikatúraféle kerekedett ki belőle. Valami olyasmi, mint ami egyik zenekarunk külföldi szereplése során történt: a vendégszereplés színhelyén soha nem akart jó hangulat kialakulni, ám a magyar zenészek felvidították a közönséget. Any- nyira, hogy a műsor harmadik órájában a klarinétos felült a zongorára, ott játszott tovább. Az elegáns étterem vezetője az első pillanatban megbotránkozott ezen, majd felírta magának a pontos időt és elrendelte, hogy a továbbiakban az ő zenekarának klarinétosa is üljön fel a zongorára ugyanabban az időpontban. S bár ez megtörtént — az étteremvezető nagyon csodálkozott, hogy a hangulat mégsem lett ugyanaz, mint a vendégszerepléskor... Vagyis — ismét a rómaiak igazságaihoz térve — ha ketten teszik ugyanazt, az mégsem ugyanaz. Aki azonban jól ismeri szűkebb hazájának történetét, kulturális hagyományait, az könnyen megtalálhatja bennük a felújításra, folytatásra érdemest. S hogy ez hányféle lehet, azt többek között az idei Röpülj páva bemutatói bizonyították. Közismert jelenség az is, hogy szomszédos községek, egymáshoz közel fekvő városok a maguk kulturális fejlesztése során fél szemmel mindig a másikat figyelik. Ebből eredhet jó is: ha a helyiek valami még egyénibbel, újszerűvel és egyben hagyományőrzővel akarják „lepipálni” a vetélytársat. De alakulhat torzan is: ha ugyanazt akarják megismételni, aminek másutt már sikere van. Ilyenkor éppen a hely szelleme áll bosszút a rajta tett erőszakért. Szerepe van a városok, községek kulturális fejlesztésében — sokszor kimondva, máskor csak rejtett gondolatként — annak is, hogy idegeneket vonzzanak a helység falai közé. Ezért is csak az adottságok alapos, körültekintő figyelembevétele mellett lehet tenni. Csupán egy példa: a Budapest melletti Szentendre kifejlődhetett a XX. századi magyar képzőművészet egyik bázisává úgy is, hogy közben a szálloda- és vendéglátóhálózat messze elmaradt az igényektől. Mindezt pótolja a főváros közelsége. Ugyanez azonban vajmi nehezen sikerülhet az országnak egy-egy távolabbi kisvárosában, ha a várható idegenforgalomhoz nincs meg a szükséges ellátási lehetőség. Különben is: a hely szelleme éppen azt követeli, hogy a kulturális fejlesztés, a hagyományok felelevenítése és korszerűsítése elsősorban a helyi lakosság érdekében történjék. Mi tagadás: kevés olyan város, község van az országban, amely egészen rendkívülit, világszerte egyedülállót, nemzetközi érdeklődésre számot tartót tud felmutatni. Országos feladat, hogy a határokon túl is megismerjék azokat az értékeinket, amelyek valóban ki- emelkedőek. Az viszont a helyieken, vezetőkön és lelkes lokálpatriótákon múlik, hogy a megmutatnivalót, az előadásra érdemest, a sokáig fel sem ismert, értékes hagyományokat minél többen lássák, hallják az országon belül. árcsak azért is, mert az egyik hely kulturális fejlődése — ha a látogatók jól szűrik le a tapasztalatokat — előre lendítheti másutt is az értékek felkutatását, a hagyományok ápolását. Recept nincs rá: hol a határ a másutt tapasztaltak értékesítése és az utánzás között. Talán csak any- nyi: ahogyan a hely szelleme megköveteli. VÁRKOXYIENDRE to] Április Váralján Fák, vizek, hidak Felfedező úton Emlék az ősztől Az öt tó kapuja A Nagy-kő öböl Az útszél: csupa pitypang, a bokrok: csupa füttyhang. Rigó fuvolái; rája tíz zugból is felcsivog a csíz. (TÓTH ÁRPÁD) Kis házak, kisdiákoknak
