Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-11 / 59. szám

1979. március 11. Képújság 11 A barátság ezer éve Magyarország és Lengyelország között módfelett adatgazdag, ily módon tudományos értékű és igencsak ne­mes indítékokból szü­letett monografikus album bevallott célja „a barátság hitelesebbé és mélyebbé té­tele” a két nemzet között, és ezzel a céllal ugyancsak egyetérthetünk. Az idea már a reformkor óta esedékes, voltak is hasonló kísérletek. De az új adatokkal és gaz­dag képi dokumentációval megjelent új összefoglalás lengyel és magyar történé­szek összefogásából született, s 1978-ban egyszerre jelent meg magyarul és lengyelül. A két nemzet kapcsolatai „sokkal gazdagabbak annál, mint amennyit az emlékezet megőrzött a közös múltból”, és „alig van példa hasonló­ra a nemzetközi kapcsolatok történetében” — írják a szer­zők az album bevezetőjében és ismertetőjében, a történe­ti tényeket és folyamatot tár­gyaló tanulmányban okát is jelölik: a közös földrajzi, történelmi és társadalmi helyzetek hasonlósága és azo­nos irányai sokféle összefo­gást és összefonódásokat' te­remtettek a címben megjelölt ezer év során. A jószomszédi és sokszor szövetségesi vi­szony már a két állam alapí­tásának idejében nyomon kö­vethető, az Árpádok és a Pi- asztok kapcsolatai korán ki­alakultak, a Prágából előbb hozzánk menekült, majd Lengyelországban is munká­ló Adalbert püspök, majd Asztrik apát mindkét nem­zet keresztény állammá ala­kulásában döntő szerephez jutott. A későbbiek során egyre bonyolultabb államközi, vér­ségi és történelmi kapcsola­tok kötik össze a magyar és lengyel uralkodóházakat és főnemességet, többé-kevésbé ismerjük, általában számon tartjuk ennek a folyamatnak jelesebb fordulóit és esemé­nyeit, a lengyel—magyar ba­rátság töretlen és töretlennek tűnik az utókor emlékezeté­ben is. Az eseményekben és ezek indítékaiban, eredmé­nyeiben e mostani album be­vezető tanulmánya bőséggel és míves gonddal eligazít. A két nemzet szellemi kap­csolatairól a közös idejű hu­i manizmus és reneszánsz ko­rából vannak a legjelentő­sebb emlékeink, lengyel tu­dósokat hív meg és foglal­koztat udvarában Mátyás, magyar diákok tanulnak az itáliaiak mellett a krakkói egyetemen, volt idő, amikor a Krakkóban beiratkozottak egynegyede magyar. Itt nyomtatják előbb az első magyar nyelvű könyveket, „Komjáti Benedek Szent Pál leveleinek fordítása (1533) kezdi a sort, ezt követik Ozo­rai Imre, Gálszécsi István, Farkas Ándrás, Székely Ist­ván, Dévai Bíró Mátyás nagy jelentőségű kiadványai”. Syl­vester János, a teljes Űjtes- tamentum első magyar for­dítója és kiadója (emellett prédikátor, nyelvész és köl­tő egyben) előbb itteni diák és egy krakkói nyomda kor­rektora volt, tanulmányai és munkája idejében már Eras­mus gazdag és renitens szel­leme uralkodott a krakkói egyetemen. A város a ma­gyar protestantizmusnak egyik szellemi végvára lett, ugyanebben a folyamatban kerültek lengyel tudóáok a magyar egyetemekre és főis­kolákra is. jnfj lőttünk a legemlékeze­I I tesebbek mégis a két I nemzet szabadsághá- rv^-il borúi során támadt együttérzések és nyújtott se­gítségek, ismeretesek II. Rá­kóczi Ferenc idejének len­gyel kapcsolatai, Kossuth La­jos pedig az egyik első beszé­dét (még a zempléni megye­gyűlésen) a lengyelek sza­badságharca ügyében mondta él. Ugyanakkor a pozsonyi országgyűlésen (1832/36) a lengyel ügy védelmében Kölcsey Ferenc tett többek között hűség- és pártfogó nyilatkozatot. Nem a nemzet leg jobbjain múlott a segítség elmaradása. Innen pedig szinte egyenes út vezetett 1848/49 magyar szabadság- harcának lengyel légióihoz és tábornokaihoz, a lengyel szimpátiához 1919 idejében, és ahhoz a korhoz, amely a két nép kapcsolatának még igencsak közeli időszaka. Amikor a lengyel összeomlás idejében hazánk menekülési lehetőséget és menedékhe­lyet adott a lengyel hazafi­aknak a többszöri hitleri tiltakozás ellenére is. A len­gyel ellenállásnak 1944. már­cius 19-ig így lett Budapest az egyik legfontosabb bázisa, és a barátság a megújult ala­pokon mindegyre töretle­nebb lett 1944/45 után. De az album a történelmi elemzés mellett sok gondot fordít a két nemzet művésze­ti és művészettörténeti kap­csolataira, melyeknek legki­emelkedőbb közössége Liszt és Chopin, Petőfi és Bem ba­rátsága, és nyugodtan bővít- hetnénk a sort tovább. A szép album nemcsak egy közös gonddal ápolt barátság nemes bizonyítéka, de egy 1970-es, előbb Krakkóban, majd Budapesten bemutatott gazdag kiállítás közvetlen eredménye is, egy, a témát részleteiben feltáró közös ki­advány gondolata nyilván ekkor születhetett. És ebből következik az is, hogy a gaz­dag dokumentációs és kép­anyag (24 rajz a szövegben, 18 színes tábla, 160 fekete- fehér reprodukció) elsősor­ban képzőművészeti és mű- tárgyi emlékeket idéz. A tár­lat anyaga került a képtáb­lákra, és módfelett kevés írá­sos vagy egyéb történelmi dokumentáció. Az album és a korábbi tár­lat több kitűnő magyar és lengyel tudós összefogásából született. A magyar kiadás gazdái és szerzői Kovács Endre történész és Dávid Ka­talin művészettörténész vol­tak, a könyv tervezője a len­gyel Andrzej Heinrich, a kép­anyag összeállításában Dávid Katalin munkatársa Ándrzej Fischinger volt. A könyv be­vezetőjét a Wawel Állami Gyűjtemények igazgatója, Jerzy Szablowski írta, bi­zonnyal tartós és gyümölcsö­ző kapcsolatok alakultak a közös munka során. gy tűnik, hogy a kitű­nő tanulmány olvasá­sában és a gazdag képanyag forgatásában mindkét nyelvű olvasónak öröme telik. És hogy másnak is teljék, ezt a célt szolgálja az angol nyelvű összefoglaló. Vajha bővelkednénk hasonló kiadványokban és lehetősé­gekben Európa más nemze­teivel is! BODRI FERENC rtrrrrrr?' ■ Litván népművészek Ioanna Rudauszkene kosárfonó és munkái Litvániában ősidők óta él a népművészet, de az ipari termelés fejlődésével elvesz­tette köznapi használati jel­legét és sok ága halódott. Mégsem tűnt el nyomtalanul, sőt újra virágzásnak indult. A népművészek szövetke­zetekbe tömörültek, s az ál­lam segíti őket az alapműve­letek kisgépesítésében, nyers­anyagot biztosít számukra és kedvező feltételekkel megvá­sárolja alkotásaikat. Ez utób­bi különösen fontos, mert a központi felvásárlás tisztes jövedelemmel jár, s így a mesterek minden idejüket az alkotásnak szentelhetik. A hajdani kiegészítő keresetet adó foglalkozás sok paraszt- embernél hivatássá vált. Az állam ugyanolyan ked­vezményeket ad a népművé­szeknek, amilyeneket a Kép­zőművészek Szövetségének tagjai élveznek (kiemelt ho­norárium, vissza nem téríten­dő kölcsön és így tovább.) Az is jellemző, hogy míg korábban a konkurrencia miatt a szakmai titkok csak családon belül öröklődtek, ma egy-egy mester hírnevét tanítványainak száma öregbí­ti. A legtehetségesebbeket tagjai sorába fogadja a Kép­zőművészek Szövetsége. Litvánia fővárosa, Vilnius fennállásának 650. évforduló­ján, 1973-ban rendezték meg először a népi mesterségek napját. Idén volt a második nagy sikerű népművészeti ünnep. BRONYUSZ AKSZTINASZ Lendvainé, a Nemzeti Szín­ház művésznője (1870) Blaha Lujza 1880-ban az Egy éj Velencében című Strauss-operett főszereplő­jeként Fotótörténeti gyűjtemény Képek a múltból... A kép rögzíti a múltat, a visszahozhatatlant, megörö­kíti az arcokat, a fénykép a történelem egyik leghitele­sebb tanúja. A francia aka­démia 1839-ben fogadta el a fényképezést mint talál­mányt. Nagyapáink, déd­anyáink tekintenek vissza a múlt század elején készült, másolhatatlan — s éppen ezért nagy értékű — dager- rotípiákról, melyeket Fox Talbot angol fizikus, nedves eljárással készülő sokszoro­sítható képei követtek, mint­egy megalapozva a modern fotóművészet jövőjét. A fényképezés hazánkban is csakhamar népszerű lett. A legnevesebb festőművészek — Barabás Miklós, Borsos Miklós, Doctor Albert alakí­tották át műtermeiket „film- írdává”, ahol az első alkotá­saik készültek. A hagyományok őrzése ér­dekében a Magyar Fotómű­vészek Szövetsége 1958-ban egy fotótörténeti gyűjtemény megvalósítását kezdeményez­te. Voltak, akik felajánlot­ták a tulajdonukban lévő fotótörténeti relikviákat, má­soktól pedig megvásárolták a korabeli fényképeket, a kez­deti hőskorra emlékeztető la­borfelszereléseket, a fotózás történetét megörökítő plaká­tokat, kereskedelmi levele­ket, érmeket. Ma ennek a gyűjteménynek — egy meg­valósítandó múzeum remé­nyében — huszonhétezer tár­gyi és fotóemléke van. A gyűjteményt még így is gyakran láthatjuk, mivel az archívum egyes darabjait * gyakran kölcsönkérik a fil­mesek és a tévések. Korabeli politikusok vagy neves szí­nészek egykori fényképeit keresik és a környezetet, kor­szakot hitelesítő tablókat. A Magyar Fotóművészek Szö­vetsége az Ady-évforduló al­kalmával huszonhat képet sokszorosíttatott a költőről — mivel birtokában van a kor egyik legnagyobb fotós egyé­niségének, Székely Aladár­nak legtöbb Ady-felvétele — s ezt a gyűjteményt az or­szágban, mintegy ötven kü­lönböző helyen mutatták be vándorkiállításon. S még egy érdekesség: a Nemzeti Bank is a Magyar Fotóművészek gyűjteményéből választotta ki azt az Ady-képet, mely most ránk tekint az ötszá­zasról... ÁGH TIHAMÉR Műtermi csoportkép az 1870-es évekből Uitz Múzeum Pécsett Pécsett, az egyre inkább múzeumutcává alakuló Káp­talan utca egyik érdekes épü­letében az ősszel nyílott meg Uitz Béla önálló magyaror­szági múzeuma. Több mint fél évszázados emigráció után tért haza a művész, már szinte csak meghalni: 1972 januárjában hunyt el Buda­pesten, miután életművét a magyar népre hagyta. E vég- rendelkezés öltött testet a gyönyörű múzeum formájá­ban, amelynek hat terme Uitz hat nagy korszakát, mű­veinek legjobbjait mutatja be. Ki volt Uitz Béla? Temes­vári születésű parasztfiú, aki géplakatosnak, tanult, majd fölkerült Budapestre és művésznövendék lett. Kassák proletárművészeket tömörítő, avantgárd köréhez, az akti­vistákhoz csatlakozott. Mű­vészi sikerek, antimilitarista, balodali küzdelmek jelzik út­ját a csúcsig: 1919-ig, amikor Uitz is vezéregyéniség, a Ta­nácsköztársaság művészisko­lájának vezetője lett. Bécsi, majd párizsi emigráció után Lunacsarszkij hívására Moszkvába költözött, az Iparművészeti Intézet tanára lett, majd érdemes művész, a legmegbecsültebbek, leg- fogüalkoztatottabbak egyike. Forradalmár művész volt, művészi életműve így válto­zatosságában is egységes, monumentális, nagylélegzetű. A múzeum az életművet fo­lyamatosságában mutatja be: az első alkotásoktól a korai, tehetséges munkásábrázolá­soktól kezdve nagyszabású freskóterveiig. Az Anya gyer­mekével kompozíciókkal nagyjából egyidős az Építők és a Halászok, amelyek mint­egy új világ ígéretét hordoz­zák. A Tanácsköztársaság egyik legszuggesztívebb, leg­közismertebb plakátjának, a Vörös katonák, előre! című­nek is Uitz Béla a szerzője. Az elmélyült, konstruktivis­ta képekkel párhuzamosan elkészítette a General Ludd sorozatot, amelyek megrázó eposzban dolgozzák fel a munkásmozgalom kezdeti szakasza gépromboló moz­galmának epizódjait. A Káptalan utcai Uitz Mú­zeum méltó keretnek bizo­nyult a nagy magyar festő­művész életműve számára. Az épület már felújítása előtt is műemlék volt: ba­rakk palota, épült 1730-ban. De amikor az Országos Mű­emléki Felügyelőség munka­társai megkezdték a helyre- állítást, megelőző műemléki kutatásokat, kiderült, hogy a vakolat alatt épen húzódnak a gótikus maradványok. Uitz Béla 1968-ban, buda­pesti életmű-kiállításának idején járt Pécsett, s találko­zott a város vezetőivel, értel­miségének képviselőivel. Más kapcsolata nem volt a város­sal. Miért érezzük mégis úgy, hogy az Uitz Múzeum mél­tó, megfelelő, találó helyet kapott Pécs múzeumutcájá­nak egyik szép épületében? Az első gondolattársítás ön­ként adódik: a munkásváros­ban, a bányászmozgalmak, harcok városában otthonra lelt a forradalmár festő. A másik — sokak számára már szintén nyilvánvaló — össze­kötő kapocs: Pécs, a képző­művészeteket oly aktívan pártoló és gyűjtő város, s fő­leg annak Modern Magyar Képtára kezdettől fogva fel­adatának tekintette a Kassák köré csoportosult proletár származású festők, az akti­visták műveinek gyűjtését és publikálását. Szellemileg tehát Uitz Béla életműve szoros kötődést mutat a vá­roshoz. H. E. Részlet a k iállftásról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents