Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-11 / 59. szám
« 4. Képújság ________________________ 1979. március 11. P ista hangja rekedtes. Mintha suttogna. Énem, ha ném fogná vissza a hangját, remegnének az ablakok. A cigarettát is úgy tartja tömzsi ujjaival, mintha félne, hogy összeroppantja. Szakmája kovács. Bivalyerős ember. Pár éve fogadásból felemelte a traktor elejét. Néhány hete pedig — részegen — kékre, zöldre verte a nagyanyját. — Az unokám kétéves és kéthetes volt, amikor az anyja meghalt. Lányom utolsó szavaival arra kért, ne adjam senkinek a fiát. Az apja elment. Én neveltem a kis árvát. Nem parádéztunk, gondosan, takarékosan bántam a pénzzel, de megvolt mindene. Megkérdezheti akárkitől. Aztán mégis így bánik velem. Nagyon félek tőle. Tudom, jó gyerek. Csak ne inna... Hány éves vagyok? Nyolcvanegy. De jól bírom magam. Megeszem naponta egy zsömlét, iszom egy-két korty kólát. Ez elég. És még a fát is fel tudom vágni. Veszek minden évben négy métert, azzal fűtök, főzök a gyereknek. ö nem aprítja fel. Mondják a nagykónyi tanácsnál, menjek az öregotthonba. Magam sem tudom. Nem tudnék ott megmaradni. Itt vannak az ismerősök. Ma is szólt a tanácstitkár, hogy hozzam be a nyugdíjpapírt. Tudja, Tamásiban voltam, hogy húst, meg kalácsot vegyék a Pistinek, és Kónyiban amint megállt a busz, jöttek, hogy menjek be a tanácsra. Mondtam, nem, mert megvettem már a jegyet Értényig. Erre adtak Egy zsömlét, meg egy-két korty kólát... négy forintot buszra. így leszálltam. Akkor beszéltünk, hogy hát Barnahátra mégsem, inkább Dombóvárra megyek az öregotthonba. A Pisti utoljára akkor vert meg, amikor a zárszámadás volt. Hazajöttem, hoztam a földpénzt. Mondta, mama, adjon ide egy százast, egy másikon vegyen cigit, a többit tegye el, hátha kell a válóperre menni. A százast elitta, jött újra pénzért. Kiabált, hogy mér vettem el. És elvert. Két napig nem mertem itthon aludni. Tamási .járási hivatal egészségügyi osztály. — Miért nem küldtük eddig Kun Istvánt kényszerelvonókúrára? Mert nem jelezte senki, hogy mit csinál. Most hallottunk róla először, mikor bejött hozzánk a nagymamája. Nagykónyi közös tanács: — Másfél éve jött a néni, hogy azt ígérte az unokája, ha nem ad neki pénzt pálinkára, italra, megveri. Miért nem küldtük akkor elvonókúrára a fiút? Mert a néni nagyon védte. Voltunk kint a körzeti megbízottal majd két éve, amikor Pista a villanyvezetéket kitépte a falból. Senki nem mondott semmit, még azok se, akikkel egy házban laknak, pedig ők nincsenek velük jóban. Az értényi tanácsi kirendeltség vezetője: — Vagy húsz éve ismerem a Pistát. Tiennégy éves kora óta iszik. — Látta ittasan a fiút? — Több alkalommal. — Verekedett is olyankor? — A, illemtudó gyerek az. — És a nagymamáját sose verte meg korábban? — Biztos, hogy megverte, de az sose panaszkodott emiatt. — És azért, hogy megfenyegette? — Azért már jött. — Akkor miért nem javasolta, hogy vigyék a fiút elvonókúrára amíg nem késő? — Drága uram, akkor a fele falut el lehetne vitetni. Isszák azt a randa nohabort. Meg aztán, próbáltam volna én azt mondani a mamának, hogy elvonóra vitetem az unokáját Gyalog is elment volna fellebbezni a megyei tanácsra. Mindig azt mondta, ne vigyék el, csak neveljék. Tudja, könnyű rendeleteket hozni az íróasztal mellett, de tesssék azokat megvalósítani! Az már nem megy olyan egyszerűen! És, tudja, egy bűnös nincsen. A nagymama talán bűnösebb, mint az unokája. Szerintem jól tette a fiú, hogy kiütötte múltkor az ablakot. Legalább ment be egy kis friss levegő! — Pista miért iszik maga? — Talál itt valami más szórakozást? Mozi egyszer van hetente. — Volt jó ideig Pesten, és ott is gyakran a pohár fenekére nézett. — Mikor az embert igazságtalanságok érik, mit tegyen? — Ha az ital árán autót vett volna, most milyen kocsin járhatna szórakozni? — Legalább Mercedesen. Sokáig beszélgettem a negyvenedik éve felé közeledő emberrel. Mondatai keresettség nélkül formásak, választékosak voltak. Sokat olvas. Mondják róla, kiváló szakember, csak... Most egyébként nem a szakmájában dolgozik. Az útépítőknél brigádvezető. És nemrég — így mondta — megfogta az isten lábát. Van egy mellékállása, lovakat patkói hét végén a kaposvári főiskolán. Gyűjti a pénzt — de nem a mamánál — és azt tervezgeti, hogy átépíti a házat, megcsinálja azt a szobát, ahol most a szomszéd lakik, és akkor lesz egy hely, ahova végre rendes asszonyt hozhat. Egyébként két hete nem itta le magát. Az a reggeli féldeci pálinka, meg az ebéd utáni üveg sör meg se kottyan, ő hat-nyolc liter bortól, vagy egy-másfél liter pálinkától lesz részeg. Ha elviszik elvonóra — mondja — csak rosszabb lesz. Nehéz emberek. Treszka néninek vérében van a kupo- riság. Az unoka pedig, akit felnevelt — hálából — nagyanyja fölött az ököl jogán ítélkezik amikor ittas. Treszka néni feljelentette az unokáját. Az ügy hamarosan a bíróságra kerül. A járási főorvos pedig február 21-én megindította a kötelező elvonókúrát megelőző eljárást. SZEPESI LÁSZLÓ A FALUBAN, ahol gyerekeskedtem, negyvenötben, negyvenhat nyaráig, tojással vagy liszttel fizettünk a mozijegyért. A nagyobbak a hátunk mögött, ha úgy látták, már nem jut hely nekik, ökölbe szorították a kezünk, s jót röhögtek a földre csurranó tojássárgáján és a kisgyerekek könnyein. Amikor bejött a forint, mi azt tudtuk biztosan, hogy az a kis pénzecske biztonságot ad nekünk, sorunk szerint válthatunk jegyet — egyszóval a nagyokkal szemben is megvéd bennünket. A pénzünket a legjobb helyre dugtuk, s ha már csak klottgatya és a bőrünk volt a nyári szerelés, felvágtuk a korcot, s úgy körbe raktuk magunkat a filléreinkkel, mint Tom Tiller a vadnyugati filmekben a tölténytáskáját golyóbisokkal. Pénzt találni, akár tíz fillért is, nagy öröm volt. Egyszer a barátommal ballagtunk a falun át, ki a malomgödörhöz úszni; az egyik sarkon egy forint hevert a földön. Szétnéztünk, lát-e minket valaki. Pista komám nagy sóváran kibökte: „Ellopjuk, he?” Bólintottam. Elkölteni nem mertük, attól félve, feltűnik, akármit is veszünk rajta. Honnan van ezeknek pénzük — zengené az egész falu. A hombár egyik repedésébe rejtettük, és többet nem beszéltünk róla. A továbbiakban nem az a tanmese kerekedik ebből az írásból, tanítsuk meg a gyerekeinket gazdálkodni, hogy a kicsit összekössük az egésszel, a társadalommal. Másról bár, de mégis a pénzről lesz szó. Arról, hogy nálunk a pénz — elvileg — annak a jele, hogy valaki a munka jogán jutott hozzá, s annyihoz csupán, amennyiért valójában megdolgozott. Ha csak így kerülne pénz az emberekhez — megint csak elvileg —, akkor mindenhol az érdemelné a legnagyobb erkölcsi megbecsülést is, aki a legtöbbet kapta. Hogy ez nincs így, arról már sokat cikkeztek, tanulmányokat és drámákat írtak róla, s bírósági ítéletek is tanúsítják, hogy a jogtalanul szerzett pénznek egy ideig nincs szaga. Az tehát, hogy valakinek van száz forintja, nem feltétlenül bizonyítja, hogy száz forint értékű munkát adott a társadalomnak. Nálunk csak úgy lehet felülfizetni valakit, hogy mást alulfizetnek. És gyakorlatilag ugyanez történik, ha különböző teljesítményt nyújtó emberek között egyenlősdi alapon osztják a bért, emelik a fizetést. Végsőfokon ez a társadalom számára végzett hasznos munka lebecsülése, melyet minden érdemtelenül kifizetett egy forint kiáltóan bizonyít. A szűkebb közösségben mindenki szeme láttára és tudtával történik meg az igazságtalan elosztás. Ezt szóvá is teszik a bátrabbak, de az egyenlősdi ellen már „nem illik” fellépni. Mégpedig sajátságos ok miatt. Nemes gondolkodásra vall, hogy egy kollektívában a jól dolgozó emberek nem azon az áron akarnak boldogulni, hogy mások nem boldogulnak. A kollektív szellemnek ez a rossz szokássá vált megnyilvánulása a bérezésben, sajnos, nem válik a javunkra. Mert valójában mi történik? Van, aki azért hallgat, mert bizonytalan, vajon ő megérdemelte-e a fizetést, míg a másik tudja, kevesebbet adtak neki a megdolgozottnál, s ezért úgy találja, hogy nem érdemes igyekezni. Végül a gyengét, a lustát meg nem ösztönzi a munka javítására a „talált pénz”. S ez még a jobbik eset; a rosszabbik, ha nevet a markába. Megtörténik, hogy a pénz elosztásakor a szerény, jól dolgozó embereket tudatosan, a hallgatásukra számítva, kihagyják a béremelésből, a jutalomból, hogy a nagyszájúakat feltétlen kielégítsék. Az elvtelenség riyilvánvaló. Sajnos, az ilyen és ehhez hasonló eseteknek, sok mindenen túl az is táptalaja, hogy a teljesítménybérezés alkalmazása a szükségesnél lassabban terjed el, s a normák tekintélyes része nem műszaki számításokon vagy a dolgozó és a normás megegyezésén, folyamatos alkudozásán nyugszik. Azaz: a szubjektivizmuson. Az alkalmazotti szakmák egy része pontos munkaköri leírás esetén „normázható” volna, de ahol ez felvetődik, hirtelenjében minden munkakörről szeretnék az érintettek bebizonyítani, hogy „alkotó” munkát végeznek. Nem kell munkaügyi szakembernek lenni ahhoz, hogy tudjuk, a szellemi munkás is „lead” egy bizonyos teljesítményt, mely mérhető, csak hát más módon, bonyolultabb eszközökkel, és más időtényezők alapján, mint az esztergapadnál. A közös, az alapvető minden szakmában, hogy munká- val méretünk meg, s emberként is ez tesz bennünket egyenlővé. Ez a szocializmus legsajátosabb törvénye. — Miután a munkánk társadalmi haszna különböző, az a „jogtalanság” következik be, hogy jövedelmünknek is egyenlőtlennek kell lennie. Jó, ha tudatában vagyunk, hogy az egyenlősdi, a teljesítményhez lazán kapcsolódó bérezés a nemzeti jövedelem pazarlásának egy sajátos formája; nem szólván arról, hogy a jól dolgozó és többre is képes emberek visszatartják a teljesítményüket, aminek végül is mindannyian kárát látjuk. Az egyenlősdi, a teljesítményeket mellőző magatartás legjobb ellenszere, ha nem úgy csinálják, mert az emberek szemléletére a helyes gyakorlat van a legnagyobb hatással. Nemzeti érdek, hogy a munka szerinti elosztás törvényének fokozottabban érvényt szerezzünk minden munkahelyen, s egy szélesebb értelemben üzem és üzem között is. Ez pedig azt jelenti, a kereseteknek jobban kell a teljesítményekhez igazodniuk és olyan munka szerinti differenciálásra van szükség, amely valóban jobb eredmények elérésére ösztönöz. Elkerülhetetlen tehát, hogy egyes emberek jövedelmének növekedése mellett másoké ne csökkenjen. Leegyszerűsítve: az a jó a társadalomnak, ha a pénz, a többletjövedelem megszerzése nehezebbé válik mindenütt. Emiatt sok mindent végig kell gondolni, illetve másképp kell alkalmazni például olyan berozsdásodott fogalmakat, mint fluktuáció, netán törzsgárdatagság. Hiszen például az, hogy valaki 20 éve dolgozik egy munkahelyen, nem érdem, ha 20 éve gyengén dolgozik. És lehet valakinek azért alacsony a keresete, mert nem érdemel többet, s nem azért, mert sokszor kifelejtették a béremelésből. Az ilyen embernek miért kellene fizetésemelést adni? Jótékonykodásból? És a béremelések szokásos esetenkénti indoklása is ismerősen hangzik, ugve? „Már két éve nem kapott; ő OTP-re vett lakást, sok a részlete; már megint adjunk neki, még azt mondják, hogy futtatjuk...” PEDIG azokat érdemes anyagilag és erkölcsileg futtatni, akik tudnak futni, s hajlandók többet és keményen dolgozni a jó eredményért. Valamennyien vesztesek leszünk, ha az átlaghoz igazítjuk a tempót és a díjazást. Az időmérők pedig ne felejtsék el, hogy már elektronikus stopperóra és nem tojás van a kezükben. FÁBIÁN PÉTFR Könnyen ítélkező, de közönyös környezet Tudom, jó gyerek, csak ne inna
