Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-04 / 53. szám

e t*épüjság 1979. március 4. Hr. Erdős Árpádnő megyof verető védőnővel Múltunkból — Nehéz kérdésben kell döntenünk Györ­gyi. Nem veszélyes, de fontos. Az újságíró­mesterség írott és írot- lan szabályai tiltanak minden olyan megol­dást, ami privatizálás­nak tűnhet. Bennünket több mint tíz éve az „mutatott" be egymás­nak, ami a munkánk­ban közös, és azóta te- geződünk. Ez, az új­sághasábokon nem ajánlott. Most mit te­gyünk? — Én nem tudhatom, meny­nyire szigorúak azok a sza­bályok, amikre hivatkozol, de ha nem harapják le a fejün­ket, már csak azért se magá- zódjunk, mert meghitt beszél­getést ígértél és a becsapás súlyosabb bűn, mint a tege- ződés. —* Köszönöm, hogy megfelezed velem a felelősséget és kezd­jük. December 31-én, hatvanöt évesen, 36 év szolgálattal a hátad mögött mégy nyug­díjba. Miért vállaltad a 10 éves ráadást és nem fáradtál el na­gyon? — Kikiabálod az éveimet? — Hiú vagy az éveid­re? — De még mennyire! A 36 évre nagyon hiú vagyok. — Nem lep meg. Azt úgyis kevesen tippel­nék, hogy a hatvan- ötödiket taposod. Még én sem gondoltam, hogy ennyi idős vagy! — Elfáradtam-e? Nem tudsz füllentésre csábítani. Igen. Már nem mennek olyan könnyen a kiszállások, a te­rületi múnka, mint valami­kor, de azért az íróasztal mellett ma is olyan boldog­talan vagyok, mint 20—25 évvel ezelőtt. A plusz 10 év magyarázata pedig egyszerű; csaknem ennyit vesztettem el az életemből önhibámon kí­vül. — Ez a veszteség azzal függ össze, hogy ere­detileg nem védőnői pályára készültél? — Igen. Édesapám Baranya megyében tanítóskodott és mi öten voltunk testvérek, én a legkisebb. Mikor a papa nyugdíjba ment, Felsőmind- szentről Dombóvárra költöz­tünk, mert itt tudott házat venni a megtakarított pénzé­ből. Itt végeztem el huszon- ketted magammal a tanító­képzőt, 1935-ben. — És mire végeztél kiderült, hogy nem ez az igazi hivatásod? — Ö, dehogy! Az ország te­le volt azokban az években állástalan diplomásokkal. Tu­domásom szerint az osztály- társnőim közül csak ketten lettek tanítónők. A többiek ugyanúgy nem jutottak állás­hoz mint én. Siettek férjhez menni, családanyák lettek és htb-ként őrizték a diplomá­jukat. — Nem szeretnék gyó­gyult sebeket felszakí­tani, de muszáj meg­kérdeznem, amit felő­led hallottam. Azt ne­vezetesen, hogy nem­csak állástalan tanító­nő voltál — mind mondod —, hanem es­küvőre készülő meny­asszonya is egy fiatal bakteriológusnak, aki a kísérletei során szer­zett fertőzésbe halt I bele. Van valami köze ennek a csapásnak ah­hoz, hogy védőnő let­tél? — Igen. Az ő professzora vezetett rá a védőnői munka hasznosságára, szépségére és ő ajánlott a Zöldkereszt Bu­dapesten működő képzőjébe. Ez azért volt igen nagy do­log, mert abban az időben csak annyi védőnőt képeztek ki, amennyinek helye volt a már kialakított mintakörze­tekben. öt év késéssel, 1940- ben kerültem a képzőbe és három év múlva, 29 évesen foglalhattam el Borsodban első állomáshelyemet. — Ez, hogy állomáshely kissé katonásan hang­zik. — Pedig semmi rokonsága azzal az átkos katonásdival, ami akkor már annyi áldo­zatot szedett. Te is tudod, hogy hiába volt már a szá­zadforduló előtt megalkotott és Európa-szerte korszerűnek elkönyvelt egészségügyi tör­vényünk. A népegészség­üggyel a Belügyminisztérium foglalkozott. Nem mondhat­nám, hogy dédelgetett édes gyerekként, hiszen egészen 1945-ig számos, igen komoly egészségügyi és szociális problémát karitatív alapokon kellett megoldani. Szégyen­szemre még 1945-ben is vol­tak olyan cikkelyei ennek a törvénynek, amelyeknek egy­szerűen el sem készült a vég­rehajtási utasítása. Szóval, aki a népegészség ügyéhez szegődött, nem is közelíthet­te meg másként a munkáját, mint úgy, hogy az szolgálat. — Soha nem bántad meg a kényszerű vá­lasztást? — Olyannyira nem, hogy amikor 1950 tájékán — már idehaza voltam és Bonyhá- don dolgoztam —, felkeresett a pedagógus-szakszervezet egyik megyei vezetője, hogy oda mehetek tanítani, ghova akarok, nemmel válaszoltam. Miért? Mert már ott fönn Észak-Magyarországon tud­tam, hogy védőnőként is ka­tedrára kerültem. Egerfar- mos, Szihalom és Borsod- szemere alkották a körzete­met. El se tudod képzelni, hogy mennyire vártak, milyen örömmel fogadtak és meg se melegedtem, megmondták, hogy máris féltenek, hátha nem tudnak hosszan megtar­tani. Tizenegyedik védőnő­ként érkeztem a körzetbe. Elődeim közül az maradt leg­tovább, aki „csak” kilenc hó­nap elteltével mondott bú­csút. Férjhez ment, mint a többiek. Ezt gondolták biztos egzisztenciának. Én másként gondoltam. De honnan tud­hatták volna ezt azok a ked­ves emberek? Szükségük volt rám, nekem meg arra, hogy hasznukra lehessek. A körze­tem lakóinak zöme summás volt, eljártak dolgozni az or­szág legtávolabbi vidékeire. Ahol én laktam, Borsodsze- merén, deszkapadlós lakószo­bája csak a tanítónak, pap­nak volt kívülem. Évente mégis született 150—160 gye­rek. Soha nem unatkoztam. Gyalogoltam, kerékpároztam ellenben annyit, amennyit mások talán egész, életükben sem. — Gondolom, akkor nemcsak a védőnői munka feltételei vol­tak mások, hanem a munka tartalma is. — Helyesen gondolod. A szervezett egészségvédő és betegségmegelőző tevékeny­ségek közül az egész világon először Magyarországon ala­kult ki az ezerkilencszáztízes években az anya- és csecse­mővédelem, de akkor ez még embrionális állapotban volt. A védőnő dolga volt, amikor én munkába álltam, a pár- választást, házasságot meg­előző tanácsadás; az anya- és csecsemővédelem; a kis­gyermek-védelem; az iskolás gyermekek védelme; a gümő- kórosok, nemibetegek, más fertőző betegségekben szen­vedők gondozása, ápolása; a szociális ügyek intézése; a házi betegápolás mellett, az ápolás oktatása. — Volt akkor és abban a környezetben közéle­ti súlya egy védőnő­nek? — A mai értelemben úgy­szólván semmi. Kisasszony­nak szólítottak, de a mun­kám olvan távol állt a csak­ugyan kisasszonvos foglalko­zástól. mint Makó Jeruzsá­lemtől. Nem izgatott. Hall­gattak rám az emberek. Szí­vesen láttak. Ez volt a fontos. — Olyan sok mindenen mentél keresztül, ami­re itt utalni se tudunk, mégis boldog, kiegyen­súlyozott vagy. Mi en­nek a titka? — Nem titok — a derű. Édesanyámtól örököltem azt a képességet, hogy ki tudom nevetni a legfeketébb bajo­kat is. Ez hallatlanul sokat segített. — Három évig dolgoz­tál Borsodban, itt élted át a felszabadulást és együtt örültél a ma­tyóiddal, hogy nem kell menniök többé summás munkára. Jártál-e ott később? — Bonyhádra 1946-ban ke­rültem és sokáig se a mun­kám, se az életem alakulása nem engedte, hogy vissza­látogassak. Ismerősökkel azért hol itt, hol ott találkoz­tam és jólesett, hogy nem fe­lejtettek el. Néhány évvel ez­előtt aztán a megyei tanács szervezett egy észak-magyar­országi túrát. Ekkor láttam viszont Szihalmot, meg Mező­kövesdet. Ha valaki képeket mutogat ezekről a települé­sekről, egyiket se ismertem volna föl. Eltűntek a pirinyó ablakú. földes padozatú, nyo­morúságos kis matyóházak. Régi ismerősként csak a sok kézimunka köszönt rám az egykori népéletből, amit an­nak idején is úgy csodáltam, szerettem. — Hány védőnő dol­gozott a megyében 1951-ben, amikor be­kerültél a megyei ta­nács egészségügyi osz­tályára? — Velem együtt 29. Ma, 1979-ben van 117 védőnői körzetünk, 111 védőnővel. További 11 a városi, járási, intézményvezetői védőnők száma, összesen 128-an len­nénk, ha nem lenne 6 állás üres. A védőnőknek mind­össze 7 százaléka nem ren­delkezik érettségivel. Kiépí­tett a hálózat és a védőnői kar jól felkészült, alkalmas arra a tartalmában, minősé­gében. szervezettségében más munkára, amit ma az anya- és csecsemővédelem jelent. Az én korosztályombeli védő­nők pályakezdéskor álmodni sem mertek olyan értékes szakmai támogatásról, mint amilyet az MSZSZ — a moz­gó szakorvosi szolgálat — vagy a nálunk Baranya me­gye példájára bevezetett és kiválóan működő centrális terhesgondozás jelent, nem beszélve a felnőttkörzetek mellett a gyermekszakorvosi körzetek kiépítettségéről. De arról sem ám, amiről véle­ményem szerint napjainkban már szükségképpen van szó, hogy főiskolai szintűre kell emelni a védőnőképzést. — Tartozom egy val­lomással Györgyi. Nem sokkal azután, hogy itt az egészség- ügyi osztályon talál­koztunk először, vi­szontláttalak az ünnepi könyvhét megnyitójá­nak műsorában a mad­rigálkórus tagjaként. Altot énekeltél, ha nem tévedek. Ez kelle­mes meglepetés volt számomra. Megmonda­nád mit kerestél és ta­láltál meg ebben a kö­zösségben? — Tudod, hogy prepa ko­rában foglalkozik az ember ének-zenével is. mert hát másként nem tudna felkészül­ni a tanításra. Ének és zene nélkül nekem szürke az élet, a világ. Aminthogy az em­bert sem tekintem teljesnek emberi kapcsolatok híján. Azért lettem a kórusnak mondhatnám egyik alapító tagja, mert szeretem az ér­telmes, tartalmas időtöltést, ami nemcsak nekem, hanem másoknak is örömet szerez. Sok kedves emlék fűz az együtteshez, barátság a ré­gebbi tagokhoz és elárulom, nem minden szívfájdalom nélkül hagytam abba az ének­lést. Azt vallom, jó tudni, hogy mikor tanácsos a visz- szavonulás... — Nem félsz a nyug­díjas évektől? — De igen. Én — mert ké­sőbb mégis férjhez mentem — a férjem halála után egye­dül éltem ugyan, de soha nem magányosan. A munkám révén megvolt az emberek­kel a mindennapos kapcsola­tom. Ez olyan hatalmas ener­giahordozó, hogy nem tu­dom semmihez hasonlítani. Nehéz lesz hozzászoknom, hogy nem kell sietnem. Vagy ahhoz, hogy ha várnak is rám, nem úgy várnak, mint 36 éven át. Hogy is mond­jam... A Földön az egyik leg­nagyobb jó, ha tudjuk, hogy szükség van ránk. — Honnan veszed, hogy nem lesz rád szükség? Lesz, csak másként, mint eddig. Az pedig igazán rajtad múlik, hogy a munkád során kialakított és szerintem is éltető kapcsolatok megma­radnak-e, vagy begu- bód'zol? — Könnyű ezt - mondani! Kíváncsi lennék, hogy te er­ről hogyan nyilatkoznál, ha nyugdíjazásod előtt valame­lyik fiatalabb kollégád va­sárnapi beszélgetésre invi­tálna?! — Ez találat, Györgyi! t Mégsem féltelek, mert • ■ eseménydús, tevékeny 36 év lezárása előtt állsz. Rászolgáltál a pihenésre, amire ugye eddig nem túl sok időd jutott, mert nem is igyekeztél, hogy jus­son. Van-e olyan /cí-. vánságod, aminek a teljesülése tartós örö­met jelentene? — Van. Azt kívánom, hogy egy percig se érezzem majd hiábavalónak ezt a 36 évet! LÁSZLÓ IBOLYA Egykor az újságírók és nyomdászok körében szokás volt, hogy évente egy alka­lommal, amikor a „szakmai báljukat” tartották, a jelen­lévők meglepetésére alkalmi újságot készítettek. Ingven adták, vagy minimális ösz- szegért árusították. Az adott munkahely, kollektíva egyévi humoros eseményeit írták meg hivatott és az alkalom avatta toliforgatók. Jót de­rült a cikkeket olvasva a há­lózó közönség — s aztán el­felejtették az egészet. Ezek­ből az újságokból hírmondó sem maradt. Az alább bemutatott Éjféli Újság is ilyen céllal készült, de nem az újságírók és nyomdászok vidám összeiö- vetelére. hanem az 1918. Szil­veszter éjjelén mulató duna- földvári közönség számára. A cikkek sem egy munka­hely vidám eseményeit tar­talmazták, hanem az ország aktuális politikai eseményeit, valamint a községi vezetők többé-kevésbé ismert vissza­éléseit. Maró gúnv volt min­den sora. Ezt a laDot nem felejtette el a szerkesztő, a bálozó közönség, s azok sem, akikről a cikkek szóltak. Ez az újság ugyanis súlyos po­litikai bonyodalmak okozója lett. Megyénk sajtótörténete is ebből a bonyodalomból szerzett, tudomást erről a 8 oldalas lapról. Az egyetlen Példány, amelynek címolda­lát bemutatjuk, a Tolna me­gyei Levéltárban található, az alisoáni iratok között (1120'1925 sz. alatt). A nyo­mozati iratok között találha­tó. bizonyítékként helyezték el annak idején. Az újságot a dunaföldvári Somló-féle nyomdában állították elő. Ebben a lapban csupa iro­nikus hangú írás jelent meg. Csipkelődő hangon írt a szerző a község jegyzőjének magatartásáról. Niefergall főjegyző és mások népelle­nes tízeiméiről, s egy-két mondat leíródott még a köz­ség plébánosáról is. A hu­mor eszközeivel kajánkodott a szerző a monarchia és a A Negyvennyolcat Alkotmány-párt ma diuközgyfllú keretében Dr. Wekerle Sándor miniszter elnök ünnepi beszéde után leleplezte őfelsége Károly király királyság bukásán, s ked­ves hangon szólt az 1918-ban kikiáltott köztársaságról. A lap szerkesztője — lap­jával együtt — sokáig isme­retlen volt. Csak néhány év­vel ezelőtt, amikor a levél­tári iratokat a rendezés so­rán áttekintették, akkor ke­rült elő az újság, és vált is­mertté a szerkesztője és a megjelenéssel kapcsolatos politikai bonyodalom is. Az iratokból kiderült, hogy a szerkesztő és a szerző Stäu­ber Endre, érettségi előtt álló fiatalember volt. Részt vett a község ifjúsági mozgalmá­ban, a helyi szervezet elnöke volt. Már ezért is szálka volt a sok visszaélést elkövető, konzervatív politikát valló községi vezetők szemében, s még inkább az lett, amikor szinte az egész község kezé­be került az Éjféli Újság. Stauber a Magyar Tanács- köztársaság idején megjelen­tette a Földvári Nyaktiló cí­mű helyi lapot (ismereteink szerint három alkalommal — de ebből az újságból egyet­len példány sem maradt fenn. A Nyaktiló-ban még élesebb hangot ütött meg a szerző és szerkesztő az idő­közben a községből elűzött jegyző és főjegyző dolgairól. A proletárhatalom megdön­tését követően Stauber End­re emigrációba kényszerült, mert a szekszárdi törvény­szék 1920. július 15-én nyo­mozólevelet adott ki ellene. Aradon, az Aradi Közlöny munkatársa lett, később Nagyszalontára költözött, s ott dolgozott a helyi lapnál. 1924 elején tért haza. Né­hány nap múltán már a rend­őrség kihallgatta és azt kö­vetően rendőri felügyelet alá helyezte. Lényegében ennyit tudunk az Éjféli Újságról és szer­kesztőjéről. A lap méltán kap helyet a megyei sajtó törté­netében, noha csak szilvesz­teri tréfának szánták az egészet. Bűdére*!. WU». október 20. ÍUéti t érkezett. joUikerült mellszobrát Öexellenciájának a halhatatlan értékű beszéde után a megjelent notabiütások lelkes ovációt rendeztek. K. BALOG JANOS ,4 fvfolyam. DumlSIdvSt, 191». december U ____________Llol‘* 1 É JFÉLI ÚJSÁG Megjelenik évente egyem Szerkesztőség közvetlen a ki­Szerkesztem Éli öziiveszter éijeién. adó iiscilctt. 8zeráesz:ö»é;;n:k Olvas*:. Ón M-'.fizetéii ár epv évre S K tc'efonja nincs. Kiadja ön Gyalázat*) hogy még vannak olyanok, akik nem vették ki a részüket kellően a ha/afiui kötelességből. Gyalázat, hogy még vannak olyanok, akik tehet­nék és mégsem jegyeznek hadikölcsönt. Az ifjú király rrl.aga volt az első, aki húsz milliót jegyzett és a kötvényt a haza oltárára helyezte. Vájjon mit gondolkoznak egyesek ?! Vájjon nem látják-e a feneketlen veszedelmet, amelynek homlokegyenest nekimegyünk? Hű szövetsé­gesünknél, a legyözhetlen Németországban már gyűlnek a milliárdok. Mi mit várunk. Hát nem szégyeljíik magunkat. Mindenki vegye ki ré­szét a kötelességből, mert különben baj lesz. Meg kell mutatnunk a győzhetetlen, bölcs és hatalmas császárnak, második Vilmosnak, hogy nem vagyunk méltatlanok bizalmára. Igenis, mi jegyzünk hadikölcsönt, mert akarjuk, hogy rövid legyen a háború. Mert akarjuk, hogy győz­zünk. Győzni is fogunk, mert győznünk kell! Letiporjuk ellenségein­ket és a nemzet büszkesége, Szent István koronája jobban és szeb­ben fog ragyogni, mint valaha. Fénye pedig elvakitja egész EurópáL Ferenc József nyugodtan .alhat sírjában, mert már biztos a győzelem, mert már biztosítva az atyák trónja, a nemzet büszkesége. Nem félünk mi a részeges Wilson és az agylágyult Lloyd George hangzatos hazugságaitól. Nem félünk, mert magyarok vagyunk és Szent István koronája a mi büszkeségünk I •) Igaz! Nem találtunk schuliein vezércikket apunk szátnárá, teliét egy népszerű napf- lap tavalyi vezércikkét szószerint leközöltük és be.'illitottuk lapunk vezérhelyé'». Olvasta cl metCgyszer a közönség. Habsburg Károly leleplezése. (A ^Köztársasági Újság* távirata.) ftsmp

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents