Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-25 / 71. szám
io Képújság 1979. március 25. ALVARO DE SAIGLESIA: Beteg a férjecském ELSŐ NAP Rosszul vagy, drága kincsem? Jaj, 38 fok a lázad? Ó, szentséges Szűz Mária! Micsoda szörnyűség! Semmi szín alatt ne kelj fel, kihívom az orvost és éjjel-nappal az ágyad mellett maradok. MÁSODIK NAP Hogy érzed magad, szerelmem? Micsoda, megint 38 fok a lázad? Ö Istenem! Ülj föl egy pillanatra, megigazítom a lepedődet, mert egészen összegyűrted... HARMADIK NAP Hát hogy vagy, Pepe? Mennyi a lázad? Még mindig 38? Ó, mennyire unom már! Az orvos azt mondja, hogy egyáltalán nem veszélyes. Apropó, nem kelnél fel és mennél ki egy kis időre a szobából? Hiszen legfőbb ideje, hogy egy kicsit kitakarítsak, mert már valóságos kórházat rendeztél be itthon ... Igaz is, amikor befejezem, akkor egy-két órára átmegyek Matildához, persze, ha nem ellenzed ... NEGYEDIK NAP Hát már megint 38 fok a hőmérsékleted?! Mi öröm van abban, ha valaki ilyen sokáig lázas? Az orvos persze könnyen .beszél. Hát persze! Nem neki kell ápolni téged és eltűrni az összes rigolyádat. Jó kis húslevesre fáj a foga a betegnek, kérem szépen! Amikor valakinek magas láza van, akkor egyáltalán nincs étvágya, neked pedig hol ez kell, hol az, én meg alig állok a lábamon ... ÖTÖDIK NAP Szervusz, te anyaszomorító. Már megint a hónod alá dugtad a hőmérőt, hogy bosz- szants engem? Micsoda-a? Megint 38 fok a lázad? Nyilván a fejedbe vetted, hogy kitolsz velem. Nos, jegyezd meg, hogy már torkig vagyok veled. Hajlandó vagy meggyógyulni, vagy továbbra is naphosszat így fogsz heve- részni? Az orvosnak, mellesleg szólva, minden vizitért fizetni kell. Igaz is, mára meghívtam néhány barátnőmet, úgyhogy fel kell kelned. Semmi vész, ki hallott ilyet — csupán 38 fok a lázad! Ha én is megmérném a hőmérsékletemet, nekem talán még több volna... Micsoda-a? Ügy ám. Ahhoz persze van erőd, hogy gorombáskodjál velem... (Fordította: Gellért György) Három fa Bencze László festménye az 1978-as állami vásárlások anyagából Gacsályi József: A gyerekek szempillája bezáródott kék szirom, mögötte cserzett férfiak négylevelű lóherét kaszálnak és bálnát lőnek vidám tengerészek. Langyos testek és harmatos tárgyak hevernek hangtalanul. Most csak a teljesületlen szerelmek hánykolódnak, csak a kézhezkapott fegyelmik virrasztanak, csak a szülni induló anyák vannak ébren. A mezők szétterültek. Álmodnak, hogy egyszer vacsorává érnek. kötet szerzője kiválik H első kötetes társai közül azzal a formai bizton- I ságával, amelyet részben a népi közeg dalformáiból hozott magával, másrészt viszont saját, fegyelmezett verselői készségének köszönhet. Biztosan komponál, nem engedi, hogy versei szétfolyjanak olcsó, zavaros képhalmazok útvesztőiben. Sordallamainak tisztaságán túl képes olyan formaelemekkel kísérletezni — sikerrel —, amelyeknek segítségével versmondatait a sorvégi áthajtásokkal is közérthetővé tudja tenni. A kötet nyitó versei a nép- költészettel rokonítható törekvések, amelyek a költő szándéka szerint is meghatározó erejűek költői „birodalmában”. Kerék két alapegységre bontja kötetét, de azonnal észrevehető, hogy témaválasztásai ellenére ez a népiesarchaizáló törekvés kísérőjelenséggé válik. Tehát nem szárnypróbálgatások ezek az indító dalok — a hangpróbák gátjain Kerék Imre már régen túljutott —, hanem tudatos előkészítői a kötetben később megjelenő lázadó, meditáló pátosznak. Bízik képeinek erejében és veszi a bátorságot, hogy versmotívumait a természet közegeiben keresse még akkor is, ha ez manapság „kiment a divatból”. Impresszionisztikus élményanyagát mozgalmassá teszik a versekben használt cselekvő igék („tündökölj”, „robbant”, „feszít”, „ágaskodik” stb.). Meglepően széles távlatokból képes lírai anyagát alakítani. A „Tengerparti emlék” végtelensége után a „Törvényeikre bízva” című költeményében a mikrovilág felé fordul: „Ne csak az égbolt ragyogókék / ablaküvegét nézd, hajolj közel / a földhöz, hallgasd a gyökérhomályból / érkező rejtjeles üzenetet”. A kinagyított részletekre hívja fel a figyelmet, a föltárulkozó mindenség rejtelmes áramaira, és ha itt kicsit még naiv is a szemlélet, de a „Gyökér” című versének metaf órarend- szeréből már tisztán kicseng morális számvetéseinek szándéka. Szimbolikája súlyos alapanyagú képekből épül fel, s mégis úgy érezni, hogy a végtelen elnyugtató erejét lebegteti tájverseiben, a Pannon föld szelíd szemlélőjének derűjével. A természeti képek rendkívül érzékletes bemutatása mellett — nemhiába vallotta Egry Józsefet tanítómesterének —, kötetében szép számmal találkozunk történelmi példákhoz, esetenként történeti tényékhez kapcsolódó versekkel („István királyról való ének, Széncsontvázú király, Énekek éneke, Szenczi Molnár zsoltárai, Egry stb.). Határozott poétikai elképzelések feszülnek ezekben a versekben, a leíró jelleg szűkös keretein túl a gondolati tartalomnak a jelenre érvényes tanulságait keresi. A táj érzelmi, eszmei kapcsolata a történelemmel, a jelen és múlt egymásra vetítése, az érzelem szublimációja hatja át sorait: „S ha fogyatkozva bár, itt vagyunk, megvagyunk: A dicséret övék, ha most Rólad szólhatunk S kalászaink magvában, gőzölgő, frissmeleg Kenyerünk illatában tisztelhetjük neved." Napjaink tanulságainak megfogalmazása a „Széncsontvázú király”-ban már kevésbé sikerült. Valami azt súgja bennem, hogy Kerék Imre ebben a versében eljutott ugyan a Dózsa-élmény mélyebb rétegéig, de az „eljön az én időm” szent fogadkozása valahol félúton megrekedt, valahol hiányzik annak az évszázados küzdelemnek a láttatása, amely még apáinknak is osztályrészül jutott. A „Zöld parázs” költője önálló hangú lírát hozott magával. A rendkívül érzékeny elme biztos formába önti mondandóját, érzékeinek káprázatosán varázslatos, néhol már . tragikusan mély vallomásaiban. öííö v kép azonban nem lenne JL teljes, ha az „Átválto- zások” című versét — ■ amely a kötet második részének egyben a címadója is —, idézetlenül hagynám: ... „átváltozások siklanak / medertelen űrök folyóban / szíved fölizzik sisteregve / két szikrázó pólus között / álmod elér a végtelenbe / konok törvényed ideköt” ... — írja, megfogalmazva a kérlelhetetlen emberi és anyagi folyamatok drámaiságát, hogy aztán jelenérvényű erővel tárja elénk: ... „feszeng a kétarcú világ / tér idő hálójába fogva.” Kerék Imre bemutatkozása egyenletes, jó munka. Költői világának zavartalanul feltörő megnyilatkozása. (Magvető — Űj Termés, 1977) ZENT AI LÁSZLÓ Világgá megyek, fiam Az öreg mintha a szakadék szélén araszolt volna a botjával, úgy lépegetett az ülések közötti keskeny folyosón. Bárhova odaülhetett, volna, üres volt még a vasúti étkezőkocsi, mégis a fiúhoz telepedett le. Csak néhány másodpercig hallgatott. Ez kegyetlenség — gondolta a fiú, az öreg nyála az arcába fröccsent, a száj, mint fekete lyuk mozgott. S a gödörben, ahol a motyogós hangok képződtek, alig volt ép fog. Már ötödször kért bocsánatot. A fiú olvasni akart az úton, pillanatok alatt megutált minden emberi szót. Mintha szeretkezés közben híreket olvasott volna fel valaki, vagy templomban ordítozott volna. Az öreg arca, csapzott madár, nekiröppent az arcának, pofozta, aztán visszahullt. Sonkás tojást ettek, de avas szalonna íze terjengett és csámcsogás. Aztán a pincér leszedte az asztalt, az öreg konyakot rendelt. A fiúnak is. Nem volt menekvés. — Van pénzem, igyál, amennyit akarsz — tegezte le koccintás után. Jött a kalauz, az öregnek nem volt helyjegye, megbüntette őt egy ötvenesre. — Maga csak a kötelességét teljesíti, nekem nem volt időm sorbaállni, igyon egy konyakot! A kalauz meglepődött, vissza akarta adni a pénzt, de az öreg nem fogadta el. A pincérrel is itatott egy felest, a fiúval már a harmadikat hajtották le egyhúzásra. A negyediknél félig rekedten, homályosu- ló szemmel, ejtette a fehér abroszra csupaér öklét. — Világgá megyek, fiam. Megcsörrentek a konyakos poharak, a fáradt kéz mellett az asztalon megelevenedett a fehérség. * * * Az öreg hajnali háromkor kelt. A szomszédra gondolt. Kell az ellenség, ez az egyik felem, morogta, enélkül nem mozdulna bennem a jóság. Olyan ez, mint a szilva magja. Az ehetetlenből lesz az új: fa, gyümölcs. Erjedésből a pálinka, cukorból a bódulat. A bádogpohár alján lötyögtette a kisüstit, mikor felébredt a felesége. — Megetetted már a disznókat? — Még nem, de felkelhetnél már. A szomszédasszonyon jár az eszem. Tegnap valaki megmérgezte a kutyáját. — Csak ne a szomszédban keringjen a fejed? van itt munka elég. De nem te voltál az a kutyamérgező? — Hova gondolsz? Megérdemelte volna, -megszégyenültem a múltkor. Emlékszel? Amikor itt volt a gyerek, vettem tőle három liter bort. Mit bort! Lőrét. Ezzel itattam én a vendégeket. Mondtam neki, hogy feljelentem a fináncoknál. — Nem vagy te arra képes. Az öreg nem válaszolt, magára kapta a ruháit, elkészítette a kamrában a moslékot. Fölkapta a két alumínium vödröt, megkezdte az első fordulót. Naponta kora reggel ötször tette meg az utat az ól és a kamra közt. * * * — Fiam, ebből élek — emelte fel az öreg az abroszról a kezét. — A gyümölcsösből, a disznókból, meg aztán van otthon egy kis háztájim. De megmutatom, hogy nem hazu- dok — húzta elő kopott tálcáját —, itt vannak a számlák. Ezt a gyümölcsért, a másikat a tavaly leadott disznókért kaptam. Ebből van most pénzem. Szerettem én a szomszédasszonyt, szeretőm volt, de már tíz éve nem találkoztunk. Elmúltam hatvan. Nem tudom a keresztnevén szólítani, összeszoktam az asszonnyal, soha nem volt bajunk egymással, most meg már jobban elvagyunk, mint régen. De az a boszorkány elbánt velem. Az öreg szeméből elindult egy könnycsepp az abroszig. A terítő felgyűrődött, úgy nézte, mintha a falu utcáit látná, a házzal, állatokkal. * * * Nem jó jel, ha a faluban kutyákat mérgeznek. Mire való ez? Talán a szomszéd- asszony bolondult meg végképp? Annyit már tudok, hogy a fináncok elkobozták a három hordó borát. Valaki feljelenthette. De nem is bor volt az. Csinált vacak. De mit töprengek én ezen? Két hét múlva leadjuk a disznókat, küldünk pénzt a gyerekeknek is. A felesége a reggelit készítette, az öreg etetni ment. Negyedóra múlva csápzottan, lihegve lökte be a konyhaajtót. — Hát téged mi lelt? Az öreg kapkodta a levegőt, nem tudott megszólalni. Lehajtotta a fejét, aztán csak ennyit mondott: — Megdöglött. — Mi döglött meg? — Meghalt két disznó. Még melegek. Az egyik az utolsót rúgta, mire odaértem. Csönd lett. Nem néztek egymás szemébe: Az öreg mereven figyelte a kisablakot, most kelt fel a nap. Az asszony a melléhez szorított kenyeret lassan leengedte. — Menj el az állatorvoshoz. * * * Az öreg fölemelte tekintetét a fehér asztalterítőről, miután gondosan kisimította. — Ez szombaton reggel történt, fiam. Hiába mentem az állatorvoshoz, az nem volt ott. Szabad szombatos — mondták. Másnapra megdöglött mindegyik. Nyolcat eltemettem a saját kezemmel, de már a többit nem bírtam. A szemem előtt fordultak fel, szépen sorjában. Nem járvány volt az, attól nem halnak meg így, fényes szőrrel, csillogó szemmel. És nem egyszerre. Az a vén boszorkány, a szomszédasszony. Beléköltö- zött az ördög. Azt hitte, én jelentettem fel. Nem igaz.' Sírtam, mint egy gyerek. Az a rengeteg munka elveszett. Nem biztosítottam én, még soha nem történt velem ilyen dolog. Harmincezer forintom a méregbe fulladt. Szóltam az asszonynak, hogy' csomagoljon, megyek világgá. Ne kérdezze, hogy hova, miért, majd két hét múlva megjövök. Addig derítse ki a titkot, keressék a mérget a disznók hasában. Vagy ideggyógyintézetbe, vagy világgá. Nincs más választás. Magamhoz vettem tízezer forintot, fölutaztam Győrbe, ott a pincérekkel pezsgőt bon- tattam, ittam velük. Feldöcögtem Pestre, most meg megyek Miskolcra a fiamhoz. Olyan idős, mint te vagy. Ha más nem lesz, elmegyek én is guberálni, mint a cigányok. Nem akarom otthagyni a házam, az asszonyt, a földet, de gyönge vagyok. A fiú alig szólalt meg az úton, csak nézte az öreget, és a fehér abroszt a fekete disznókkal. Ahogy az öreg lassan felemeli ásóját és a földbe nyomja. A disznók rézsút égnek meredő lába félrebillenve döfködi az eget. Az öreg támolyogva szállt le az állomáson, megcsókolta a fiút. Botját a vonaton felejtette. — Azt hiszem, holnap elindulok visszafelé, fiam, világgá, hazafelé. VADERNA JÓZSEF Heitler László metszete
