Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-20 / 66. szám
ArtÉPÜJSÁG Moziban Hu lot úr visszatért-t Aki látta, soha nem felejti Hulot úr nyaralásának kacagtató képsorait Jacques Tati humorban gazdag, felejthetetlen alkotását, az Hulot úr nyaral című filmet. Aztán csak hírek jutottak el hozzánk arról, hogy forgalmazója csődbe jutott, Táti filmjeit lefoglalták, külföldön nem mutatják be. Tízéves késései ért el hozzánk Hulot úr közlekedik című — újnak most már nem nevezhető — filmje. És mégis, Hulot úr semmit sem változott. Nem változott, mert alkotója — a film társírója, rendezője és főszereplője — Jacques Tati sem változott. Bár alkotása aktuális jelenséget, a Nyugaton uralkodó autóőrületet, autóimádatot veszi célba, úgy tűnik, nála a cselekmény mellékes. Csak keretjáték, hogy elsüthesse vicceit, finom humorú képsorai kimeríthetetlen ötleteit. Mert Táti humora nem késztet hangos nevetésre, csak csendes mosolygásra. Arra viszont folyamatosan. Ahogy lép, ahogy összerezzen, eszik, beszél, vagy szaladgál, elfeledtet bút, bajt, a mozin kívüli világ minden eseményét. Apró, gunyoros fricskákat lövöldöz a nézőre, tükröt tartva elénk, részletekbe menő megfigyeléseivel az utca humorát tárja fel. Olyan humort, amely mellett nap mint nap elmegyünk, amit a moziban is csak alapos figyeléssel veszünk észre. Diszkrét humor Tátié, olyannyira diszkrét, hogy félő, észre sem vesszük. A Párizsból Amszterdamba induló csoda-kempingautó kalandjait kísérjük végig a végeláthatatlan nyugati sztrádákon, országhatárokon át. Bár már az elején nyilvánvaló, hogy időben nem fog megérkezni céljához, mégis izgulunk, bosszankodunk az újabb és újabb akadályok láttán. Közben hömpölyög körülöttük a forgalom. Ember-autó kentaurok suhannak el mellettük. A volán mögött ülők agya, keze, nyelve az ablaktörlő ritmusára jár, meredt tekintettel figyelik az előttük kígyózó betoncsíkot. Hulot úr közlekedik cselekményének egyes részletei bárkivel, bármikor előfordulhatnak. Mások egyértelműen az írói képzelet, az álomvilág túlzásai. De közöttük a határt szinte lehetetlen felismerni. Alom és valóság, képzelet és realitás kavarog színes összevisszaságban, amit a gégék sokasága tovább tarkít, de alig köt össze. Hulot úr és a szerző, Táti ezzel a filmmel nem mondott semmi újat a nézőnek. Számtalanszor felfedezett, elmondott dolgokról beszél a maga sajátos nyelvén, de úgy tűnik, a mondanivaló is mellékes. A sziporkázó ötletek, humoros fordulatok, apró — de mesterien kidolgozott poénok — a lényegesek. És az, hogy a nézőt két órára elszórakoztassák. Ez pedig maradéktalanul sikerült. TAMÄSI JÁNOS Képek Tolna megye életéből Megnyílt a Tolna megyei Népújság fotóriportereinek kiállítása Vasárnap délelőtt a Babits Mihály művelődési központban nagy érdeklődés melleit nyitotta meg Fejes István, a Tolna megyei Népújság főszerkesztője a lap fotóriportereinek (Bakó Jenő, Czaikó Sándor, Gottvald Károly, Komáromi Zoltán, Szepesi László) kereken száz fényképéből összeállított kiállítást. Az alábbiakban közöljük a megnyitó beszédet. Ezekben a napokban az ünnep hangulata uralja hazánk (társadalmi életének légkörét. Megkezdődtek azok a rendezvények, amelyekkel a 60 év előtti időre emlékezünk, amelyekkel ki-ki a rnagá módján szerény emléket állít a Magyar Tanács- köztársaságnak. Mi is úgy éreztük, hogy a napi — szerénytelenség nélkül is feszített üteműnek nevezhető — munkánk mellett valamit még adnunk kell, valamilyen módon — a magunk sajátos eszközeivel —, tisztelegni kell a dicsőséges 133 nap hősei, közöttük elődeink, az első magyar kommunista újságírók emléke előtt. . Erre két mód kínálkozott: vagy új, eddig nem publikált dokumentumok közlése, vagy a mai életünk jellegzetességeinek — az adott lehetőségek méreteire összesűrített — bemutatása. Ami az első lehetőséget illeti, be kellett látnunk, hogy a történészek alapos munkát végeztek. Szakemberek véleményének kikérése, és saját munkatársaink kutatásai nyomán is alig néhány új dokumentumot sikerült feltárni. Ezekkel lapunk ünnepi számában — szerdán — találkozhatnak olvasóink. A másik lehetőség: a mát bemutatva emlékezni azokra^ akik számára a jelen valóság még ábránd, hosszú harcok után elérhető távoli cél volt. A ma viszonylag átfogó ábrázolásának egyik legkézenfekvőbb módja a kiállítás. A napilap — mint a neve is mutatja — egyetlen napnak készül, tehát frissnek kell lennie, a múló pillanatot kell megragadnia, rögzítenie. Kétszeresen igaz ez a napilap fényképeire. A megismé- telhetetlent kell megragadnia az élet sodrásában, a pillanat töirt részébe kell sűrítenie az esemény minden jellegzetességét. , Követelmény vele szemben, hogy dokumentáljon, a dokumentumtól viszont azt várjuk, hogy minél teljesebb legyen, nevezetesen a minden fontos részlet mellett az egészet is hűen jellemezze. Ezeket a követelményeket jól ismeri a közvélemény, és ha nem is fogalmazza meg nap mint nap, mégis eat kéri számon — teljes joggal. Ám az események nem a fényképezés kedvéért történnek. Aki meg akarja azokat örökíteni, annak ki kell lesnie, tetten kell érnie a legizgalmasabb, legjellegzetesebb tized-, vagy századmásodpercet. Akinek valóban hivatása ez a szakma, az elkerülhetetlenül állandó belső feszültségben él, hisz szavakkal ki sem fejezhető izgalom uralja, nehogy elmulasszon valamit, valami fontosat, amivel másokat új ismeretekhez juttathat, aminök a közlésével örömet szerezhet, vagy fontos dolgokra hívhatja fel a- figyelmet. Az e pillanatokat megörökítő, sok száz métert kitevő, apró filmkockákból válogatták ki kollégáim, barátaim, a Tolna megyei Népújság fotó- riporterei azokat a képeket, amelyeknek kiállítási megnyitójára most eljöttünk. Talán ezrelékben sem kifejezhető csöppnyi rész abból, amiit láttak, megörökítettek. Megyénk tájai, létesítményei, az itt élő, dolgozó, alkotó, pihenő, vagy éppen szórakozó emberek vannak a képeken. Eredetileg egyik sem azzal az igénnyel készült, hogy kiállítási darab legyen. Hogy azzá vált, azt bizonyítja, hogy lapunk fotóriporterei a napi feladatok teljesítésében művészi fokot is elérnek. Az itt látható képek szinte kivétel nélkül megjelentek a Tolna megyei Népújságban. Ha a tisztelt látogatók a kiállítás megtekintése közben visszaemlékeznek arra, hogy az újságban is látták némelyiket, az a legszebb elismerés kollégáim számára, hisz azt bizonyítja, hogy az emlékek tárolására szolgáló emberi agy a fényképet megőrzésre érdemesnek minősítette már akkor, az első látásra is. És ha ez így van, akkor jogosan került a kiállításra, amelyen a Tanácsköztársaságért küzdők hőseiességének tisztelegve bizonyítani kívánjuk: nem volt hiábavaló a harcuk. íme így élünk, s szerencsések vagyunk, hogy ez a kor jutott nekünk osztályrészül. Ezt az alkalmat is megragadom, hogy a kiállítás lehetőségéért köszönetét mondjak és a kiállítóknak ezúton is gratuláljak. Szekszárd nem világváros, így a megyei művelődési központban ugyanarra az időpontra időzíteni egy kiállítás megnyitását, amikor kiállítás nyílik a múzeumban is, nem volt szervezési bravúr és alighanem mindkét helyen éreztette hatását. Utóbbi helyen Csoóri Sándor költő méltatta lírai bevezető szavakkal Orosz János munkásságának itt látható dokumentumait. Ez a Műcsarnokban közelmúltban záródott kiállításnak ugyan csak tört része, de az itt látható művek alapján is következtetni lehetett az egészre. Tv-dömpingben szenvedő korunkban a művészetnek egyre fokozottabb célja a bonyolult világ lényegét megmutatni, de ugyanakkor nem könnyű eldönteni, hogy mi a lényeg és mi az, ami egyszerű — mondotta Csoóri Sándor. Orosz János művészetében a dolgok eredetéhez való visszanyúlás törekvése a jellemző, sejtelmes, olykor látomásos képzet- társítások módszerével. „Fontos az, ami meghatározhatatlan”. A múzeum nagytermében elsősorban a „Nagy László földi vonulása” című, nagyméretű festményekből álló sorozat gyakorolt mély hatást a nézőkr.e. A nagy költő elmúlása feletti veszteség, a fájdalom ezekben a képekben tovább oldódik a művészben, szinte maga a festészet kerül szembe a halállal. Orosz János kiállításának részletes méltatására lapunkban még visszatérünk.-s. -n. Rádió Azt beszélik... Van a rádiónak egy nagyon rokonszenves „pletykafeloldó” műsora, mely legutóbb tegnapelőtt délután hangzott el a Kossuth hullámhosszán. A címe „Azt beszélik...” és ki tagadhatná, hogy nagyon sokat beszélnek. Általában hajlamosak vagyunk a fecsegésre, a benfenteske- désre is, de ugyanakkor a haraszt zörgését a szél fújásával párhuzamba hozó közmondás se mindig helytelen. Bolgár György műsorát ezúttal hátulról kezdve, például azt beszélik, hogy a hazai könyvkiadás veszélyben van, mert túlzottan exportcentrikus. Ezt a szóbeszédet köny- nyű volt az illetékeseknek elintézniük: — egyszerűen nem igaz. Nem igaz az sem, hogy a paksi atomerőmű visszavezetendő hűtővize annyira felmelegíti majd a Dunát, hogy annak biológiai egyensúlya felborul. Gondos számítások bizonyítják, hogy száz kilométerrel alább akár egy újabb atomerőművet is építhetünk, a Duna veszélyeztetése nélkül. A Gellért-hegyen viszonylag ritkán járók számára legmeglepőbb szóbeszéd azonban igaz. A Citadellát, benne a turistaszállót, az ország legnagyobb befogadóképességű éttermét, a panorámabárral együtt belátható időn belül valóban be kell zárni. Erről nem a Budapest-tourist dönt, hanem a kövek. Melyek, ha úgy akarják, a zárás csak novemberben következik el, de nem lehetetlen, hogy hamarább. Az 1851-ben készült tervek ugyan kifogástalanok voltak, a császári hadmérnökök értették a dolgukat. A várfalak további századokat is kibírnának. A tíz év előtti rekonstrukciós tervek gyatra- sága azonban már napjainkra bebizonyosodott. Egyelőre csak félmázsás kövek Hullanak, de fenyeget a veszély, hogy maholnap több tonnásak is útra kelnek. Mit lehet ilyenkor tenni? Barátságos fejcsóválással azt mondani, hogy „ejnye, ejnye!” és a már megszavazott mellé további 15 milliót kérni a fővárostól. Felelős? Az nincs, az ilyesmi nálunk hiánycikk, felelőtlenekben sokkal gazdagabbak vagyunk. Az újságírónak kedve lenne újabb tippel szolgálni rádiós kollégáinak, Bolgár Györgynek és Szalay Zsoltnak. Például: azt beszélik, hogy a dombóvári kórházban hullanak... no, nem a kőtömbök, csak a csempék. Viszont az is igaz, hogy az épületet nem 128 éve emelték, hanem csak kilenc... O. I. 1979. március 30. TV-NAPLÓ Sorozatok Kisebb megszakításokkal láthatjuk az Eurogang-et, olykor felbukkan Derrick, mérsékelt szerencsénkre átléphetünk a Berkesi-féle Küszöbök-ön és természetesen hétről hétre gyönyörködhetünk a két Onedin (ejtsd Onídn) testvér ellentétes egyéniségében. Senkire nem szeretném ráerőltetni a saját ízlésemet, de mi családostól Onedinéket várjuk a legnagyobb szeretettel. Ezekben a filmekben ugyanis van kaland, szerelem, a feltörekvő kapitalizmus ábrázolása folytán még korfestés is, nem utolsó sorban pedig egyéniségek. Az Eurógang — tagadhatatlanul érdekfeszítően bonyolított —, cselekményei, meseszövése egy rendőrtiszt ismerősömet mosolyra ingerük. Pedig ezekben még „team”-ek dolgoznak, ellentétben az egyre bárgyúbbá váló Derrick-tör- ténetek főszereplőjének egyedi zsenialitásával és jobb sorsra érdemes segítőtársának vergődéseivel. A leggyatrább szerintem a „Küszöbök”, a történelmi fejlődést évekre előre látó, rossz frázisokat pufog- tató papírmasé figuráival. Bár ez még a kisebbik hiba. Azt is el lehet nézni, hogy Sinkovits Imre, Hajdú v e - zérőrnagy (diplomata tiszt létére folyton csizmában szaladgál) egyenruháján altábornagyi két csillagot hord. Ott a hiba, hogy a kor ilyetén való beállítása egyszerű történelemhamisítás. Ha már a hitleri háborúk kezdetén ilyen sok magas rangú belső ellenálló tiszt lett volna Németországban és ilyen tökéletes tábornoki kar, akkor tegnap múlt harminöt éve, a németek nem szállják meg akadálytalanul Magyarországot, hanem honvéd hegyivadászok rohamozzák meg a berchtesgadeni „sasfészket’'. Ami — tudjuk — nem így történt... Visszatérve a sorozatokra, ezek közkedveltek és azok is maradnak. Emberi és történelmi hitel nélkül azonban nem érnek semmit. (ordas) Kossuth-könyvek Március huszonegyediké A Népszerű történelem sorozatban jelent meg Hajdú Tibor kötete, a Tanácsköztársaság győzelmének napjairól Március huszonegyediké címmel, második kiadásban. A tanulmány először húsz évvel ezelőtt látott napvilágot, az új kiadás szinte szó szerint azonos az elsővel, és ahol a szerző megváltoztatta, azt a jegyzetben közli, az eredeti szöveggel együtt. A bevezető után, amelyben a történelmi körülményeket elemzi Hajdú Tibor, szinte óráról órára feleleveníti és elemzi a Tanácsköztársaság győzelmének eseményeit, soksok dokumentummal. És éppen az utóbbiakkal bővült az új kiadás, hiszen azóta váltak hozzáférhetővé a nyugati diplomáciai levéltárak anyagai, a hatvanas években pedig előkerült néhány jegyzőkönyv a minisztertanács üléseiről. Az eseményeket a kortársak, Kun Béla, Károlyi Mihály, Szántó Béla, Garami Ernő és mások visszaemlékezéseivel világítja meg a kötet. .L Az első kiadás az Akadémia Kiadónál jelent meg az Értekezések a történeti tudományok köréből című sorozatban, tehát tudományos publikáció, de a világos gondolatmenet kifejezetten olvasmányossá teszi. Medveczky Ádám vezényelte a Postás Szimfonikus Zenekar Beethoven-estjét a múlt heti bérleti hangversenyen. Medveczky fölényes tudású, biztos kezű karmester. Felkészültségére az is jellemző, hogy partitúra nélkül vezényel. Kitűnő alkalmazkodó partnernek bizonyult a c-moll zongoraverseny kíséretében. Szűcs Lóránt, az est szólistája nem a mű hősies-patetikus oldalát mutatta fel a koncertnek, hanem a szokottnál lassabb tempóival annak lírai, bensőséges költészetét ragadta meg és tolmácsolta meggyőzően. Az est legszebb perceit köszönhetjük neki. A VII. szimfóniát a szak- irodalom Beethoven tüzesen szenvedélyes, felrázó erejű, sodró lendületű és legszínesebben hangszerelt zenekari művének tartja. Ennek az elvárásnak a zenekar nem mindenben felelt meg. A hangzás szürkesége, a dinamikai és érzelmi csúcspontok visszafogott, tompa megoldásai sokszor azt a benyomást keltették, mintha egy játékzenekar lepne a színen. A szegényes hangzásban valószínűleg az is közrejátszott, hogy a zenekar szinte elbújt a színfalak mögé. Pedig már sokszor bebizonyosodott, hogy a terem akusztikája ezt a felállást nem engedi meg. * Az Országos Filharmónia legutóbbi ifjúsági hangversenyén a „Zene szava” című összeállítást hallottuk. Ennek a sorozatnak ismeretterjesztő jellege igen fontossá teszi a műsorközlő szerepét, A Filharmónia eddig nagy súlyt helyezett arra, hogy e műfaj legkitűnőbb szakembereire bízza ezt a feladatot. Kár, hogy ez alkalommal sem a szöveg érthetősége, sem annak pedagógiai-zenei koncepciója nem felelt meg ennek a célkitűzésnek. A Mezesek Fúvósötös változatos műsora és Sólyom Katalin szavalatai nagy tetszést keltettek az ifjúság körében. Húr Következő heti filmjegyzetfinket a BUÉK című új magyar filmről írjuk
