Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
IO "népújság 1979. március 18. Töttős Gábor: Műsorzáráskor, 1978 tavaszán Utálatos sárga papírra írok, fekete betéttel. A szélén erőszakolt margót lépek majd át minduntalan, a Rubicon bohózati változatát. Ilyen sárga papírra írt egyik tanárom, még gólya koromban. (Az esetre lásd: pszichológia: 7—14 éves gyermek; külsőségekben azonosulás a tisztelt emberrel.) Andrzejewski kopaszodó, szürke fényképe zöld alapon egy könyve hátulján: keménypapír, vagy más sima lap helyett. Megteszi. A fotelben ülök, még éjfél előtt. Már a kilencedik sorba ér ez a mondat. Rettegve gondolok arra az időre, amikor kényelmetlen széken, íróasztalnál ülök és magam alá húzom most ágyra tett lábamat, öcsémet várom, s az, hogy írok, a kezdődő grafománia biztos jele. öcsém, akár az Ady grófja a szérüégés alatt, mulat valahol. Ma dolgozott, holnap, tegnap. Pincér, ha esetleg valakit érdekel. Előbukkan Andrzejewski szemüvege. arcéle, füle, a lap aljára érek lassan. Elhatározom, majd gyorsan átfordítom a lapot hogy csak egy pillanásra lássam, ne vonja el a figyelmemet. Az ilyen pillanások azonban, minden ellenkező akarásommal szemben, a legjobban maradnak meg bennem. Azért sem foglalkozom magammal. írok, az eddigi szöveg a grafo, mono- és egyéb mániák biztos jele. Rövidesen, az ember (enyhe nevetés kókadó fejemben) írni szeretne, leküzdhetetlen vágyat érez egy saját dimenziórendszer kialakítására, amely csak nevében egydimenziós, de akár kőbe is véshetnék, azért, hogy kettő legyen. A betűk fáradtságom ellenére kitartanak ezekben a sorokban, és nem folynak szét. állnak egymás mellett de úgy, mint mi, mikor éppen kimondták az oszoljt és néhány másodperce jutott még csak tudatunkig. Nem messze tőlem egy irredenta térkép az ágyon 1940-ből, puszta véletlenségből. Rajta a (történelmi) „Nagy-Magyar- ország”. Szerencsére semmi összefüggésben nincs ez, sem az előzőkkel, sem a következőkkel. öcsémet várom. Eszembe jut egy öt év előtti titkos, nagy bőgősünk. Most úgy kell írnom, hogy bármelyik pillanatban már csak két zárómondatot írhatok le, és vége. írnom kellene a szerelmekről, a napokról és sok mindenről, arról is, hogy most már teljesen becsúsztam a fotelbe a fáradtságtól. Most megnéztem Andrze- jewskit (örömmel tapasztalom, hogy harmadszorra javítás nélkül is hibátlanul írtam le a nevét), arca nyilván más, mint mikor még a Hamu és gyémántot írta. öregedő, mittudoménmilyen arc. Aludni kéne. írni kell. Szemem lecsukódott, hatalmasat ásítottam. Kényszerű nők íze a nyelvemen. Szöveg, kép nélkül. A kiábrándultság himnuszát kéne ilyen állapotban írni. Már a busz se jár. Késő van. Rozsdás vasakon, kint az udvaron, lebzsel a Hold. Tavasz közepe. Az öcsémet várom. Te gekkó, te varánusz gyík, hova a jó fenébe csámborogsz már meghúzódott csuklóddal. Drága öcsém. Éjfél elmúlt, a csapatom kikapott, ha ezt most diszkréten el is hallgatja a rádió a többi sporthírrel együtt. Magyar írók a Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művökkel és rövid tanulmánynyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Naav Lajos Írásával, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Juhász Gyula: A munkásotthon homlokára Ki itt belépsz, templomba lépsz be, Szentség a munka és erő, Ez a jövő nagy nemzedéke, Embert egekbe emelő, A munka, a rend és a béke, Az életünknek lelke ő. Csak az bitang és az hazátlan, Ki here módra él magában! Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot Vérért, verítékért cserébe, Hogy legyenek mind boldogok! Hogy a gyalázott Ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog! S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozóknak! Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt, Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hitet, vidd szerteszét! Dolgozni föl mind, lankadatlan, Amíg az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás! „PIROS ZÁSZLÓNAK A REMÉNYT” 1918. február 1-én újabb csapás érte a betegségektől gyötört, kudarcoktól sújtott Juhász Gyulát: a vallás- és közoktatási minisztérium beszüntette tanári fizetésének folyósítását. A költő, ki az előző évben hosszú ideig kezeltette magát az idegklini- kán, s most épp hogy csak lábadozik, arra kényerül, hogy íróként, újságíróként keresse meg kenyerét. Mégsem az anyagi szorítás magyarázza elsősorban Juhász verstermő kedvének és publicisztikájának fölívelését. Az Októberi Forradalom győzelme, a legutóbbi hónapok hírei mind jobban éltetik a reményt: most már hamarosan vége kell legyen a négy éve öldöklő háborúnak; s a forradalomvárás is egyre tüzesebb a lelkekben. Juhász Gyula hittel és váratlan energiával veti magát a küzdelforradalomban Juhász Gyula (jobboldalt) a Délmagyarország szerkesztőségében mekbe, s a temérdek munka szinte többet ér az orvosságoknál: betegségéről elfeledkezve írja verseit, új világot áhító-sürgető cikkeit a szegedi lapokba. Forradalmi reménykedésének legszebb és legismertebb dokumentuma a Magyar nyár 1918 című költemény, amelyhez cikkek sora csatlakozik. 1918 tavaszától 1919 nyaráig — a várakozástól a bukásig — tart a lázas forradalmi tevékenység időszaka Juhász Gyulánál. Ezúttal csupán néhány mozzanatot emelünk ki Juhász fáradhatatlan munkásságából, jelezve az utat és irányt, ahogyan A Munkás- otthon homlokára című verséig érkezett. Juhász Gyula 1918 novemberének végén, a Szabad Lyceum megnyitó előadásán Petőfi és a forradalom címmel tartott előadást; 1919 újév napján tartott újabb előadásának pedig már ezt adta címül: Petőfi és a kommunizmus. Ez utóbbi a nem sokkal korábban indult politikai, társadalmi és irodalmi folyóirat, a szegedi Tűz második irodalmi estjének műsorába illeszkedett. Juhász — többek között Oláh Gábor, Schöpflin Aladár, Bibó Lajos mellett — a lap szorgalmas cikkírói kö- zá tartozott. Petőfi öröksége és költészete természetes módon igen fontos része volt a polgári demokratikus és különösen a proletár forradalom időszakának. Számos verse jelent meg falragaszokon, versek és cikkek sora idézte szellemét, sorait, példaérvénnyel idézték a forradalmak fiatal, alakuló irodalmának lelkes poétái. Juhász Gyula már a 48-as hagyományt lankadatlanul ápoló családban, gyerekként lett Petőfi-rajongó — s nyilvánvaló, hogy a Petőfi iránti elmélyült szeretete, a költő verseinek átélése is jelentékenyen segítette a forradalomhoz való közeledésében. Cikkel, emlékbeszéddel búcsúzott 1919 januárjában és februárjában Juhász az alig pár napja elhunyt költőtársától, Ady Endrétől. Ady és Juhász viszonya, kapcsolata nem volt ellentmondásoktól, viszályoktól mentes, de a költő nagyságát Juhász az elsők közt látta, értette meg, s Ady for- radalmisága is hozzájárulhatott világképének alakulásához. A Tanácsköztársaság kikiáltásának híre március 22- én jutott el Szegedre, s három nappal később Juhász Gyula már közzé is teszi egyik legfontosabb publicisztikai írását, a Forradalmi Kis Kátét. A Káté 15 pontja aláírás nélkül jelent meg a Délmagyarország első oldalán — Péter László tartalmi és stilisztikai jegyek alapján valószínűsítette Juhász szerzőségét. „Milyen a magyar- országi proletárdiktatúra?” — teszi fel a kérdést az 5. pont. „A magyarországi proletár- diktatúra békés, vértelen és végső győzelme minden lehetőségével biztató önvédelmi intézkedése a magyar dolgozók összességének, amely a történelem szükségszerű következménye és logikusan kapcsolódik bele abba a diadalmas világforradalomba, amely Európa keletéről 1917 tavaszán elindult és amelyhez fogható eseménye az emberiségnek nem volt eddig a kereszténység elterjedése óta” — hangzik a felelet. Valóban jellemző itt Juhászra a . kereszténység és kommunizmus összevetése, a békeszeretet és -féltés, a világforradalom üdvözlése. A forradalmi proletariátus megmozdulása lehetett volna Szegeden a május 1-i felvonulás, erre azonban a francia katonaság megszállta városban már nem kerülhetett sor. A Tanácsköztársaság az országban hősiesen tartotta magát, Szegeden azonban májustól már az ellenforradalom az úr. A felvonulás helyett a Berlini körúton épített, egyemeletes Munkásotthon avatásával ünnepei május 1-én a proletariátus. A munka és a munkások otthonát, „a jövő nagy menedékét” július 15-én újra, új ünnepséggel nyitják meg, s itt már elhangzik az ugyanazon a napon újságban is kinyomtatott Juhász Gyula-vers, A Munkásotthon homlokára. „Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt” — ez annak a poétának a hitvallása. aki a munkásosztály érdekeivel és világtörténelmi hivatásával végképpen azonosult. s aki — noha az elkövetkező esztendőkben mind sötétebb pesszimizmusba zuhant — soha nem tagadta meg a forradalmak alatti tetteit és nézeteit. Aki — törvényszerűen és jelképesen — a legnagyobb magyar proletárköltőnek. az induló fiatal József Attilának nyújt kezet. TARJÁN TAMÁS Giovanni Guareschi : A jótevők sorsa Egy bölcs, aki egész életében egyenes ember módjára élt, és mindig szomorú jutalmat kapott becsületességéért, egyszer megelégelte ezt, és így szólt: — Az emberek disznók. Eladta hát minden vagyonát, vett egy lovat, egy szamarat, egy kutyát, egy ökröt és egy tyúkot, házat építtetett magának egy nagy hegy tetejére és odaköltözött. A bölcs nemcsak lángész volt, hanem egyedülálló akarattal is bírt, és a fejébe vette, hogy megtanítja beszélni az állatait. Hosszú-hosszú éveken át kitartóan és türelmesen dolgozott. Végül is szándéka sikerült: a ló, a kutya, a szamár, az ökör és a tyúk eljutott oda, hogy megértették a beszédet. A bölcs hálát adott az istennek a segítségért, és egy napon elhatározta, hogy végső próbának veti alá az öt állatot. A kertbe vitte, megölelte, megcsókolta őket, le- heveredett a fűbe eléjük, és szelíd hangon faggatni kezdte őket. Először a szamárhoz fordult: — Ki vagy te? — kérdezte a bölcs a szamarat. — Ló — válaszolta a szamár magabiztos fölénnyel. — És te ki vagy? — kérdezte a bölcs az ökörtől. — Oroszlán — válaszolta az ökör vad arckifejezéssel. A bölcs a tyúkhoz fordult. — És te ki vagy? — kérdezte a bölcs a tyúkot. — Sas — válaszolta a tyúk a körmeit nyújtogatva. A bölcs a lóhoz fordult. — És te ki vagy? — kérdezte a bölcs a lovat. — Ember — válaszolta a ló. És hozzátette: — Hálás lennék, ha nem tegezne. Ha nem tévedek, nem árultunk egy gyékényről. A bölcs elszomorodott, és könnybelábadt szemmel nézett a kutyára. — Szegény — mondta a kutya nyájasan, és egy csontot dobott elé. Aztán, látva, hogy a bölcs tovább sír, hozzátette: — Ne törődj vele, hagyjuk ezt a hálátlan csőcseléket, én majd megtanítalak ugatni. Fordította: Ángyai János Víagyimir Poljakov: Hiszen még gyerek Csodálatosan szép délután volt. Elsétál- tarfí a Puskin térig és leültem egy padra. A szökőkút körül gyerekek játszottak. Hatéves, pisze orrú, mosolygós kislány — göndör hajában rózsaszín szalag — nem mesz- sze tőlem önfeledten játszott a homokozóban, tetszetős formákat gyúrt össze homokból. Elhatároztam, megszólítom. — Mit csinálsz, kislány? — kérdeztem tőle. — Szervezem a szabad időmet — hangzik a kislány válasza. — Ezt meg hogy csinálod? — Sütőipari termékeket állítok elő. Mellettünk épp akkor csattogott el egy kisfiú, kerekeken guruló, zöld játékmacskát húzott maga után. — Tetszik neked ez a macska? — kérdeztem újra a kislányt. — Zöld macskák nincsenek, különben is a macskáknak végtagjaik vannak, nem pedig kerekeken gördülő futóművük. Ez nem a valóságnak megfelelő macska! — válaszolt a kislány. A fene tudja, miért, de kezdtem magam rosszul érezni. Elővettem hát a vázlatfüzetemet, a ceruzámat, háztetők, házak kontúrjait próbáltam rajzolgatni. — A bácsi mit csinál? — kérdezte a kislány, amikor a hátam mögül előbukkant. — Rajzolok. — És mit? — Hát... házakat, háztetőket... — És hol vannak a füstelvezető nyílások a tetőtérből, meg a nyílászáró szerkezetek? Ilyen házak, amilyeneket a bácsi rajzol, nincsenek. — Hogy te milyen szörnyű kifejezéseket használsz, te kislány! — szóltam, mert nem bírtam magam tovább türtőztetni. Aztán a pádon ülő asszonyság felé fordultam: — Hallott már maga ilyet? — Mit akar ettől a kislánytól, barátocs- kám? — kérdezte az asszony. — Nem látja, hiszen még gyerek! Borzalommal gondoltam arra, mi lesz belőle, ha egyszer ő is felnő!?! Fordította: Kiss György Mihály mmrn&mm1 A száz éve elhunyt Paál László ceruzarajza
