Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-18 / 65. szám

1979. március 18. Képújság Béren felüli Juttatások Hatszor annyi költségveté­si forintot használnak fel kiadásaik fedezésére napja­inkban az óvodák (1960: 460 millió, 1978: 2,7 milliárd), mint majdnem két évtized­del ezelőtt. Egyetlen, s nem is a nagy tételek közül való ez a béren felüli juttatások so­rából, abból a jöVedelemfor- rásból, amelynek szerepe folyamatosan és gyorsan nö­vekszik. A lakossági jövedel­meknek lényeges része az említett bevételi lehetőség. Azért kapta a „béren felüli” elnevezést, mert nem a vég­zett munka szerint osztják el, s azért „juttatás”, mert füg­getlen a végzett munka mennyiségétől. Ebben az évtizedben, 1970. és 1978 között a költségvetési társadalombiztosítási kiadá­sok több, mint a kétszeresük­re nőttek. A szociális és egészségügyi ellátás költségei 15 milliárd forint felé emel­kedtek, az oktatási és kultu­rális feladatok ellátása pedig 26 milliárdnél többet követel. A társadalmi juttatások egy főre eső összege 1970-ben 4545 forint volt, öt év múlva ez a summa már 7906 fo­rintot tett ki, s 1978-ban túl­haladta a tízezret. A közös teherviselés nagyságát a kö­vetkezőkkel érzékeltethet­jük: 1970-ben 23,4 milliárd forint volt a pénzben!, s ugyanannyi a természetbeni társadalmi juttatások értéke, összesen tehát mintegy 47 milliárd! A változás 1977-re 59,6 milliárd a pénzbeni, 43,1 milliárd a természetbeni jut­tatások — összesen 102,7 milliárd — forintösszege. Az arányokat kifejezi, ha leírjuk: a munkából szárma­zó jövedelem 1977-ben 251,1 milliárd forintot tett ki. Nem vetjük el tehát a suly­kot. ha azt állítjuk: a béren felüli juttatásoknak megha­tározó szerepük van mind az állami költségvetésben, mind a családi bevételek és kiadások alakulásában. Illő most már, hogy föl­rajzoljuk a teljes kört: béren felüli juttatás a gyermekne­velés terheihez való hozzá­járulás; az oktatási, műve­lődési, sportolási szükségle­tek kielégítésének fedezése; az egészségvédelem, a bete­gek gondozása és segélyezé­se; a már nem munkaképe­sek (rokkantak), a munkától visszavonultak (nyugdíjasok) ellátása; a munkával össze­függő juttatások csoportja. Az előbbi bekezdésben ál­lók azt is magukba foglalják, hogy a juttatások lehetnek természetbeniek — pl. az egészségügyi ellátás — s pénzbeniek mint a családi pótlék. Az utóbbiakról a fel­használásikor ki-ki maga dönthet — a családi pótlék­ból akár színes televízió is lehet, de gyakrabban lesz ci­pő, ruha —, a természetbeni juttatások igénybevétele vi­szont meghatározott for­mákban történik. Mindkét csoport aránya folyamatosan és gyorsan növekszik a jöve­delmeken belül, elsősorban a pénzbeniek bővülésének ritmusa szapora, de a termé- szetbenieké is meghaladja a munkából származó jöve­delmek emelkedésének üte­mét. Bepillantást ad a vál­tozásokba, a kiadások nagy­ságába néhány példa. Nap­jainkban egymillió fölött van a családi pótlékban részesü" lő családok száma, s a pótlék összege meghaladja a 9 mil­liárd forintot; amíg 1970-ben egy érintett családra havi 320 forint jutott, 1977-ben ke­reken 700. Továbbá: 1970 és 1977 között megháromszoro­zódott a nyugdíjakra kifize­tett összeg, s napjainkra a nyugdíjasok száma elérte a kétmilliót. A táppénz össze­ge túllépi a hétmilliárd fo­rintot, s ösztöndíjakra is el­megy egy-egy esztendőben 150 millió. LÁZÁR GÁBOR Az idő pénz Családunk legkedvesebb barátai egyikének igazán telne karórára, de úgy tűnik, hogy fél ilyesmit vásárolni. Fél az idő múlását jelző eszköztől, még akkor is, ha az (a legol­csóbb esetében) 24—36 óra leforgása után megállítja muta­tóit és semmivel se lesz különb, mint egy visszaforgatni el­feledett homokóra. Idáig hajlamos lennék elismerni, hogy elméletben igaza van, pedig még úgy sincs. A gyakorlatban még kevésbé. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy az il­lető egy megbeszélt találkozás, látogatás, vagy netán közös útnak indulás esetén játszi könnyedséggel késik 4—5 órát és utána a szeme se rebben. Amit persze a barátság esetenként táguló határértékei között tudomásul lehet venni és ezt meg is tesszük. Miért is ne? Hiszen, ha jól meggondoljuk, első hallásra roppant el­lenszenvesnek tűnik az a régi mondás, mely szerint „Az idő pénz.” Pedig csakugyan az. Az elmulasztott határidő száz­ezres nagyságrendű kórt okozhat. Éppúgy, amiként egy le­késett randevú pénzben nem kifejezhetőket. Az elmúlt fél évszázad során összesen három koronás főt láttam futólag. III. Viktor Emánuel olasz királyt, néhai Hailé Szelasszié etióp császárt és II. Margit dán királynőt. Szívesen elhiszem, hogy a pontosság a királyok udvariassága: — velem kapcso­latban ezt egyiküknek se kellett bebizonyítaniuk. Én inkább arra a megállapításra hajlanék, hogy a pontosság (és egy­más idejének tiszteletben tartása) az udvariasság mellett ma már létszükséglet is. Nemcsak gazdasági téren, noha itt valóban pénzben mérhető. Az emberiség időszámításunk után jegyzett XX. évszá­zadának vége felé járván, életünk épp elég hajszolná for­dult ahhoz, hogy beosztani kényszerüljünk. Attól félek, hogy ezt nagyon kevesen tudják megtenni. Kétségtelen, hogy az ember ideje egy részével nem rendelkezik szabadon. Ta­lán még azt is le lehet írni, hogy a 8 óra alvás, 8 óra munka, 8 óra pihenés (kikapcsolódás) jámbor illúzió. A világbiro­dalmat teremtő, konok katona rómaiak például azt vallot­ták, hogy „Sex horas dormire, sat est iuvenique, senique” — vagyis „Hat órát aludni öregnek-fiatalnak elég.” Nem tudom, hogy ettől a latin valóságtól (és egészségtől) távol állunk-e, avagy inkább közelebb hozzá. Alighanem az utóbbi igaz. És igaz-e, hogy a szabadon maradt időnket célszerűen osztjuk be? Ugyanis nem igaz, hogy nem marad szabad idő. Hazai gyakorlat szerint ennek a szabad időnek jelentős százalékát munkára fordítjuk. Lévén az idő pénz, azonkívül pedig a pénzre általában rá is vagyunk szorulva. Ami persze igaz. De igaz az is, hogy nagyon sanyarú véget ígér az az élet, melynek csak célja volt a munka, és nem eszköze an­nak, hogy maga az élet, életünk, jobbá, teljesebbé forduljon. Az előbbi gondolatkör jegyében nemzedékek nőttek föl, igyekeztek előbbre jutni, mert a konkrét társadalmi körül­mények között nem tehettek mást. Tisztelet becsület azért a teljesítményért, mely az utódok életét is jobbította. Az idő persze beavatkozásuk, beavatkozásunk nélkül is múlik. Nem szeretem a késlekedőket, a határidő-mulasztókat. Az idő múlásának kacéran fittyet hányó kedves barátunkat mégis irigylem egy kevéssé... -s. -n. Szerelik a mozgólépcsőt az új áruházban Több mint húsz éve már, hogy valami megindult Szekszárdon. Előtte évtizedekig semmi. Sem lakás, sem egyéb nemigen épült. Ami pedig napjainkban van, az már-már lélegzetelállító annak, aki ebben a városban él több évtizede. Sokan vannak persze, akik siratják a ré­git. Ez a nagyarányú munka sok régi, meg nem is min­dig régi ház vesztét okozta és okozza napjainkban is. Több százra tehető azoknak az épületeknek sora, melye­ket le kellett bontani. Ne sajnáljuk őket. Gondoljunk a gimnázium mögötti utcákra, melyeket nemrégen bontot­tak le, alig volt itt épkézláb épület. Lehet azon is vitat­kozni, hogy ami épül az szép-e, jó-e. Valljuk meg, nem mindig az. Sokszor baj van a külső megjelenéssel, sok­szor meg azzal, ami belül van. A szándék mégis tiszte­letre méltó és szükségszerű is. Más megoldás nincs. La­kások százait kell felépíteni, sok a lakásra váró család. Képeink lakásépítkezéseken, ipari, közlekedési, kereske­delmi beruházások megvalósulásának helyén készültek és talán ma már nem is furcsa az, hogy a régi értelem­ben vett kőműves nem szerepel ezeken a felvételeken. Megváltozott a világ. Kép, szöveg: Bakó Jenő Egy mai ablakkeret, me­lyet a japán daru emel ■55L r| ' ii i ■■ ni um ■5 i" k. ii Pl i* ­KI ysj Lakások százai kis területen Uj francia daru. A TOTÉV vette hatmillióért. Negyven­méteres kinyúlásnál még húsz mázsát emelhet. I 'árosépítők Sok sorház épült és épül ma is a városban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents