Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-16 / 63. szám
1979. március 16. ^fePÜJSÄG 5 T nem n^ztünk utána semmilyen szakkönyvben, de az __________________ az érzésünk, hogy a hivatás életcélként és az egész é letet betöltőén gyakorolt mesterség. Magában foglalja azt a természet- szerű, lényegre törő szándékot, hogy azt, amit az embernek végeznie adatott, a lehető legnagyobb odaadással, lehetőség szerint tökélyre víve tegye. Korántsem csak „nagy”, „mutatós” pályákról van szó. A hivatástudat egyformán munkálhat az agysebészben és az igáskocsisban. Egy valami, azt hisszük, elválaszthatatlan tőle: — a munka öröme. Iskola és hivatás Hallgatag portré... Nem számított jó pedagógusnak, legalábbis hivatalosan nem. Érettségi után sokszor beszélt ráta kesernyésen, hogy szinte napról napra meg keli vívnia a maga kis harcait kollégáival, főnökeivel, mert egy-egy érdekesebb téma kedvéért el-ettér a tantervtől, a papírra lefektetettnél fontosabbnak tart- {a az oktatottak mélységét. Elcsodálkoztunk. Mi úgy hittük tanulóként, s később egyaránt, nem lelhető fői nála jobb pedagógus. Megvolt benne a képesség, hogy kapcsolatot teremtsen velünk, osztályfőnökként is, szaktanárként is. Szerettük őt és halgattunk rá. Hittünk neki. ö pedig emlékezetem szerint egyszer sem élt visz- sza a bizalmunkkal. Következetes volt. Főként a megbízatások teljesítésénél. Az óra alatti rendetlenkedéseknél, a szünetbeli csínytevéseknél sokkalta szigorúbban ítélte meg, ha valamelyikünk elmulasztotta elvégezni határidőre a ráosztott vagy önként vállalt feladatot. Esztendőnként visszatérően, tavasszal felkereste a közeli üzemeket, s munkát szerzett nekünk nyárra. Nem azért, mintha rászorultunk volna, inkább — ezt persze csak utólag tudom —, hogy tudjuk, mit takarnak az egyes szakmák elnevezései: mit csinál az esztergályos, a marós, az elektronikus műszerész. Aki egyetemre készült, annak szorgalmas, aprólékos munkát igénylő feladatokat adott a nyári szünetre, s ősszel szigorúan számon kérte, mit végzett a vakációban. Mint ahogy az üzemben dolgozottakkal is megbeszélte, mit tapasztaltak. Hallgatta a véleményeket, s közben ezernyi „miért?”-et szúrt közbe. Azt akarta, hogy minél többet tudjunk az egyes foglalkozásokról, hivatásokról, mielőtt eldöntenénk, milyen pályára megyünk. És furcsa mód, az osztályba jártak többsége megmaradt annál a szakmánál, amelyet a matu- rálás előtt kiválasztott. A munkára neveléshez nem kellenek különleges pe- dogógüserények. Csupán azok, amelyek úgyis megköveteltek (vagy áhítottak) a tanároktól, tanítóktól. Az ol- dottság, a következetesség és a tudatosság. Az, hogy a katedrán álló kapcsolatot teremtsen a gyerekekkel, olyan viszonyt, amelyben értelemszerűen súlya van annak, amit mond, tanácsol. A pályaválasztásról, a munkára nevelésről szólva különösen jelentős dolog ez. Fontos, mert az adott időben és helyen csak a pedagógusnak vannak tapasztalatai a felnőttek, a munka világáról. A gyerekek? Nos, '*ők csak hallanak egyet, s mást róla, mi vár rájuk felnőttnek minősítve. Mesélnek a szülők, a rokonok, az ismerősök. Panaszkodnak, szitkozódnak, minősítik a főnöküket, értékelik a kollégákat. Els a felnövekvő úgy gondolkozik, hogy a „nagyok” a hivatásukról beszélnek ilyenkor, a munkájukat becsmérlik. Gyorsan elhatározza tehát, nem követi a mesélőket hivatásukban, nem követheti, mert lám, mennyi bosszúsággal jár a nevezett szakma. Nem ismeri, mert nem ismerheti föl, hogy a felnőttek nem a munkájukról, hanem munkájuk körülményeiről mesélnek ilyenkor. A munka, a mindennapi ténykedés, az más. Az csak a helyszínen ismerhető meg igazán. Az üzemekben, a gyárakban, a különböző hivatalokban. Látva és hallva, mi is történik ott, mi a dolguk az ottaniaknak. Az iskolapadból nehéz a választás. Egy gyakorlati dologról elméleti tudás alapján dönteni, tulajdonképpen lehetetlen. Ezért becsülhető nagyra az a pedagógus, aki arra törekszik, hogy neveltjei megismerkedjenek a választható pályákkal, akár az említett módon, nyaranként munkát vállalva, akár más ötlet révén. És ezért értékelhető sokra a tanár, a tanító, ha a munkahelyen megkövetelt, megkövetelendő fegyelmet, pontosságot, megbízhatóságot mérceként állítja a gyerekek elé. Hogy megszokják, s mérték legyen nekik is. Mert a munkára nevelés, mint pedagógiai cél, nem jelenthet mást szoktatásnál. Annál, hogy a diáknak természetes legyen a kötelezettségek vállalása, ha elhagyja az iskolapadot. És nem utolsósorban, hogy tudja, mit és miért akar csinálni, kinőve az iskoláskorból. M. P. A hivatás szó hallatán legtöbb ember a pedagógusokra gondol. Tény, hogy az emberformáló, nevelő pedagógusmunkához szinte «elengedhetetlen a hivatástudat, az elkötelezettség. Az archív felvételünkön látható gyerekek talán ma már szintén hivatástudattól vezérelt felnőttekké váltak, de a hivatásról az első leckét az iskolapadban, tanítóiktól kapták. „Megszállott” Azt mondják, a kereskedelemben is csak a megszállottak maradnak. Aki évtizedeket tölt el változatlan lelkesedéssel ezen a pályán, abban már mozoghat valamiféle hivatástudat. Garai Ferencné, a bonyhádi ÁFÉSZ-áruház dolgozója 1955. szeptember elsején kezdte kereskedői pályafutását. Igaz, akkor még a Tolna megyei Népbolt Vállalatnál dolgozott, s amikor az áruházat megnyitották, tíz évvel ezelőtt, akkor került ide. Cipő- és textilüzletben kezdte, később cipőszakvizsgát tett. Jelenleg az áruház cipőosztályának vezetője. — Mindig kereskedő akartam lenni — emlékezik visz- sza. — Tizennégy éves korom óta csinálom ezt a szakmát, s ugyanúgy szeretem, mint kezdetben. Igaz, jó alapozást kaptam. Megtanították szeretni, amit dolgozok. Jó kollégáim voltak és vannak jelenleg is. Azt hiszem, ez sem lényegtelen a szakmaszeretetben. Hivatástudat? Hogyan lehet azt megfogalmazni? Hirtelen nem is tudok mit mondani... Talán... nem tudnám máshol elképzelni a munkámat. Igen. Valahogy így lehet körülírni. Mehettem volna más helyre, más munkára, de maradtam. Ezt szeretem, ez szugerálódott belém évek hosszú során. A fiataloknák is igyekszünk átadni a szakma szeretetét. Persze, tisztában kell lenni azzal a fiatalnak, hogy az eladói munka nem csupán abból áll, hogy a pult. mögött állunk. Ha megjön az áru, le kell rakni, át kell venni. Ez fizikai munka, s az is előfordul, hogy piszkos lesz az ember keze. Ezzel együtt kell látni és szeretni a munkánkat. S aki szereti, az ki is tart mellette. M. I. Állni a vártán tíz-húsz évig. Hivatás, fegyelem, vakhit? Kegyetlen hír terjedt a világban pár esztendeje; egy japán katona várta a második világháború végét harminc évig. Hallgatagon, csendesen, türelmesen. Ki volt ez a katona? Miért maradt; rosszul értelmezett hivatás- tudatból? Állunk a gép mellett. Bodnár Tibor esztergályos rá- hajoi a gépre, a késtartóra erősített nagyítóval megvizsgálja a menetprofilt. A műhelybeliek kuncognak: Tibor bácsit még soha senki nem tudta meginterjúvolni. Bennem sem bíznak. A tizen- valahány évnyi ismeretség azért segítségemre van. Bodnár Tibor talán a többiek megcsúfolására; „kötélnek áll”. Reggelenként lassú fordulaton beindítja a motort, kapjon olajat minden csapágy, a szerszámszekrényből előveszi eszközeit, szépen, lassan, komótosan kikészít mindent, ami a munkához kell. Nem szuttyogóan, előre' unva a munkát, inkább megfontoltan, a felesleges mozdulatok kerülése végett. Soha nem láttam kapkodni, nem láttam —, hogy bármilyen sürgős volt is az alkatrész —, hogy ő gyorsan, nem törődve a méretekkel, dolgozott volna. Minden darabnak megvan az elkészítési ideje. Ha egy másodperccel előbb veszik ki a tok- mányból, biztos van benne valami hiba. Az elcsépelt mondás: „Jó munkához idő kell”, nála a szó szoros értelmében igaz. Nem felesleges idő, pontosan annyi, amennyit arra fordítani kell... ezt nem tudja nagyon sok szakember! A kidolgozott, századmilliméter pontosságú munka kevesek kiváltsága. Bodnár Tibor közéjük tartozik. — Látta-e már indulatosnak valaki? — kérdezem munkatársait. — A Tibor bácsit? — néznek össze. — Igen, a Tibor bácsit! — hosszas gondolkodás után is csak nemmel tudnak válaszolni. Aztán valaki közbeszól. — Egyszer, elrontott valamit, akkor. Szerintem titka van! De akkor van nyitja is. Harminckét év az MMG— AM-nél, 32 év a gép mellett. Én ennyit éltem összesen. Harminckét év. ízlelgetem a szavakat; hihetetlennek hat... Meg lehet maradni ennyi ideig a gép mellett? Bodnár Tibor maradt. Itt a titok. És a nyitja? — Körülöttem mindig fiatalok mozgolódtak. Jöttek- mentek, kiemelték őket, tanultak. Nekem jutott mindig a fontosabb-pontosabb munka. Kedvemre való feladatok. Nem emlékszem olyanra, hogy előző nap ne tudtam volna, mit kell tenni holnap — mondja. — Kiemelkedni? Ilyen változatos munkát mi adott volna, mint az eszterga! Jelezték, itt a fotós kollégám a portán vár. Visszaérkezéskor Tibor bácsi gépe magányosan áll. A műhelybeliek hahotáznak. — Neked sem sikerült — veregetik a vállam. Félórai várakozás után előjön. — Azt hittem, elmentetek — bekapcsolja a gépet, ügyet sem vetve a zárszerkezetet csattogtató fotósra. Gottvald—Hazafi ' hifii Nem olyan környezetben nevelődtem, ahol divatosak a nagy szavak. Utcánkban minden felnőtt munkába járt, kivéve az egykét nyugdíjast és édesanyát, akik háztartásbeliként tevékenykedtek. Volt a szomszédok között kalauz és kőműves, valami stikli miatt számlázóvá „süllyedt” főkönyvelő, zongoratanárnő és kocsikísérő, lakatos és mérnök is. A nagyváros különböző pontjaira jártak naponta dolgozni, délután hazatértek és családi körön kívül nem sokat beszéltek arról, amivel a kenyeret keresték. Nálunk még a családban sem: apám naponta két-két órát villamosozott oda-vissza, hogy beérjen munkahelyére, a nagy gyárba, illetve, hogy hazaérjen, azaz korán elment és későn ért haza. (Hogy miért nem választott a több tucat közelebb lévő munkahely közül? Eszébe sem jutott. Valaha — húsz éve is — hozzá tartozott a tisztességhez a munkahelyhez kötő hűség. Anyám pedig munka után tanult, abból az időből őrzött emlékképemen mindig füzetek és könyvek között látom. A hivatásról, arról, hogy mit is jelenthet, mit is adhat az embernek a munka, Glassz bácsitól hallottam először. Glassz bácsi szódás volt. Magg töltötte a palackokat, aztán amikor elkészült a töltéssel, felrakodott a lovas kocsira, és elindult a környéken. Apró kis rézcsengettyűje piros zsinóron lógott, és mi gyerekek boldogan ráztuk a csengőt Glassz bácsi helyett. Azt, hogy „szóóódás!” úgy sem kiabálhatta senki más, mert ahogy Glassz bácsi kurjantotta, az utánozhatatlan volt. Ilyenkor, amikor felültünk melléje a szó- dáskocsira, és szorgalmasan ráztuk a kis csengettyűt, Glassz bácsi sokat mesélt. Meséiből általában ugyanaz derült ki: miszerint a szódásmesterségnél nincs szebb a világon. A szódás élete a lehető legjobb, maga a gyönyörűség. Glassz bácsi meg is indokolta mindezt: szódát készítetni egyszerű, azonban veszélyes; a szóda az emberiséget szolgálja, és aki nemcsak előállítja, hanem még el is viszi az emberekhez, az az életben már megtette a magáét. Glassz bácsi meséi után — mondanom sem kell — a csengettyűző környékbeli gyerekek többsége szódás kívánt felnőtt korában lenni. Nem titkoltuk szándékunkat az iskolában sem, ahol akkoriban még enyhén szólva sem becsülték a „magán- szektort”. Márpedig Glassz József erősen a magánszektorba tartozott, mint „gyáros”, mint „kereskedő” és mint lótulajdonos ... Alapos fejmosásban részesítették szódás- hivatással kacérkodó kis társaságunkat, a dorgálás során nem felejtkezve el arról sem, hogy a becsületes szakmákra irányítsák hét-nyolc éves figyelmünket. Az iskolai szigor elszakított Glassrz bácsi csengettyűitől és hivatástudattól fűtött történeteitől, ö persze, gyerekkísérői nélkül is vígan járta a környéket, kurjongatott és hitte, hogy mesterségénél nincs szebb. VIRÁG F. ÉVA A társak: Bodnár Tibor és az eszterga
