Tolna Megyei Népújság, 1979. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-06 / 30. szám
A NÉPÚJSÁG 1979. február 6. Moziban Vera Chytilova filmjének története hallatán minden jó érzésű sznob égre vetné kezét, úgy emlegetné a ponyva- irodalom némely letűnt királynőjét. Igen-igen: a Játék az almáért sztorija olyan banális, hogy az már szinte merészség. Főleg, ha igazi, nagy filmesről van szó — s bár az ötvenéves Vera Chytilovának ez mindössze a negyedik nagy játékfilmje, a másodikként készült Százszorszépek óta tudjuk, hogy a legjobbak közé való. Igazán, akár fur- csállhatnánk is a művet, amelyben csak frivol magánügyekkel, ezenbelül az orvos—nővér kalanddal, házasságtöréssel és felsült szerelmesekkel találkozunk. Pedig tévedés kizárva: Chystilova éppen ezt akarta, ezt a filmet — a banalitások szövevényét — ő írta, Kristina Vlachovával közösen. Azt hiszem, orrunkra akart koppintani: mindannyiónknak, akik sebtében élünk, akkor játszunk, amikor nem kelleJáték az almáért — a filmjegyzet írója is nagy nehezen kapott rá jegyet Prága egyik külvárosi mozijában. örvendezve tapasztaltam, hogy Chytilova filmje a magyar nézőket is megnyerte. Hosszú idő óta az első alkalom, hogy olyan filmet vetítenek, ami egyaránt tetszik a közönségnek és a kritikának. Aligha véletlenül. VIKÁG F. ÉVA ne, és nem vesszük észre, hogy mikor kell... A banalitások megemelkednek az alkotói tehetség erejétől, átváltoznak nevetséges és elszomorító igazságokká. A Játék az almáért helyszíne egy szülészeti klinika. Kell-e hangsúlyozni, hogy nem véletlenül? A futószalagön érkező új életek, a menetközben már a nézőnek is megszokottá váló szülések- születések hátterével más súlya van a szeretők kudarcainak és a szerelmes szavaknak is. A kapcsolatteremtés mechanikusan oly könnyű, valódian keserves, körülményes folyamatának nevetve sajnáló elemzése egyébként csöppet sem érzelgős, még csak nem is lírai. Figuráinak ábrázolásával, a hallatlanul pergő ritmussal külön is ügyel rá Chytilova, hogy el- andalodni az se tudjon, aki szeretne. Az ő filmjén nevetni muszáj. És az ember szívesen nevet. így igazán: hogy miután jól kikacagta magát, legyen min töprengenie is. Prágában tavaly tavasszal a nézők kedvence volt ez a film Könyv Rádió Tétova vágyakozások így ne! Három évvel ezelőtt Juhász Júlia hírt adott a „Dzsumbujból”, egy kitűnő fővárosi tárgyú szociográfiai kötettel jelentkezett. Most itt a következő, a Táncsics kiadásában megjelent „Tétova vágyakozások”, melyben a szerző Újpalota életébe igyekszik bepillantást engedni. Újpalota annyira új, hogy újabb már nem is lehetne. Városnyi városrész a főváros peremén, így és ilyen formában feltárni az itt lakók életét, gondjait bizonyos mértékig ugyancsak tétova vágyakozásnak tűnik, pedig Juhász Júlia a címmel az újpalotaiak lelki egyensúlya kialakulatlanságára célzott. Ez a kialakulatlanság érthető. A világváros legkülönbözőbb pontjairól, lényegesen rosszabb lakás-, de talán mégis emberibb élet- körülmények közül kerültek ide a lakók, a lakáselosztás véletlene jóvoltából. Még nem szoktak össze, hogyan is szokhattak« volna? (Gondoljunk csak a háború utáni ki- és betelepített községek lakóinak együvé kopási problémáira!) Az ócska józsefváros- beli bérház sötét udvara ma még rokonszenvesebbnek tűnhet, mert ott az emberek ismerték egymást. Lehetett szomszédolni, kiülni az ajtó elé, uram bocsá’ még pletykázni is. Mindez ebben az újdonatúj beton-Bábelben hiányzik. Amellett a lakások rezsije a régihez képest óriási: — ez következetesen visz- szatérő panasz. Juhász Júlia egyetlen célzást se tesz munkamódszerére, így csak sejteni lehet, hogy alighanem magnetofonnal dolgozott. A magnetofonfelvételek korlát nélküli öm- lesztése — ne féljünk a szótól! — rossz. Ennek révén az újpalotaiak életéből alig derül ki több egy nagy össznépi gyászjelentésnél, amit még akkor sem akarózik elhinni, ha minden egyes mondatot, kételkedés nélkül hitelesként veszünk tudomásul. Egy szociográfiában a szerző és véleménye nem maradhat szinte teljesen rejtve, mert ez visszás eredményt szül. Jelen esetben már-már azt, hogy a kormányzatnak nem modern lakótelepeket kellene építenie, hanem néhány régi dzsumbujt, hogy akik oda szoktak, ne legyenek kénytelenek kitörni környezetükből. Ez egyrészt nem igaz, másrészt Juhász Júliának se célja ezt elhitetni. Amire ismét csak visszakövetkeztetéses alapon a könyv lényegesen jobb második részéből lehet rájönni, mely a „Munkahelyi változatok” alcímet viseli. Munkások szólalnak meg munkahelyi légkörről, üzemi demokráciáról és a munkahely szeretetérői is. Túlnyomó többségük valamelyik nagy szövőgyár (melyik?) dolgozója. Ezt a részt ipari vezetők kötelező olvasmányává kellene tenni, hogy jobban rádöbbenjenek, beosztottjaik mennyire csak az első lépéseket teszik a szocialista demokratizmus útján. Ahogyan az újpalotaiak a társadalmi együttélés útján is.-s -n Az elmúlt héten ismét elhangzott egy „előzetes”, a rádió számomra legrokonszenvesebb műsorainak egyike. Az „Első csengetésről” van szó. Ennek bevallott- bevallatlan célja a figyelőm felkeltése elkövetkezendő jó műsorokra. Ez most is sikerült. A sikeren túl — rendkívül rokonszenves hangon — megszólalt Benedikti Béla és válaszolt eg" olvasói levélre. A névtelenül maradt olvasó azt nem értette, hogy ugyanazon műsort az egyik kritikus miért avatja szentté, a másik miért „húzza le”, a sárga földig. Véleménye érthető. A választ adóé annál kevésbé volt az. Kifogásolta a kritikust befolyásoló tényezőket. Durván fogalmazva azt, hogy az illető bal lábbal kelt fel, a boltban rossz kiszolgálás tette nehezbbé aznapját, és még sok egyebet is. Például azt, hogy nem avatott mestere a rádiós munka minden apró technikai részletének, fogalma sincs a hanghatásokról és sok más, nagyon — valóban — fontos dologról. Feltehetőleg csakugyan nincs. Úgy tűnik azonban, hogy a legrangosabb maeyar színész alakítása is bírálható Színművészeti Főiskolánk bármelyik szakának diplomája nélkül. Nem kell regényt írnia annak, akinek az életművéből ez hiányzik, de mégis véleményt mer alkotni mások műveiről. Olyanokról, melyek létrehozására ő maga képtelen lett volna. Sok rádiókritikusnak sokféle véleménye lehet, még ugyanarról a műről is. Se elemi csapást nem érzek amögött, ha ez a vélemény eltérő; de amögött se, ha a „hallgató-kritikusok” — egymástól különbözően — valami olyasmit próbálnak tolmácsolni, ami a sajátjuk. Azt és úgy, ahogyan rájuk a kérdéses alkotás hatott. Ez egy kicsikét elvont fejtegetésnek tűnhet egy politikai napilap olvasói előtt, pedig a kritika jogának elismeréséről (vagy annak cáfolatáról) volt az adott esetben szó. Ezeken a hasábokon már évek óta közlünk több-kevesebb sikerrel rádiójegyzeteket is. Soha a csalhatatlan- ság jegyében. Rádiójátékok, hangjátékok esetében azért nem, mert mérhetetlen módon tisztelem a szakembereknek azt a munkáját, hogy az auditív élmény után rám (a született vizuális típusúra) bízzák, hogy a hangok mögött mit és hogyan vélek látni. Persze az úgynevezett lelki szemeimmel. De ha már ez megtörtént, akkor ugyan hagyjanak békén technikai részletekkel. Ideértve a magnetofon fordulatszámát is. Nem tudom, hogy más miként van ezzel, de engem például teljesen hidegen hagy, hogy Shakespeare milyen színű tintát használt. Az már jobban izgat, hogy a „Hamlet” sikerült-e jobban, avagy a „Velencei kalmár”. De ho] egy rádiós Shakespeare? Mert kritikus még csak akadna. Persze nem Shakespeare szintjén... ORDAS IVÄN Seiler és a szép magyar fogadóslány ■ —í rezda keleti külvárosául nak egyik látnivalója a gjp „Kék csoda” elnevezé- sű vashíd: a múlt évszázad végefelé épült, kékre mázolták és a masszív ívhíd annak idején nagy felt- tűnést keltett. — Értesülésem szerint a második világháború utolsó időszakában a visszavonuló németek aláaknázták, azonban akadt egy bátor német, alki elvágta a vezetéket és a kék csoda máig is megmaradt. A drezdai városnéző buszok útba ejtik ezt a hidat, egyrészt önmagáért, másrészt amiatt, hogy a híd északi oldalán meredek domb emelkedik és az ottlévő villanegyedek egyik házáról azt mondják, 1945. március 13- án, ott tartózkodott az az angol kém, aki rádión keresztül irányította a bombálegszebb városának minél tökéletesebb lerombolására. Jó néhányszor részt vettem ilyen városnézésen és legtöbb alkalommal a német partnerkísérő a hídon való áthaladás után, jobbra lemutatva felhívta ;a figyelmemet, tolmácsoljam a hír után látható, fakeretes, ódon, egyemeletes ház felírását (Schil- ler-;ház), s a magyarázatot: a közelben lakó költő gyakran járt a házbeli vendégfogadóba. — Tizenegy ilyen városnézésem közül egy alkalommal szerencsém volt és egy kitűnően tájékozott magyar származású kartársnőtől érdekes kiegészítő adatokat is kaptam később ebéd közben, íme leírom, s köszönöm a Baranyából ideszakadt írónké ismertetését: , III. János György szász választófejedelemnek a török elleni hadjáratában a foglyok közt volt egy Christof névre hallgató magyarja, aki nyilván Szegeden láthatta meg a napvilágot, mert az akkori szokások szerint Christof Segedinernek nevezték. Vitézül harcolt a király seregében, jutalomban részesült és a békésebb években kis vendéglőhöz jutott az Elba partján. A többi aztán már magától jött: jó sört és bort mért, • felcseperedett Justina lánya pedig vonzotta a vendégeket, köztük az akkor már híres költő Schillert is, aiki a közelben lévő Körner-villában vendégeskedett. A szépséges fogadóslány kedvéért a költő mindennapos vendég volt, s ez fellendítette a forgalmat. — Ma már természetesen csak mesélni lehet a nagy költőről és a csinos fogadóslányról, tény azonban, hogy Schiller később szívesen gondolt vissza élete e kedves epizódjára és a Don Carlosban szerepelteti Augustina Segedit Wallestein táborában Blasewitzi Augustina néven. zóalakulatot a világ egyik DEBULAY ANTAL TV-NAPLÓ Cáfolat A rendőrség munkájáról a múlt héten mutatott be egy viszonylag rövid dokumentumfilmet a televízió. A film a 2 milliós Budapesten készült, ahol 3 héten át kísérték árgus figyelemmel a központi ügyelet életét, intézkedéseit a kamerák és mutatták be filmszalagra rögzítve a legtökéletesebb kriminél is izgalmasabban, mire képes az egyén és a szervezett apparátus az élet, a köznyugálom, a vagyon és a biztonság védelmében. Napjaink emberét sűrűn éri a közömbösség vádja, ezenkívül ismertek a rendőrség akcióképességét „vitató” viccek is. Mint azt ez a film bizonyította, az előbbit is, az utóbbiakat is elkönyvelhetjük olyan túlzásnak, mely szerencsénkre nélkülözi a valóságalapot. Ha akadnak is kivételek, az ember szem- és fültanúként egyáltalán nem közömbös az esetek döntő részében és — szolgáljon ez megnyugvásunkra — amikor hívják, a rendőrség mindenütt ott van időben, ahol szükség van rá. Talán pontosabb így: ahol szükségünk van rá. Csengenek a telefonok és indulnak kék lángosszirénaszóval a kocsik. Nem túlzás; a nap 24 órájának majd minden negyedében várják valahol a rendőröket. Ahova megérkeznek, alább hagy a kedélyek felborzolt- sága; lecsillapodnak a verekedők; kisfiúkká változnak a garázdák; a betörés kárvallottjai reménykedni kezdenek, hogy „hívatlain vendégük” és értékeik megkerülnek; hogy megtalálják annak a nénikének a hozzátartozóit, aki elfelejtette, hol lakik; jobb belátásra térülnek a féltékenységi drámák szereplői és a sashalmi kisgyerek halálának megrendítő tanulságát is levonja mindenki, aki szülő... Bár a televízió lehetőségei meglehetősen gazdagok — már az is óriási lépéselőny hatását illetően, hogy egyszerre láttat és hallat —, ritkán kényeztet el bennünket olyan dokumentumvállalkozásokkal, mint amilyen a Segítség volt. Ez a tömör fogalmazású film többet ért nem tudom hány kriminél. Ismétlésekor feltétlenül nézzék meg, kitűnő dokumentumfilmet láthatnak. Olyat, amit első kockájától az utolsóig az a gondolat hat át, hogy: a másik ügyéhez egész létemmel van közöm! — óa — Kossuth-könyvek A marxista etika Nincsenek kőtáblák és tízvagy akárhány parancsolat. A kommunista erkölcs nem is határolható körül tiltó rendelkezésekkel, nem elégedhet meg a negatívumokkal. Nem kétséges, hogy a szaktudomány még nem fejezte be a kommunista erkölcs kidolgozását, de az is igaz, hogy nem késett el vele. Folyamatosan jelennek meg — elsősorban szovjet szerzők tollából — a marxista etikával foglalkozó könyvek. Ezek kiadását döntően a Kossuth Kiadó vállalta magára. Közülük egyes kötetek a szakmának szálnak elsősorban, mások a felsőoktatásban tanulóknak, a harmadik csoport pedig a témában most tájékozódóknak. Ez utóbbiak közé tartozik a szovjet szerzői kollektíva által írt és összeállított „A marxista etika” címet viselő kötet. A könyv megfogalmazza a marxista etika tárgyát, elemzi az erkölcs tárgyát, elemzi az erkölcs társadalmi és osz'tálymeghatá- rozottságát, foglalkozik keletkezésével és az enkölcsiség értelmezésével a más-más társadalmi-gazdasági alakulatokban. Kifejti a szerzői munkaközösség az etika kategóriáit. Közérthető nyelven tárgyalja a kommunista erkölcs alapelveit, és a szocialista társadalom erkölcsi viszonyait. Külön fejezetben bírálja a modern polgári etikát és moralizáló antikom- munizmust. összességében a mű a marxista etikai elmélet alapjainak vázlat, amely bevezeti az olvasót az erkölcsről szóló dialektikus materialista tanítás legfőbb problémáinak és tételeinek körébe, hogy elősegítse a tájékozódást a kommunista nevelés és önnevelés mai kérdéseiben. A 60. évforduló tiszteletére Szövetkezeti versmondó-verseny Az OKISZ, a SZÖVOSZ és a TOT a Magyar Népköztársaság 60. évfordulója tiszteletére meghirdette a III. országos szavalóversenyt. A verseny célja a magyar történelem legdicsőbb napjaihoz kapcsolódó irodalmi értékek megismertetése, a haladó hagyományok ápolása, a béke és. a szabadság gondolatának elmélyítése. Megyénkben — miután a múlt hónapban Pakson és Bonyhádon megtartották a selejtező versenyeket —, Szekszárdon, a KISZÖV- székház tanácstermében rendezték a megyei versenyt. A selejtezőkön a három szövetkezeti ágazat mintegy száz versmondója közül választották ki azt a harmincegyet, alki a megyei versenyen részt vehetett. Szdboszlai Jenőnek, a MÉSZÖV szövetségi titkárának megnyitó szavai után meg1- kezdődött a verseny, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Babits Mihály és számos mai költő egy-egy költeményét adták elő a szövetkezeti fiatalok. A zsűri — melynek elnöke dr. Vadas Ferenc, a megyei tanács művelődési osztályvezetője volt, Mezei Lászlónénak, a szolgáltató szövetkezet dolgozójának —_ aki Babits Mihály: Fekete ország és Pákolitz István: Majális című versét adta elő — ítélte az első díjat. Második Truczáné Pál Ágnes (bonyhádi ÁFÉSZ), harmadik Tóbiás Györgyi (T. m. Szolgáltató) lett. Rajtuk kívül még heten vesznek részt a két hét múlva, ugyancsak Szekszárdon rendezendő területi döntőn, amelyen Baranya, Fejér, Pest, Somogy és Tolna megye legjobb szövetkezeti versmondói mérik össze tudásukat. Jövő héten a Hatholdas rózsakert című magyar filmről írunk
