Tolna Megyei Népújság, 1979. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
U NÉPÚJSÁG 1979. február 25. A hirdetésre jöttem... Villanyszerelőket és segédmunkásokat felvesz ipari vállalat. Jelentkezni Dombóvár, Jókai utca 9. szám alatti épületben lehet. _________(Apróhirdetés) B arátom, S. T. munkát keres Dombóvárott. Együtt böngésszük az apróhirdetést, a fentebb leírt megfelel. Elmentünk jelentkezni. Én, mint csendestárs. * Az „Ügyintézés” feliratú ajtón kopogunk. Hangos — Tessék! — ad engedélyt a belépésre. Szerényen, szorongatva az újságból kivágott soros hirdetést, belépünk az irodába. Szemben a régi postamesteri íróasztalinál szemüveges fiatalember ül, matat a papírokkal. Mellette a fallal szemben, a belépővel háttal egy hölgy veri az írógépet. — A hirdetésre jöttem — mondja barátom, két lépést előre lép, mutatja a papírt. A fiatalember felnéz. — Egy pillanat — s folytatja a csekkek kitöltését. A DÉDÁSZ dombóvári üzemegységénél vagyunk, -^ők a hirdetők. A berendezés szerény: szekrény, a már említett íróasztalok, a falon telefonvezetékek, itt lehet egyben a telefonközpont is. A falak kopottak, nincs rendetlenség, csak az összhatás mutat avultságot. — Van munkahelye? — két percnyi várakozás után jön az első kérdés. — Igen — válaszolja S. T. — Bonyhádon, a zománc- gyárban — a fiatalember továbbra is ül, nem kínál bennünket hellyel. A szemüvegén megcsillan a villanyégő zerettem és utáltam a ' régimódi vendéglőt fc'Jp rusztikus berendezésé~-J vei, az öreg kályhákat, a bolthajtások alá függesztett, középkort utánzó csillárokat. Szerettem, mert a férjem tervezte és utáltam, mert végül sem teljesen az ő tervei szerint valósult meg. De még így is figyelmet érdemeltek a múzeumba illő cseréptálak, a rézedények és ónkupák, az ide csalogatott külföldi méltán elbámult, ha csak szikrája is élt benne a sznobizmusnak. Engem azonban mindig zavart, hogy bár kü- lön-külön minden valódi itt, az egész együtt mégis hamis, mert emlékeztem azokra a nem túl régi időkre, mikor a sok száz évessé patinázott étterem még közönséges kiskocsma volt, ócska tonettszé- kekkel, bádoggal borított pulttal és környékbeli házmesterek fröccsöztek a barnára mázolt asztaloknál. Persze, ha meghagyják csapszéknek, most nem itt ülnék Bachmannal, hanem egy másik, előkelősködő vendéglőben. Egy igazi nyugatnémet mérnököt nem kalauzolhatok bárhová. Egymillió dollár rettenetes pénz, és ráadásul nem is mi kapjuk, hanem adjuk. Ennek fejében napokon át hurcoltuk vendéglőről vendéglőre, látnivalótól látnivalóig, mintha fogságunkba esett volna, míg mindenki elunta, és végül teljesen rám maradt. — Boldog ország! — szólalt meg a parfénál Bachman. — Itt mindig ráérnek az emberek? — Igen. — A pincér kezét figyeltem, s a borospalack bonyolult bukórepülését, amint a pohár szájához közelít, de egy cseles mozdulat mégis elejét veszi, hogy egyetlen csepp is kifusson a fehér da- masztra. Igen? Miért helyeselek? Hiszen nemcsak Bachman nyugtalan, hanem én is, ezer dolgom lenne, és ha végre leráztam a németet, csőstül szakadnak majd nyakamba az udvariasságból elhalasztott teendők. — Boldog ország... De nekem este indul a gépem haza. Meddig tart még ez a huzavona? fénye. Nem mutat sok érdeklődést. — Mit csinál Bonyhádon? — Betanított munkás vagyok. — Mióta? — öt éve — a válasz után feláll, továbbra is az asztal bástyája mögött marad. — Hol lakik? — Kisvejkén. — Mi a baja a zománcgyárral? — a kérdés után közelebb lép. Alacsony, zömök, mosolygós ember. — Semmi, jó hely. — Kicsit megütközik a válaszon, méregeti társamat, megnézi tetőtől talpig. Az írógép elhallgat, a hölgy is bekapcsolódik a „káderezés- be”, érzem én is szemének, sokat tapasztalt, csontig hatoló tekintetét. — Kisvejkéről nehéz lesz bejárni! — mondja a fiatalember. — Szereti .ék ideköltözni Dombóvárra. Udvarolok egy kislánynak. — Komoly a dolog? — Igen — mondja. Erre ő megindul az ajtó felé. — Jöjjenek — szól hátra. Elindulunk a folyosón. Egy irodán keresztül, ahol idősebb férfi ül, köszönünk, feltekint az íróasztalról, biccent. Az irodából egy másik helyiségbe vezet az út. — Foglaljanak helyet — mutat egy fekete, műbőr hu- zatú székre. Abban a pillanatban megszólal a telefon „Főnök, keresik a városból.” Ezek szerint az üzemvezetővel tárgyalunk. — Egy pillanat — s kimegy a szobából. Pufajkás munkásember settenkedik be, követi egy másik, jól megnéznek bennünket, mormognak valami köszönésfélét, ismét magunk maradunk. Már tudják, új munkaerő, táré érkezett. Jön vissza a főnök. — Rossz a központ — letelepszik az asztal mögé, érdeklődve nézi S. T.-t. — Mit dolgozna szívesen? — Mi van? — Mennyi az órabére? — Tizenkét forint, de teljesítményben dolgozom — könyvet vesz elő, fellapozza, gondolkodik. — Nálunk 10,50 és 15 forint között kaphat — vizs- gálgatja, nézi a könyvet, rátekint, a könyvet nézi, végül kiböki. — Úgy 13 forint körül adhatok, de csak segédmunkás lehet egy évig, utána léphet elő betanítottnak. Barátom egyetértőén bólogat. — Nálunk katonás fegyelem van, csak megbízható és tapasztalt embereket küldhetünk áramközeibe. — Értem. — Ezen felül kap 200 forint étkezési hozzájárulást. Mi nem tudunk olyan körülményeket biztosítani, mint a zomángyárban. Mindenki maga gondoskodik az ebédjéről. Ez azoknak jár, akik itt a városban dolgoznak. A vezetéképítőknél 800 forint az átalány. Náluk a munkaidő akkor kezdődik, mikor a területre érnek, az utazás nem számít bele, ezért a 800 forint. Ezen felül a házasoknak adunk áramkedvezményt. — Munkaruha — szerényen kérdi a felvételiző. Erre felvidul az arca. — El se tudja szaggatni. — Ezen felül még mit adnak? — A DÉDÁSZ-nak kiterjedt üdülőhálózata van. Minden évben kaphat beutalót. — Tanulás? — odajön a szék mellé, mint aki csatát nyert, válaszol: — Négy év után szakmunkás-vizsgát tehet. Ezt nagyon szorgalmazza a vállalat. Van olyan munkatársunk, aki segédmunkásként kezdett és most technikus — egy pillanat hatásszünet után folytatja. — Tudom, máshol többet kereshetne, az építőiparban elmehet kubi— Huzavona? Hiszen mindent rendben elintéztünk. Aláírtuk a megállapodást, átvettük a berendezéseket, átutaltuk a pénzt... — Vagyis jog szerint már semmi közöm a gépeinkhez? És a jótállás? Mikor küldhetjük a szerelőket? — Kedves kolléga úr! — Azt hiszem, kicsit szokatlan lehetett számára, hogy egy asszony kollégázza. — Kollégám, szeretném megnyugtatni, hogy nincsenek hátsó gondolataink. De ez idő szerint még kicsit korai a szerelésre gondolnia. — Korai? De hiszen az önök kérése szerint szállítottunk. Nem akarják felszereltetni? Akkor a jótállás... — Szeretném megnyugtatni... ha erről egyáltalán szó lehet. De teljesen a saját felelősségemre. ígérje meg, hogy senkinek sem mondja el, amit látni fog... — Csak nem katonai titok? — Bachman kényszeredetten nevetett. — Ugyan! Egy könyvtár? De ígérje meg... Megígérte. És mert ma rajtam volt a sor, intettem a főpincérnek és nagyvonalúan táskámba süllyesztettem a szalvéta alatt szervírozott számlát. Tegnap hatan voltunk Bachman vendégei az irodától, ma egyedül az én vendégem. Megtéríti ezt valaki? Neki otthon becsületszóra elhiszi a cég. hogy költségei merültek fel, de ha én el akarnám számolni ennek az ebédnek a számláját, ösz- szeomlana a pénzügyi osztályunk. Negyed órával később a Palota belső udvarán álltunk, a szörnyű drótkerítésnél, amely emberemlékezet óta rondítja a híres díszudvart. A kerítés mögött egy halom repedezett deszka tövén girhes macskák rágódtak az eléjük löttyentett krumplifőzelék maradékán. Szerettem volna, ha Bachman inkább hátranéz, az elkészült épületszárnyak felé és méltányolja a történelmi kulisszákat, de ő csak a korhadó állványzatot látta. — Még mindig befejezetlen? Akkor hová teszik a gépeinket? Válasz helyett belöktem a kaput helyettesítő deszkaalkotmányt. Nagy Szulejmán óta nem volt ilyen könnyű dolga senkinek, ha be akart jutni. Évekkel ezelőtt, mikor Bachman először járt itt, volt ezen a szárnyon némi élet, bizonyára úgy képzelte, hogy most még lázasabb munkát talál, hiszen ők mindig a befejező stádiumban szállítanak. Az éjjeliőr — délután fél négykor — komótosan nyitott előttünk ajtót. Feltárult az elvakolatlan csövek, lera- katlan márványlapok, falból kilógó vezetékkötegek annyiszor látott világa. Hol vannak már azok az emberek, akik valamikor elkezdték ezt a helyreállítást! És hol, akik aztán újra és újrakezdték, mindig elölről. Húsz évem telt el így, és lehet, hogy soha nem fogoni készen látni. Ez itt az igazi, szép, magyar fájront! Szerteszét hagyott szerszámok, rozsdás szögön lógó munkaruhák, eldobált zsírpapír, porlepte sörösüvegek, mintha egy képzeletbeli Vezúv kitörése akasztotta volna meg a munkát örökre. Nekem ugyan éppen elégszer volt már részem efféle látványban, de most, hogy a német szemével kellett viszontlátnom, majd elsüllyedtem. Mintha otthon lepett volna meg, mosatlan edények között, koszos pongyolában. A háború után, mikor eldobált fegyverek, bútorroncsok, üszkös gerendák között először jártam itt, nem éreztem annyira, hogy ez a mi szeny- nyesünk. Bachman azonban rezzenéstelen arccal vonult a folyosókon, mintha csak ő gyújtotta volna fel valamikor a Várnak ezt a szárnyát, hogy harminc évvel később legyen hová eladnia elektronikus vezérlésű csodaliftjüket. Aztán rendezettebb folyosóra kanyarodtunk, s egy már bevakolt, beablakozott terembe, jókora ládák közé. De az örökké fű- tetlen építkezés pincenyirkossága itt még kellemetlenebb volt. — Itt akarják tartani? — megszámolta a ládákat. — Ki se csomagolták? És ha ócskavasat szállítottunk? — Kizárt dolog. Csak egy kicsit rángott a szája sarka, egyébként uralkodott magán, ö uralkodott? És én? Ebben a pillanatban irigyeltem a terroristákat, akik a világ megmagyarázhatatlan gubancait erőszakos tettekkel akarják szétbogozni és kiegyenesíteni. Miféle értelmetlenségek, mulasztások és maga az idő múlása gubancolták ezt az építkezést ennyire? Hiszen én kezdettől itt dolgoztam, szinte az életem ment rá. Milyen szép lehetne itt most minden. Magyarázzam ennek a szikkadt üzletembernek, aki maga is csak alkalmazottja más, még szikkadtabbaknak, hogy az ő liftjére van pénzünk, de arra, hogy a saját embereinket megfizessük és rendet csináljunk közöttük, arra nincs. És mivel annyi mindent nem mondhattam el, de nem tagadhattam meg a jogát ahhoz, hogy tisztességes üzletemberként járjon el, hogy megértse, miért nem tartunk igényt keményen megfizetett szolgálataikra a szerelésben, mégis azt hittem, valamiféle magyarázattal tartozom neki. Hogy ne csak ezt lássa. Ne egészen csak ezt. Csak ezt, ami itt van, nézze azt a másik oldalt, ami mégis kész. Mit mondjak? Miért? Hogy átok? Felelőtlenség? Bürokrácia? Hiszen magam sem egészen értem. Bachman a ládáit, a mi ládáinkat tapogatta, nézegette, hogy kiállják-e a rájuk váró viszontagságokat. A ládák, amelyek talán itt fognak fe- lejtődni, ha magam is nyugdíjba mentem, és valaki nagyKalodában kosnak, vagy segédmunkásnak, de egy ilyen fiatalembernek nem lehet ez életcélja. Nálunk biztos szakmunkás lesz — bólogat a barátom, kedvem lenne nekem is elszegődni. — Nehéz, fegyelmezett munka a miénk, kitartó emberekre van szükség. — A kollektíva befogadna? — vág közbe. — Mert az is fontos. — Kitűnő társaság van. Néha morog egyik-másik, veszekszik, de egymásért mindent megtesznek. — Hányán jelentkeztek a hirdetésre? — Sajnos, maga volt az egyedüli. HAZAFI JÓZSEF okos közben egy újabb csodaliftet rendel, ami még ennél is többet tud, noha azt sem tudjuk, hogy ez mit tud, hiszen mi mindenre nem szánták, hogy ez helyettesíti majd a siklót, de hogy mégsem, hanem a könyvtárat szolgálja ki teljesen... — Jöjjön, kolléga úr, igyunk még egy kávét! Mit is reméltem? Szerettem volna minél előbb eltávolítani, hogy elfelejtse, amit látott. Hová vigyem, egy másik luxuskocsmába? Lakásom ablakaiból éppen ide látni. És onnan mennyire más! Ami közelről elrettentő, onnan a világ legszebb, legérdekesebb panorámája. Itt minden gyönyörű, csak nem szabad közel hajolni hozzá. Reméltem, hogy ablakunkból eltörpülnek a részletek, és feltárul a nagy összefüggések harmóniája. Szép a lakásom. Nem mert építészek vagyunk, hanem mert hivatásunk a környezet megszépítése, és ez nemcsak pénzkérdés. Még mindig igazolni akartam magunkat, és reméltem, hogy ezt némán elvégzik helyettem a könyveim, a képeim, a régi bútorok, szőnyegek, a lakásunkban szétáradó zene, a virágok, a panoráma. Mikor Bachman belépett az öreg bérház előcsarnokába és meglátta a liftünket, felcsillant a szeme. Talán csak liftben tudott igazán gondolkodni. — Jugendstil! — El sem tudta képzelni, hogy ilyen öreg, a szecesszió korából ittmaradt jószágok még működjenek. Igaz, gyönyörű darab volt, békebeli háztulajdonosok büszkesége, mahagóniból, gyöngyház-berakással, csiszolt és maratott üvegtáblákkal. Valahogy a háború és a sok tüzelőfuvar is megkímélte, pedig a teherlift már a háború óta nem működött. De ez, ez még mindig járt! Aztán mikor elhagytuk a második emeletet, nyekkent egyet és kemény zökkenéssel megállt. Messze a magasból a motor keserves hörgése hallatszott. Legalább kát éve nem volt vele semmi baj, már el is felejtettem, hogy időnként bedöglik. Bachman, a világ legjobb liftgyárának legjobb szakembere, azonnal felmérte a helyzetet, de ajtó- lökdösés, vészcsengőnyomás, gombráncigálás itt semmit sem ért. Még ez hiányzott! Nálunk már nincs házmester, csak valahol a harmadik házban egy tömbfelügyelő, az se ismeri a liftünket. De most még csak én tudtam, hogy Bachman, ez a sietős, elfoglalt ember, akivel négy napot lopattunk el semmiért, mert nem akadt, aki meg merje mondani azt a képtelenséget, hogy a méregdrága liftjükre valójában nincs is szükségünk, ez a kiszámított idejű ember ma már nem fog hazarepülni, mert órák kellenek, hogy valaki, ha hallja is a dörömbölést, rászánja magát a segítségre, és idehívja a tömbmestert, aki azt se tudja, hogy a pincében miféle kurblival kell feltornázni bennünket egy olyan pontig, ahonnan majd létrával kimászhatunk. De ez még messze van, rettenetesen messze! Az első ütéseket higgadtan, . sőt bizonyos rutinnal mértem a szép, intarziás mahagónifalra, hiszen nem először történt ilyesmi velem életemben. Rekedtem én már légópincében és páternoszter- ben, föld alatti vasútban. és zártak már rám irodát feledékeny takarítónők. Tudom jól, hogyan kell kiabálnom, rikácsolnom és döngetnem ajtót-falat. udtam azt is, hogy akkor többé nem vagyok önmagam, nem lehetek * * az a tökéletesen civilizált, ápolt, önérzetes, egyenjogú, választékos ízlésű asz- szony, aki még percekkel ezelőtt voltam, mert a helyzet fúriává vadít, a kényszer természetemmé válik, hogy most még higgadt vagyok, de percek múlva már tombolni fogok, és szorongatott helyzetemben még a kézigránátot is elhajítanám, boldoggá tenne, ha látnám összedőlni a világot. Bachman riadtan, a sarokba húzódva leste, hogy le- ráncigált cipőm sarkával hogyan püfölöm a lift oldalát. Munkásfelvétel Ember és kábel...
