Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-16 / 12. szám
A NÉPÚJSÁG 1979. január US. Somi Benjaminné : A termelőszövetkezeti mozgalom győzelme Tolna megyében (1959-19(1) A Tolna megyei Tanács Levéltára különnyomatban megjelentette Somi Benjaminné tanulmányát a termelőszövetkezeti mozgalom győzelméről megyénkben. A tanulmány hézagpótló, nemcsak azért, mert az átállás történései maholnap már a feledésé lesznek, hanem azért is, mert ilyen tömény összegezésben még nem találkoztunk a mezőgazdaság szocialista átszervezésének fényeivel. Sőt, tapasztalataival se találkozhattunk, mert a kora. beli újságcikkek — amelyekből a szerző sokat merít — csak a pillanatnyi helyzetet tükrözték, a napi történésekről számoltak be. A hangulati helyzetről lehet hogy többet mondtak, mint Sominé tanulmánya, az objektivitásban azonban mesz- sze mögötte maradtak. Ha rangsorolni akarnám a tanulmány nem kevés értékét, a tanulságok levonását tenném az első helyre. Meg azt, hogy — immáron megfelelő történelmi távlat birtokában — áttekinthetően, a Idén lesz Móricz Zsig- mond születésének századik évfordulója* megalakult a Móricz Zsigmond-emlékbi- zottság, amely felhívta az irodalomszerető közönséget, hogy ünnepelje meg a jelentős évfordulót. A filmgyár megtette a magáét, elkészült Sík Ferenc rendezésében a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című film, és már a neves dátum előtt fél évvel elkezdték vetíteni. A Móricz-film nem járt jobban, mint annak idején az Ady-évfordulóra készült Ady-film, talán csak azért nagyobb a közönsége, mert a Nem élhetek muzsikaszó nélkülre többen kiváncsiak. A filmről megjelent kritikáknak a zöme felteszi a kérdést, hogy ugyan miért éppen ezt a Móricz-művet választották a filmesek, amelyet a leggyengébb alkotásai közé sorolt maga az író is. A választás indoka már csak azért is nehezen tárható fel, mert Móricz roppant gazdag életműve számtalan variációra adott volna alapot, még akkor is, ha a filmkészítők szándéka valami látványos, szórakoztató mű készítése. A válást nem tudni, a filmet azonban láthatjuk. Nos, ha az eredeti mű nem sikerült túlságosan, hát a Sík Ferenc féle változat még Rádió Jó lenne, ha a rádióhallgatók január 22-én odafigyelnének a Kossuth Rádióban elhangzó „A sárga telefon” című Vészi Endre hangjátékra és legalább olyan jó lenne, ha nemcsak nevetnének rajta. Számomra tavaly december 11-i emlék, mert akkor kaptam lehetőséget előzetes megismerésére. Bár a Magyar Rádió elnöki lehallgató szobájában akkor elhangzott szavak már rég elszálltak, ennek a hangjátéknak a lényege máig megmaradt bennem. Ágoston L. Géza vezér- igazgató váratlanul jobblétre szenderült. Lezajlottak a protokoll részvétnyilvánítások, megrendezték a „halhatatlan finálét”, a dísztemetést, természetesen osztályon felüli kivitelben, külön költségvetésből, szagtalanított spirituszlánggal lobogó kandellá- berekkel. Ágoston L. Géza eljövőre nézve hasznosítható ismeretek értékével bontja korszakokra a nagy eseményt. A szerző a politika, a társadalmi igény oldaláról közelíti meg a nagy átalakulást, és ezzel a legfontosabb mozgatórugóját ragadja meg a mezőgazdaság szocialista átszervezéséneik. Olyan értelemben is hasznos tehát a tanulmány, hogy figyelmeztet, mintha újabban erről egy kissé megfeledkeztünk volna. A tanulmány bevezetőjében megdöbbentő erővel hatnak a látszólag száraz számadatok, miszerint „az 1948. december 31-i adatok szerint akkor 105 termelő- szövetkezet volt a megyében, de többet mond, hogy a közös gazdaságok 54 213 kh-n gazdálkodtak, a családok száma 4122, és 5107 a termelőszövetkezeti tagok száma. Gazdálkodásukról megállapítható, hogy kisüzemi gazdálkodást folytattak. Termésátlagaik viszont jobbak voltak az egyéni gazdálkodókénál, pl. búzából a rontott azon, amin lehetett. Az idősebb, talán a mű első filmváltozatára is emlékező nézők ízlését elsősorban a mulatozás jelenetsorai bántották, teljesen jogosan. Amellett, hogy a dzsentri dáridó Sík-módra egyszerűen gusztustalan volt, azt hiszem, még igazságtalan is. Bizonyára malackodtak időnként a korabeli urak és szemérmetlenkedtek a túl sok bort nyakaló szépasszonyok, de nem névnapi mulatságon. Erre megvoltak akkoriban a megfelelő műintézmények, meg a budoá- rok. Ami a továbbiakat illeti, ezen a filmen minden szétesett. A fényképezésnek — ami jobb híján igyekezett szép, hangulatos lenni —, távozott, de környezete, szokásai, sőt a környezetén uralkodó szokásai megmaradtak. Úgyszintén tapétaajtó mögötti pihenőszobája, ahol vállalati döntések fölött elmélkedve két komplett hadsereget kitevő hadijátékával játszott. Megmaradt a lazacpiros csempével borított vezérigazgatói fürdőszoba is... Itt az olvasó már jogosan sejti, hogy Vészi Endre szándékosan karikírozta valószerűtlenségig a helyzetet. A lazacpiros csempe ilyen, bár más színűvel magam is találkoztam már. Legfőképpen pedig megmaradt a muzsikáló hangú sárga telefon, melyhez csak és kizárólag a Vezér nyúlhatott. Ezen jelentkezett tíz éven át a bécsi kirendeltség vezetője, megtudakolni a Vezér éji nyugalmát és elmesélni a legfrissebb osztrák vicceket. A sárga tetermelőszövetkezetek 8,6 q/kh-t, míg az egyéniek 6,6 q/kh-t, rozsból 8,2 q/kh-t, az egyéniek 6,1 q/kh-t takarítottak be”. A tanulmány — ha ilyen határozottan nem is mondja ki —, érzékelteti, hogy a szövetkezés gondolata nem volt érzelmi gyökerek híján, de az értelem is a nagyüzem megteremtésére sarkallott. Helyes időpontban ismerte föl a párt vezetése a nagy átszervezés megindításának szükségességét, amely a siker egyik előfeltétele volt. „Kimondták, hogy mindenütt a párt vezesse, irányítsa a harcot az átalakításért, ehhez az egész társadalom egybehangolt munkája szükséges, elengedhetetlen minden kommunista, haladó dolgozó ember részvétele.” „Magának a pártnak kellett kezébe venni az átszervezést, mert a munkásosztály, az egész nép élcsapataként a párt volt birtokában a vezérfonalként utat mutató marxista—leninista elméletnek, politikája a társadalom, az egész nép érdekeit semmi köze nem volt a rendezéshez, a színészek küszködtek motiválatlan szerepeikkel. Alakjaiknak nem volt jelleme, így hát igyekeztek a különben kitűnő művészek egy-egy megfogható tulajdonságba, a figura valamelyik jellegzetességébe belekapaszkodni. A legjobban az kínlódott, akinek a legkisebb színészi rutinja van: Szirtes Ágnes. Tapasztaltat híján ő még mindenáron úgy akarta megformálni figuráját, Pólikát, hogy az „éljen”. A többi színész biztosan mosolygott buzgalmán, ahogy minden munkavégzés közben mosolyognak az idősebbek, tapasztaltabbak, amikor a legfiatalabb külön utakon jár. Ök tudták, hogy ezen a filmen nem segít a színészi akarat, így sem lehet megmenteni azt, ami eleve elhibázott. VIRÁG F. ÉVA lefon közvetítette a vezéri besúgó, az udvari zsurnaliszta és a főhivatású szerető hangját. Mindezt örökölte az utód, Küllei elvtárs is, egy puritán jellem. Küzd, harcol az örökölt maffia ellen, de fokozatosan bebizonyosodik, hogy hiába. Ágoston L. Géza árnya hatalmasabb, rövidesen ő is lepihen a tapétaajtó mögött, elfogadja, hogy az üzemi konyha „séfje” külön főzzön a vezéri asztal számára és nem szerelteti le a sárga telefont. A vállalati főgondnok szerint: „Ha megvakarod a puritánt, ott van alatta az álpuritán.” Amit örökérvényű igazságnak elfogadni nagyon keserű lenne, de teljesen tagadni viszont bajos. A szatíra arra való, hogy torzan mutassa be a valóságot. Túlhangsúlyozva egyes visszás elemeit, ami érthető, hiszen nem a jó, hanem a rossz ellen küzd. Vészi Endre ebben a hangjátékban kitűnően. ORDAS IVÁN fejezte ki és valósította meg. Elvi alapon, egységes felfogásban megvalósítani e nagy feladatot, a különböző társadalmi erőket összefogni, hatékonyan irányítani a közös cél érdekében, csak a párt volt képes. A jelentőségében történelmi feladat, a mezőgazdaság szocialista átszervezése nem csupán gazdasági, hanem elsőrangúan politikai természetű volt, s a politikai irányító szerepet a párt tölti be.” A recenzens óhatatlanul elfogult, hiszen maga is részt vett az átszervezés nem kevés türelmet, s politikai higgadtságot kívánó munkájában. A részismeretek birtokában meri ajánlani nemcsak olvasásra, hanem tanulmányozásra Somi Benjaminné átfogó művét, amely nem egyszerűen egy történelmi időszak tüköré, hanem olyan ismeretek birtokába juttat, amelyek hasznosíthatók, sőt, kamatoztathatók a jövőben is. (Tanulmányok Tolna megye történetéből. VIII. Különnyomat.) LETENYEI GYÖRGY Kiing József és Saáry Zolién kiállítása Két rokonszenves fiatal, Kiing József és Saáry Zoltán kiállítása látható a szekszárdi művelődési központ kiállítótermében. Kiing József a tapasztaltabb, aki mögött nagyobb művészi múlt áll, sőt két köztéri szobor is jelzi eredményeit. Saáry Zoltán eddig csak az amatőrök kiállításán vett részt, első eset, hogy több művel lép a nyilvánosság elé. Kiing József nemcsak tapasztaltabb, rafináltabb is, igyekszik a mai művészet eredményeiből kiszűrni azt, amit fel tud használni, s néha a hatások eléggé nyilvánvalók (Varga, Amerigo Tot), ami végtére nem is baj. A kérdés inkább az, hogy mindaz, amit magába olvasztott, társul-e egyéni leleménnyel, a megtanult mögött ott van-e az invenció is. Nem mindig. Amikor szabadon engedi érvényesülni tehetségét, igen szép dolgok kerülnek ki keze alól, mint a sejtelmesen költői torzók variációi, máskor azonban a keresettség nyomait érezzük munkáin, mert a Kapcsolatok sorozata bármilyen leleményes is, mégis csak a leegyszerűsített formák lehetséges variációiról van szó. Saáry Zoltán nem törekszik arra, hogy mindenképp modern, sőt a legmodernebb legyen, jó ösztönnel ismeri fel a látvány festőiségét, s néhány nagyon ígéretes munkával mutatkozott be. ígéretről van szó, mert. olajképein még vannak bizonytalan részletek, ezek az expresz- szionizmust idéző látomások mindenképpen művészi útjának állomásai csupán, de ezektől sokfelé vezethetnek utak. Friss látás, összefoglaló szándék jellemzi, s ez elsősorban grafikáin mérhető le: Téli táj és öregasszony című munkája sűrítve mutatja erényeit. Szerencsés gondolat volt bemutatni ezt a két fiatalt, mert minden bizonnyal gazdag életút előtt állnak, aminek első, rokonszenves eredményeit láthatjuk. CSÁNYI L. Moziban Nem élhetek muzsikaszó nélkül... Jövő héten az Egyszeregy című filmről írunk TV-NAPLÓ Talajtalanok? Heuréka! Végre egy televíziós film, melyen lehet vitatkozni. Végre egy olyan alkotás, amely nem üvegburokban lebegő emberkékkel akarja bemutatni a valóságot. Mindkét állítás magyarázatra szorul. Elöljáróban annyit; a szerda esti főműsorban látott, Bajor Nagy Ernő írááából készült „Periférián” című filmről van szó. Azt mondom, lehet vitatkozni! Szerencsére. Másnap többen eszmét cseréltek (tünk) a filmről. Az egyik fél állította: huligánokról készült, sajnos valós életet ábrázoló műsor. A másik álláspont: talajtalanná vált fiatalokat mutatott be a tévéjáték. Az alaphelyzet szerint a vidékről Budapestre került ágybérletes kislány társai révén céltalan-tekergő társasághoz sodródik. Ezek a gyerekek megvetik a pincér aggódását a hófehér Passát-Volkswagenért, elmenekülnek az érthetetlen egészségügyi előadásról, polgárpukkasztó focizásukkal végképp kikerülnek a békés karosszékben üldögélő néző jóindulatából. Ezek huligánok, csibész gazemberek — mondjuk, de közben olyan jelenetek is figyelmet igényelnek, mint a gazdagéknál lakó fiatalember lábszélességű „lakása”, vagy a lányok 600- ért vásárolt ágybérlete. Könnyebb lenne azt mondani: ezek a gyerekek huligánok, csapjon le rájuk a „törvény szigora”. Közben a lelkiismeretünk nem engedélyezi az ítéletet. A lelkiző néző azonnal emlékezni kezd tizenéves korszakára. Amikor „semmi” fizetéssel, „talajtalanul” a városban, vagy az új munkahelyen, az elsőn, senki sem törődött vele. Hagyták a kis emberkét téblábolni. „Erősödj meg a magad baján” — mondták sokat. Aztán jött egy ember, akire fel lehetett nézni, aki példa lett és akinek hatására a csetlő-botló emberkéből ember lett. Ezek a gyerekek hasonló sorsúak, mint 5—10—15—20 —25 éve magunk. Mi belekapaszkodtunk az eszmébe, vagy valakibe. Felnőttünk. Akinek ez nem sikeredett, most valahol a periférián él, vagy botladozik az egyik munkahelytől a másikig, vagy a börtönöket koptatja. Most a hatvanöt perc alatt egyetlenegy filmkockát sem láttam, amikor megpróbálták volna befolyásolni, a jó felé terelni őket. Helyette csak a kapzsiságot, a megvetést láttam a pincér, a szállásadónő, a kocsimosótulajdonos, a gazdagék lakása és az alagsori „lyuk” között. Szakadékot a révbe értek és a tanácstalan fiatalok között. Tudom, hogy nem ilyen az ifjúság, de azt is érzem és látom, sok tizenéves nem tud mit kezdeni magával. Úgy érzem valóságos történetet mutattak be a televízióban. Érezni, hogy Bajor Nagy Ernő az élet sűrűjében jár és nem a filmgyárban, íróasztal mellett ötlött ki egy történetet. Hús, vér emberekről szólt, ha jól körülnézünk, itt vannak mellettünk, csak eddig nem figyeltünk rájuk, mert már régen elfelejtettük, hogy annak idején nekünk is megfogták a kezünket. HAZAFI JÓZSEF A gazdag falu Megnéztem a televízió „Falujáró” című sorozatának pénteki adását, melyben egy kicsi, de gazdag falut mutatott be Kopeczky Lajos. Ez a mesebeli helyecske Rém, mely Bajától huszonkét kilométerre található. Sikeresen mutatkozott be a szövetkezet nagy baromfikeltető telepével, melyről az derült ki, hogy nagyon eredményesen gazdálkodó üzemegység. A műsorban kíváncsian hallgattam a termelőszövetkezet elnökének és főkönyvelőjének beszámolóját, s hallhattuk, hogy rendkívül jó évet zártak az idén, mellyel a szövetkézét tavalyi hasznát megkétszerezték. Viszont, a nézők valószínűleg velem együtt hiányolták a pontosabb számadatokat, mert így nem tudhattuk meg, hogy mennyinek is örülhetnek a falucska lakói, ami a keresetet illeti. Viszont a jó gazdálkodás kapcsán is csodásán hangzik az, hogy a falu 1600 lakójából 1400-an termelőszövetkezeti tagok. Sőt, ahogy az elnök mondta: még az eljáró kétszáz főt is haza szeretnék csábítani. — beke — Csókolj meg, Katám! A Fővárosi Operettszínházban bemutatták Cole-Por- ter „Csókolj meg, Katám” című musicaljét. Rendező: Vámos László. (MTI Fotó — Hor váth Éva felvétele — KS) Mlüsort ajánlok
