Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-12 / 292. szám

A^PÜJSÄG

1918. december 12.

I Budapesti kamarakórus-napok

Filmeposz századunkról

Aki ismeri a jelenlegi olaszországi viszonyokat, az újságokban olvassa az újfasiszták szinte mindennapos apróbb, nagyobb akcióiról szóló tudósításokat, nem csodálkozhat azon, hogy Bernardo Bertolucci új filmjét, a Huszadik századot hazájában betiltották.

Bizonyára sokan voltak olyanok — esetleg jelentős hatalom birtokosai — akik magukra ismertek a képsorokban, elkövetett gaztetteiket, a tömegvérengzésekben vállalt segédszerepüket látták viszont.

őszinte film Bertolucci új alkotása. Századunkat mutatja meg a maga véres, erőszakkal teli valóságában. Azt a századot, amely két világháborút, rernénységre jogosító forradalmakat, sötét, kegyetlen megtorlásokat hozott az emberiségnek. A rendező mondandójának keret- története egyszerű. Valahol a Pó-vidéken két kisfiú születik 1900 nyarán. Egyikük a Berlinghieri földbirtokos család sarja, a másik egy szegény leányanya gyermeke. Innét kezdve a történetet már a történelem írja. A két fiú gyermekként, majd felnőttként éli azokat a napokat, amelyekkel a történelemkönyvekből minden kisdiák megismerkedhet. Csak ők saját bőrükön érzik azt.

Mondhatná valaki, hogy ezt a több mint ötórás filmet végignézni fizikailag is szép teljesítmény. De a néző a filmvászon bűvöletében elveszti időérzékét, csak a filmre kényszerül figyelni* és aki látta a filmet, tudja, hogy korántsem volt áldozat, teljesítmény a filmnézés. Talán csak utólag gondolunk arra, hogy voltak kevésbé sodró részek, hogy lehetett volna valamivel rövidebb is a film.

Az operatőr, Vittorio Sto- raro méltó társa volt a rendezőnek az alkotás születésekor. Szubjektív képsorai, néha borzalmas, máskor derűsen szép képei mindig a rendezői koncepció szolgálatában, Ennio Morricone zenéjével aláhúzva segítették a film céljait, magas rendű művészi alkotássá emelve azt. Aki látta a Huszadik századot, egyáltalán nem csodálkozik, hogy a jelenlegi Olaszországban egyesek szemében vörös posztó ez az alkotás. Egy kommunista rendező vall benne koráról, mond véleményt.

TAMÁSI JÁNOS

Az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa, a Népművelési Intézet és a Kórusok Országos Tanácsa december 8—9—10-én ötödik alkalommal rendezte meg a zeneművészeti főiskolán a budapesti kamarakórus-napokat.

Huszonöt kamaraegyüttes 3 napon át több mint 120 művet énekelt. Egy-egy műsorban 5—5 énekkar lépett dobogóra. Megyénket a szekszárdi szövetkezeti madrigálkórus képviselte. Műsorán Monteverdi: Hor ch’el Ciel e la Terra, J. Ph. Krieger: Die Gerechten werden weggerafft és Székely Iván: Görög dal (bemutató) szerepelt. Kísért a zeneművészeli főiskola hallgatóiból alakult kamarazenekar, szólót énekelt Pirginé Somfai Zsuzsa, zongorán közreműködött Lányi Péter. Az első két mű a neves szakemberekből álló zsűri elismerését, míg a fiatal magyar komponista szerzeménye főként a közönség tetszését váltotta ki. A művészeti bizottság vezetője, Forrai Miklós, a zeneművészeti főiskola tanára vasárnap a késő esti órákban hirdetett eredményt. A madrigálkórus Ligeti. Andor karnagy vezetésével elnyerte az OKISZ elnökségének díját „Kiemelkedően jó előadásért”.

LZ.

Könyv

Kossuth Lajos, az iigyued

Kevés unalmasabb, érdekes könyvet olvastam idáig, mint a „Kossuth Lajos, az ügyvéd” címűt, mely az idén jelent meg. Szerzője nincs, csak anyaggyűjtői és szerkesztő bizottsága, tudós jogászok személyében, akiket hivatásuk sejthetőleg sosem kényszerített stiláris bravúrokra, így nem is követnek el ilyeneket. Maga az anyag azonban, melyet hangyaszorgalommal, minuciózus pontossággal és a hiteles -(majdnem így írtam „perdöntő”) idézetek tömegének felhasználásával összeállítottak, rendkívül módon érdékes és nem is lehet más.

Kossuth Lajos a magyar történelem egyik kétségtelenül legjelentősebb szereplője, akivel kapcsolatban szívesen gondolunk a publicistára, a szónokra, a kormányzó-elnökre, vagy akár az

emigránsra, de arra még elvétve se, hogy eredeti foglalkozása szerint ügyvéd

volt. Egy olyan, jogi szempontból cseppet sem könnyű korban, melyben — ezek Kossuth sorai — „A törvények apró betűikkel írattak a magas tornyokra, hogy a nép azokat ne olvashassa.” A kedélyes táblabírák korának vélt Magyarországon minden mai elképzelést felülmúló jogi állapotok uralkodtak. A rendőri, nyomozói, ügyészi és bírói hatalom gyakorlatilag egy kézben, az igazságszolgáltatás elsősorban érzelmi alapokon nyugodott és a tényekkel édeskeveset törődött. Aligha véletlen (ki tudott erről?), hogy a napjainkban ezerszer használt „tény” kifejezésünk éppen Kossuth Lajosnak köszönhető, aki ilyesformáh nyelvújító is volt.

Kossuth 1819—1821 között tanult jogot Sárospatakon, többek közt a nagy hírű Kö- vy Sándor professzornál is. Eperjesen volt joggyakornok és ügyvédi diplomáját 1823. szeptember 26-án írta alá Szögény Zsigmond királyi personális. Ügyvédi munkáját Zemplén megyében kezdte. Itt most felesleges lenne rendre sorolni a különböző zálogolási ügyeket, képviseletekét. kisebb-nagyobb

örökösödési perpatvarokat, melyek akkor épp úgy, mint ma az ügyvédi aprómunkát képezték. A büntető ügyekkel, mint táblabíró ismerkedett meg legalaposabban.

Kossuth később pesti ügyvéd lett. Védte az országgyűlési ifjakat, Lovassy Lászlót és amikor erre elfo- gatása- után sor került, védte önmagát is. A 280 oldalas, nagyon szép kiállítású

köte t ügyvédi pályafutásának szinte minden dokumentumát feltárja és gazdag illusztrációs anyaggal, pontos forrásmunka felsorolással is szolgál. Kiadója, az Országos Ugyvédő Tanács éppúgy értékes munkát végzett, mint a debreceni Alföldi Nyomda.

ORDAS IVÁN

Tv-jegyzet

Nagy népi vetélkedés

„Arany bárány, arany kos, aki leány, az okos.” Vitray Tamás csapatának jelszava volt ez pénteken este a Ti és Mi műsorban.

Az MRT három „nagyágyúja” — Vitray, Szilágyi, Antal Imre — egyenként is vonzó televíziós személyiség, de így együtt, városokat, az egész országot megmozgatják.

Az örök harc; nő és férfi között, vagy a cselekvési vágy viszi az embereket a tornacsarnokokba? Annyi bizonyos; minden alkalommal ezrek válnak szereplőkké.

Az ember fenntartással fogadja — így voltam én is —, de negyedóra után belefeledkezik a játékba. És lesi a három riportert, lesi minden szavukat. Várja; na most kapnak össze. A háromból kettő nem is riporter. Csak a stúdióbeli műsorvezető marad meg tiszténél. A másik kettő: ha a nőkhöz sorsolják őket, velük játszanak, nekik szurkolnak, óvnak, vitatkoznak, a „nagy népi vetélkedés” részesei. Hogy ebből mennyi a színészi játék, a rögtönzés? Lényegtelen. Szinte úgy érezzük; ők érkeztek elsőnek és véletlenül a kezükbe akadt a mikrofon.

Tudom, sokan fanyalognak. „Már megint limonádét akarnak”. A könnyed szórakozás riasztana? Sokat vitatkozunk a televízió műsorrendjén. Néha-néha túl könnyű a műsor, vagy napokig csak hosszas „emésztéssel” lehet egy- egy produkciót befogadni. Máskor érthetetlen zagyvaság- nak hat valami. Melyikből mennyi legyen? Művelődni, átélni, pihenni akar-e a néző? Ezek a kérdések is örökké tartanak, mint a nő és férfi harca.

A Ti és Mi produkció a könnyed szórakozást hivatott segíteni. Bevallom, magam is fanyalogtam. Aztán a szórakozás, a játék meggyőzött. Pedig nem történik szenzáció a képernyőn. Vetélkednek. A nők a férfiakkal.

Ennyi lenne az egész? Nem hiszem. Több ennél. Nem is lényeges tulajdonképpen, hogy ki lesz a győztes. Ott a helyszínen igen, de mégsincsenek díjak, nem is lehetnek. Minek. Nyertes azért van: a nézők serege. Két órára elfelejti gondját-baját. Két órát szórakozik, ünnepelheti magát. Cselekvő, vetélkedő emberré változik maga is. Dobná a labdát, gurítaná a tekegolyót, vitatkozik, Liszt- avagy a Kossuth-smink sikerült-e jobban. Bosszankodik egy-egy — szerinte — félresikerült ítélet miatt.

A néző szórakozni, kikapcsolódni, pihenni akar. Ha így ül a képernyő elé, akkor elégedetten áll fel — Vitray, Szilágyi, Antal Imre sok ezer segítőtárs segítségével gondoskodik róla.

HAZAFI JÓZSEF

A ZDF estje

Szerda este első alkalommal kerül sor a televízióban a Zweites Deutsches Fernsehen (ZDF) estjének megrendezésére. A Magyar Televíziónak évek óta gyümölcsöző kapcsolata alakult ki az NSZK e jelentős tv-állo- másával. A nézők számos filmsorozatával találkoztak már, mint A felügyelő, a Derrick, a Képtelen képes

történelem vagy a Vasárnapi koncertek.

A ZDF estjének háziasz- szonyi tisztét Elfi von Kalck- Reuth tölti be — partnere Kertész Zsuzsa lesz. A főműsorban egy megrendítő témájú tv-filmet láthatnak a nézők A sztori címmel, a program második felében Margot Werner műsorán szórakozhatnak az érdeklődők.

A KIMUSTRÁLT, öreg szekér kerekei lassan forogtak a kihalt úton. Nyikorgásuk időről időre megszakadt. A poroszka ló, ereje fogytán, megállt. Ilyenkor a beállott halálos csendben, szívverésének doboló visszhangját hallgatta: bu-tupp, bu-tupp, bu-tupp...

Kivárta az öreg Tanabaj, míg kifújta magát a ló, azután ismét kantárszárra fogta.

— Gyí, Gülszári, gyerünk, esteledik már.

így vergődtek vagy másfél órán át, amíg a poroszka ló végleg meg nem állt. Nem tudta tovább húzni a kocsit. Tanabaj megint sürgölődni kezdett körülötte.

— Mi baj van, Gülszári? Nézd csak, mindjárt elér bennünket az éj.

A ló már nem értette gazdája szavait. Nyaka meg- csuklott, ahogy felszerszámozva állt, fejének súlya elviselhetetlenné vált számára, jobbra-balra dülöngélt. Fülében most is zengve visszhangzott az a süketítő szívdobogás: bu-tupp, bu-tupp, bu-tupp.

— Bocsáss meg. már régen rájöhettem volna — kapott észbe Tanabaj. — Ördög vigye a szekeret meg a lószerszámot, csak téged hazavezethesselek.

Subáját a földre dobta, és hozzáfogott, hogy leszerszá- mozza a lovat. Kifogta a kocsiból, levette fejéről a nyakhámot, és az egész felszerelést a szekérre dobta.

— No, ez volt az egész — mondta, és subáját magára borítva, szemügyre vette a kifogott poroszka lovat. Hám és lószerszám nélkül, aránytalanul nagy fejével úgy festett a hideg éjszakában, mint egy sztyeppi kísértet. — Istenem, mi lett belőled, Gülszári! — suttogta Tanabaj. — Ha most Torgoj látna, forogna sírjában.

Vezetni kezdte a lovat, lassan elindultak. Az öreg ló meg az öreg ember. Mögöttük maradt a sorsára hagyott szekér, s előttük, napnyugta felé, sötétlila homály terült szét az úton. Nesztelenül terjedt a sztyeppen az éj, beburkolta a hegyeket, elmosta a látóhatárt. (...)

Végül elértek a vízmosásához. Itt ismét megálltak. A ló hajlítgatni kezdte lábait, lefekvéshez készülődött, de Tanabaj ezt már nem hagyhatta: utóbb nincs az az erő, amely felállásra bírhatja.

— Kelj fel! — kiáltott rá, és a kötőfékkel a ló fejére csapott. Majd saját hevességén mérgelődve, hogy megütötte a lovat, tovább ordított: — Hát nem érted? Itt akarsz megdögleni? Nem tűröm! Nem engedem! Kelj fel azonnal! — és sörényénél fogva húzta a lovat.

Gülszári nagy kínnal-keservvei kiegyenesítette lábait, tompán felnyögött. Tanabaj nem mert a szemébe nézni, pedig sötét volt. Megsimogatta az állatot, majd a bal oldalához nyomta a fülét. Gülszári mellkasában fulldokolva

Csingiz Ajtmatov*

Jfk

JrS Wmjmm mSßumas

halála

(Részlet)

dobogott a szív, mint a hínárba akadt malomkerék. Sokáig állt az öreg ló testéhez hajolva, míg csak bele nem nyilallott a derekába. Akkor felegyenesedett, megcsóválta a fejét, egyet sóhajtott, és úgy döntött, hogy mégis megkockáztatja: letér az útról a híd mögött, a vízmosás menti ösvényre. Az ösvény a hegyekbe vezetett, hamarabb haza lehetett jutni arra. Igaz, hogy éjjel nem tanácsos eltévedni, de Tanabaj bízott önmagában, régtől fogva ismerte ezt a helyet. Csak a ló tartson ki hazáig. *

Míg ezen töprengett, a távolban velük egy irányba tartó gépkocsi fényszórói tűntek elő. E fények hirtelen bukkantak ki a sötétségből, gyorsan közeledett a két ragyogó gömb, hosszú, imbolygó fénysugarakkal pásztázva az utat. Tanabaj a hídnál állt a lóval. A gépkocsi ugyan mit sem segíthetett rajta, de Tanabaj mégis várakozással tekintett elébe. Csak várta, egyszerűen, minden ok nélkül. „Végre legalább egy autó!” — gondolta. Már annak is örült, hogy emberek tűntek fel az úton. A teherkocsi fényszórói arcába világítottak, el kellett fednie szemét a fénytől.

A vezetőfülkében ülő két ember csodálkozva nézte a hídnál álló öreget és mellette a sovány gebét, nyereg meg zabla nélkül, mintha nem is ló, hanem kutya volna, amely ráakaszkodott az emberre. A nyílegyenes fénysáv egy pillanatra fehérbe borította az öregembert és a lovat, hirtelen mindketten testetlen, fehér árnyakká váltak.

— Érdekes, mit keres ez itt éjnek idején? — szólalt meg a sofőr mellett ülő hórihorgas, füles sapkát viselő férfi.

— Ez lesz az, ennek a kocsija áll amott — vélte a gépkocsivezető, és megállította az autót. — Hé, öreg! — kiáltott a fülkéből kihajolva. — Te hagytad ott azt a szekeret az úton?

— Igen, én — felelte Tanabaj.

— Vagy úgy! Épp az imént néztük, micsoda hányódó taliga vesztegel az úton. Egy lélek sem volt körülötte. Magunkkal akartuk hozni a lószerszámot, de ócska az is.

Tanabaj hallgatott.

A gépkocsivezető kiszállt a teherautóból, előrelépett egyet-kettőt, elárasztva az öreget a vodka égetett szagával, és vizelni kezdett az útra.

— Mi történt? — kérdezte hátrafordulva.

— Nem bírta a ló. Elgyengüít, meg aztán vén is már.

— Hm. No és most hová?

— Hazafelé. A Szárigovszki szorosba.

— Tyűha — füttyentett a gépkocsivezető. — Fel a hegyekbe? Nem arra visz az utunk. De azért csak szállj fel, oda hátra, elviszlek a szovhozig, onnan aztán továbbmehetsz holnap.

— Köszönöm. A ló is velem van.

— Ezt a döglődő gebét gondolod? Hagyd itt a kutyáknak, lökd a szakadékba, a többit elintézik a dögkeselyűk. Ha akarod, segítünk mi is.

— Hajts tovább — mordult rá komoran az öreg.

— Te tudod — vigyorodott el a sofőr, becsapta a kocsi ajtaját, és odaszólt társának: — Féleszű vénember!

A gépkocsi elindult, magával vitte a zavaros fénysugarat. A híd nagyot nyikordult a szakadék felett, a stoplámpák sötétvörös fénye bevilágította.

— Minek kell azt a vénembert kinevetni? Te is járhatsz még így — mondta a füles sapkás, miután a hidat elhagyták.

— Ilyen baromság! — ásított a gépkocsivezető. — Velem már annyiféle dolog megesett. Én csak kimondtam, amit gondoltam. Gondold el, egy ócska gebe miatt! A múlt élő maradványa az a ló. Ma már, pajtás, a- technika a fő. Mindenütt megtalálhatod a technikát. Még a háborúban is. Az efféle öregeknek már lőttek, a lovaikkal együtt.

— Te állat! — förmedt rá a társa.

— Köpök rá! — felelt a másik.

Amikor az autó elment, és újra rájuk borult az éj, s Tanabaj szeme ismét hozzászokott a sötétséghez, az öreg bökött egyet a lovon:

— Gyí te! Gyerünk, lovacskám!

A hidat elhagyva, letért a széles útjól, s az ösvényre vezette a lovat. Lassan haladtak az ösvényen a szakadék felett, alakjuk szinte beleolvadt a sötétségbe. A Hold még alig emelkedett ki a hegyek mögül. A csillagok hidegen ragyogva várták feljövetelét a hűvös égboltozaton.

*Otven éve született Csingiz Ajtmatov, a hazánkban is népszerű, világhírű kirgiz író.

Következő heti filmjegyzetü nket A maláji tigris című filmről írjuk.