Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-03 / 285. szám
lO^fePÜJSÄG 1978. december 3. H. Barta Lajos : SUKK KUT1-HORVÁTH GYÖRGY: rr Őszi vers dérrel küldi az ősz már a hajnalt ropog az életfa megint nehéz ködök ülnek nyakamba s a félelem arcul legyint az elmúlás keresztjét cipelik megtört fények s mi lángolva virult egy napon lassan semmivé lesz DRESCHER ATTILA: Drágakövek Ködfelhőben az istenek... drágám, tudod, hogy féltelek. Kiálts nekem, hogy nem szabad! felesleges, ne öld magad! Hívlak, de nincs egy Te-atom, amelynek búm átadhatom. (Fordulj felém, így csendesen — Pillád remeg. Sírsz, kedvesem? Szemed ragyog, és reszkető kézfejemen két drágakő.) Az artista felugrott a csillárra, három ford-szaltót csinált, aztán spárgába lezuhant. Amikor felállt, azt mondta: — Formában vagyok. — Óriási formában vagy — mondta az asszony, és megcsókolta, és hozzásimult. Imádta a férjét. Az artista felöltözött, kalapot vett, és elindult a felvételi irodába. Amikor bement a nagykapun, levette a kalapját, amikor bement a kis ajtón, köszönt és meghajolt: — Kérem szépen... az igazgató... úgy tudom, a következő produkció... A titkárnő, aki valamikor lovarnő volt, egy párnázott ajtóra mutatott. — Bent — mondta, aztán felugrott az aktakötegre, ami olyan magas volt, mint egy ló. Az artista megkopogtatta a párnázott ajtót, de a párna nem kopogott. Illetlen dolognak tartotta, hogy az ajtón kopogás nélkül lépjen be, kiment az utcára, és beugrott az ablakon. Amikor talpra esett és mosolygott, látta, hogy az igazgató egy nagy asztalnál egy kis, karikalábú emberrel sakkozik. — Jó napot — mondta halkan az artista, és meghajolt,, és meghajolva maradt. Az igazgató nem látta, nem hallotta az artistát, csak a bástyája mögött sakkozott. Az artista csendben kiegyenesedett, és leült a sarokba. Másfél óra múlva felugrott az igazgató, röhögve össze- döntötte a sakkfigurákat, örömében a karikalábú mellét bokszolta, és kiabált: — Elvesztette, barátocs- kám ... hahá!... elvesztette, barátocskám, hoz egy üveg konyakot! A görbe lábú ember elment, hozott egy üveg konyakot. Amikor ittak, és az igazgató a sarokba, a szemétkosárba akarta dobni az üres üveget, meglátta, hogy a szemétkosáron az artista ül. — Maga mit akar?! — kérdezte. Az artista felállt, meghajolt, úgy maradt, és azt mondta: — Kérem szépen, én szeretnék ... a következő produkció ... Az igazgató felugrott egy falóra: — Mit tud? Az artista mosolygott, felegyenesedett, ledobta felsőruháját, felugrott a csillárra, három ford-szaltót csinált, aztán spárgába lezuhant. Az igazgató a falovon elhúzta a száját: — Magasabbra nem tud? Az artista összeszorította a száját, hogy ne sírjon, hóna alá csapta a ruháját, és elment. Sietett haza, gyakorolni, hogy magasabbra tudjon ugrani. Amikor már a csilláron is túlugrott, egészen a plafonig, és lefelé négy ford-szaltót csinált, azt mondta a feleségének : — Cseréljük el a lakást. Tudom, hogy anyagi áldozat, de nekem magasabb mennyezet kell. A felesége megértette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzásimult, és elcserélte a lakást. Az artista szorgalmasan gyakorolt, már az öt métert is megugrottá, amikor megint kéréssel fordult a feleségéhez: — Tudom, hogy anyagi áldozat, de nézzük meg az új produkciót. Meg akarom nézni, mit tudnak a többiek. A felesége megint megértette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzásimult, és megnézték az új produkciót. A karikalábú ember benne volt a produkcióban. Nem csinált semmit, csak bohócsapkában a görbe lábát mutogatta. A közönség azért röhögött. Az artista nem szólt semmit, csak elhúzta a száját, és aztán otthon még többet gyakorolt, hogy a következő felvételnél a legjobb legyen. Amikor elment a követke- , ző felvételre, a következő produkcióhoz, az igazgató megint sakkozott. De most egy háromméteres emberrel. Az artista most már tudta, mi a dolga, nem köszönt, nem hajolt meg, csak csendben leült a szemétkosárra, és várta, hogy a sakkpartinak vége legyen. Két óra múlva lett vége, az igazgató nyert, és a vesztes, a háromméteres ember hozott egy üveg konyakot. Amikor az igazgató megint felült a falóra, és megadta a jelt, az artista elkezdte a produkciót. Felugrott a hatméteres szobában, beverte a fejét a plafonba, már öt ford-szaltót csinált a levegőben, és kézállásban végezte. Az igazgató a falovon elhúzta a száját. — Magasabbra nem tud? Az artista beleharapott a szájába, egy csepp könny a szempilláján rezgett. — De kérem szépen — mondta halkan, meghajolva —, bevertem a fejem a plafonba. — Jó, jó — mondta az igazgató a falovon —, de az lenne az igazi, ha átütné a plafont. Az artista felesége megint megértette a férjét, megint anyagi áldozatot hozott, és egy szobrásztól kibéreltek egy tízméter magas műteremlakást. Az artista éjjel is gyakorolt, a csillár nyolc méter magasan volt, az öt szaltóból hat lett és a végén kézállásból zuhant spárgába, és onnan ismét kézállásba. 'Amikor már hibátlanul kidolgozta'- a mutatványt, az artista felesége megint anyagi áldozatot hozott: elmentek, megnézték a második cirkuszi produkciót. A második produkcióban a háromméteres ember is benne volt. Az artista most már nem húzta el a száját, csak összeráncolta a homlokát. Harmadszor, amikor elment a felvételi irodába, már ném ült a sarokba, a nagyasztal mellé húzta a szemétkosarat, és nyakát nyújtva, minden idegszálát megfeszítve figyelte, hogy az igazgató és egy kéz nélküli légtornász hogyan, sakkozik. Az artista tisztán látta, pontosan megfigyelte, hogy az igazgató képtelen kombinálni, ha a lóval gé hatra kellene ugrania, akkor gyaloggal az ef háromra megy, ha a gyalogot kellene a gé négyre húznia, akkor a királynővel fut. Az artista a szemétkosáron ülve azt is megfigyelte, hogy a kéz nélküli légtornász zseniális, sqkkal jobban sakkozik, mesterhúzásokat csinál a lábával, és mégis, mindezek ellenére is, a játszmát elveszti, és hoz az igazgatónak egy üveg konyakot. Amikor az igazgató megitta a konyakot, és megint felült a falóra, megint az artistára kiáltott: — Mit akar? — Semmit — mondta halkan, zavartan az artista —, csak nézem a sakkot — és elment. Az artista, amikor hazament, leszerelte a csillárt a tíz méter magas műteremből egy húsz méter magas fára kötötte az udvaron, és most már a halálugrást gyakorolta. Arra gondolt, előbb sakkozik, aztán bemutatja az igazgatónak a halálugrást. Száz és száz járókelő bámulta az artistát, amikor a halálugrást gyakorolta. Az autóbuszok és a villamosok megálltak az utcában, és az utasok lélegzetüket visszafojtva nézték a halálugrást. Az artista naponta húsz órát gyakorolt, mutatványa mindig sikerült, könnyedén ugrott, és a felvételi irodába is jókor, korán érkezett, és leült az igazgatóval sakkozni, és nagy megerőltetésébe telt, hogy elveszítse a játszmát, de elvesztette, és hozott az igazgatónak egy üveg konyakot, és várta, hogy bemutathassa az igazgatónak a halálugrást. De az igazgató csak itta a konyakot, és nem kérte az artistát, hogy mutassa be a halálugrást. De azért az artista a negyedik produkcióban benne volt. Sikert aratott. De otthon már nem gyakorolt többé. Csak feküdt, elhízva, lomhán a heverőn — és mert tudta, hogy világ körüli útra indul egy produkció —, csak azon gondolkodott : vajon a menedzser tud-e sakkozni? Nautilus serleg Két helyen, a Nagytétényi Kastélymúzeumban és a Budapesti Történeti Múzeumban nyílt ötvösművészeti kiállítás. Képünkön egy ún. nautilus serleg, melynek gyöngyház kagylóját vésett és domborított díszítés fogja körül. Német munka a XVII. század első feléből. Magvető Tőke Imre zalai juhász fafaragása ■fflifmrrt —-— Isten szerepében Idén egyre több és több ember került szembe a szörnyű dilemmával: vajon meghosz- szabbítsák-e használt autójuk életét, tudván tudva, hogy gyógyíthatatlanok, vagy hagyják őket meghalni békében, méltóságban. Rám is ez a döntés várt, amikor az autóklub a múlt héten elvontatta a kocsimat a legközelebbi szervizállomáshoz. A szerelők főnöke, az Amerikai Szerelők Egyesületének tagja kijött és felnyitotta a tetőt, miközben én idegesen álldogáltam mellettük. Egy fogóval néhányszor megkopogtatta a motort, aztán félrehúzott engem a kocsi hallótávolán túlra. — Becsületes leszek önnel. Nem tudom, meddig tudjuk életben tartani. Sok mindenen ment át. Á szerelőim minden tőlük telhetőt meg fognak tenni, hogy a motor járjon még egy darabig, de ez nem lesz ingyen. Az ujjaimat harapdáltam. — Nem lenne jobb, ha egyszerűen hátravinné és lelőné? — Azt nem tehetem. Amikor szerelő lettem, esküt tettem rá, hogy bármilyen állapotban van is egy autó, én megjavítom. Mi nem dönthetjük el, hogy melyik autó éljen, melyik haljon. Ez olyan lenne, mintha magunkra vállalnék isten szerepét. — De hiszen látszik, hogy úgy szenved — érveltem. — Az akkumulátor félhalott, a motor köpköd, és az ajtók folyton leesnek. Az életben tartása engem gyakorlatilag csődbe juttatna. Azt hiszem, ő maga is boldogabb lenne egy roncstelepen. — ön engem ,kegyel am- gyilkosságra akar rábeszélni, ezt pedig tiltja az Amerikai Szerelők Egyesülete. Ha a használt kocsik eutanáziája megengedett dolog lenne, sok ember kihasználná arra, hogy új kocsit vehessen. A mi hivatásunk megköveteli, hogy ha az életnek legcsekélyebb jelét is látjuk egy járműben, akkor az úton tartsák azt, hacsak néhány órára is. — Dehát bizonyára látott már olyan kocsit, amelyiknek jobb lenne, ha örökre elaltatnák. Miért kell a reményt megcsillantani a tulajdonos előtt, mikor a szíve mélyén Ön tudja, hogy nincs mód a megmentésre? — kérdeztem. — Remény mindig van — szólt, miközben átkarolta a vállam. — Láttam már olyan kocsit is, amely rosszabb állapotban volt, mint a magáé, és a tulajdonos könyörgött, hogy süllyesszem a Potomac folyóba. Ám órákkal később a vezető ott ült a kormány- kerék mögött, vígan fütyöré- szett, és rádudált mindenkire. Amikor valaki a kocsik életével és halálával foglalkozik, hinnie kell a csodákban. — De vannak olyan gátlástalan szerelők, akik csak úgy tesznek, mintha meg tudnák menteni az ember kocsiját, pedig tudják, .hogy meghal, amint elhagyja a műhelyt. — Elismerem, ilyen is akad néhány. De a mi szakmáink képviselőinek zöme odaadóan próbálja meghosszabbítani az autók életét, mit sem adván arra, hogy az mibe kerül időben és tartalék-alkatrészben. Természetesen a döntés az öné. önnek kell megmondania nekünk, hogy megengedi-e: életben tartsuk a kocsiját a keserves utolsó percekig. Végignéztem a kocsimat. Az olaj könyesen szivárgott, a gumik belesüppedtek az út kövezetébe. A visszapillantó tükör megrepedezett, és az ülés szakadt volt három helyen is. A reflektorok bánatosan néztek rám. A szerelők főnöke így szólt hozzám: — Fogadok, hogy sok csodálatos élményük volt együtt a régi szép napokban. — Ez igaz — ismertem el. Megmutattam néki az autó fényképét, mely akkor készült amikor megvettem. — Szép volt — bólintott egyetértőén. — Nos, hogy döntött? Csak nagynehezen rukkoltam ki a válasszal: — Tegyen 'meg mindent a megmentéséért! Lehet, hogy szentimentális bolond vagyok, de ha csak néhány napról van is szó, nem akarom, hogy a családomban bárki szememre hányja, hogy nem tettem meg mindent. A szerelők főnöke mosolygott, és írni kezdett a noteszába. — Reméltem, hogy ez lesz a válasza. Nos, akkor azt hiszem, először is egy új áttételt kell betennünk, aztán majd ... Fordította: Zilahi Judit. oktor úr — mondta Jack Gordon, s bágyad-' tan rámosolygott a tagbaszakadt férfira, aki nesztelenül lépett be a szobába, miközben ő aludt. — Nagyon kedves, hogy eljött, de attól félek, nem tud segíteni rajtam. Mivel azonban már itt van, hát igyekszem minél rövidebben elmondani önnek, mi az, ami annyira felzaklat. Festő vagyok. Képéket festek és ceruzarajzokat készítek... — De... — Azt akarja mondani, hogy egyáltalán nem érdekli az életem. — Gordon keserűen felnevetett. — ön a lélektelen nagyközönség képviselője, önnek teljesen egykutya, hogy egy tehetséges fiatalember, ifjúkora virágában örökre ágyhoz kötött beteg! De ön nem értheti meg betegségem okát, amíg el nem meséltem az életem történetét ... — De... — Kitűnő nevelésben részesültem, és hamarosan világosan láttam, hogy kivételesen tehetséges fiú vagyok. Amikor hétéves voltam, egy állatrajzomért díjat kaptam. Ne beszéljünk arról, hogy én tulajdonképpen a londoni al- konyatot akartam ábrázolni. Ezután szüleim, büszke örömükben, egy sereg ceruzával meg egy halom rajzlappal láttak el, és módot nyújtottak arra, hogy Nagy Művészektől tanulhassak. Miután nagykorú lettem, elhatároztam, hogy arcképeket festek. Tizenegy önarcképet készítettem. De senki sem akarta megvenni, és ha benéz a szalonba, akkor látja majd, milyen bánatosan lógnak a falon, és bámulnak az Üres Kiarosszékre, amelybe én már soha többé nem ülök bele. — De... — Megrendelőim nem voltak, és többé nem mertem George Sheffield: Szomorú történet önarcképet festeni. Valószínűtlennek tűnhet, de igaz, hogy miután befejeztem a tizenegyedik önarcképemet, nem telt igazi örömöm az arcképfestésben, és ez azt bizonyítja, hogy még a legföldöntúlibb szépség szemlélésébe is belefáradhat az ember ... — De... — Bocsásson meg, de az ön válaszai meglehetősen egyhangúak. Engedje befejeznem, s akkor annyi „de”-t mondhat, amennyit csak akar! A portréfestésről a tájképekre tértem át... Kilenc képet festettem a konyhaablakból elém táruló kilátásról, és hetet a szalonablakból. De vajon el tudtam adni kilenc konyhaablak-kilátást és hét szalonablak-panorámát? Nem, bizony nem tudtam eladni. Maradt egy kevés pénzem, és kegyetlen tusakodás után úgy döntöttem, nem gondolok a lelkemre, és pénzért fogok festeni. Elhatároztam, mulatságos képecskéket készítek az újságok számára. Ne feledje el, hogy már semmilyen reményem nem volt, majdnem éheztem, és ne ítéljen rólam túlságosan szigorúan ... — De... — Tudom, mit akar- mondani: ha igazi művészlélek lettem volna, akkor inkább meghalok, mintsem ilyen lépésre szánjam rá magam. De ne feledje el, hogy a feleségem és a gyerekeim enni kértek — illetve kértek vol-> na, ha lett volna feleségem meg gyerekem. De hát én tehetek arról, hogy nincs feleségem és gyerekem? Nos hát, mindennap harminc-negyven képecskét rajzoltam, és szétküldtem őket a szerkesztőségekbe. Hamarosan felfedeztem, hogy a lelkemet pénzért eladni nem is olyan könnyű, mint látszik. Akár hiszi, akár nem — egyetlen garast sem kaptam a rajzaimért. Egyszerűen visszaküldték mindet. — De... — Ezután egyre mélyebbre süllyedtem. Megpróbálkoztam reklámrajzokat készíteni. Ruhák, hangszerek, whiskys üvegek. Bárgyún mosolygó, kórósovány hölgyek. Százával küldözgettem szét ezeket a képeket, és mit gondol, mit kaptam értük? Reklám- árumintákat: egy üveg italt vagy egy gombolyag gyapjúfonalat. Már egy piszkafa alakú réklámhölgyet is vártam, mosollyal a képén ... de valószínűleg elkallódott a postán. — De... — És ezért lemondtam a további harcról. Lelkem megtört. És úgy döntöttem, lefekszem ebbe az ágyba és soha többé fel sem kelek. Sem ön, doktor úr, sem a gyógyító tudománya nem segít rajtam. Bizonyos vagyok benne, hogy soha többé nem kelek fel ebből az ágyból... — Én meg az ellenkezőjéről vagyok bizonyos — mondta az ismeretlen, s óvatosan lefektette a fiatalembert a szőnyegre. — A bútorüzlet alkalmazottja vagyok, és azért jöttem, hogy elvigyem az ágyát, mert nem fizette ki az utolsó részletet! Fordította: Gellért György.
