Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
10 wÉPÜJSÁG 1978. december 31. PÁKOLITZ ISTVÁN: Újesztendőre Adjon Isten minden jót olyat ami sosem volt A kétkedőt nagy hit óvja midőn gyötrii meddő óra Kesergőnek kacagásra forduljon lepittyedt szája A beteg erőre kapjon két bák-arasznyit ugorjon Jobb munkához tisztességet nagyobb kedvet emberséget Minden lánynak jó szeretőt ha nem elég egy hát kettőit Pulyákat az asszonyoknak ameddig nem hervadoznak Ordaserkölcs dölyfös ármány kezesed jen: kezesbárány Katonának bodzapuskát telt kulacsot hátsósunkát Jó parolát hű tenyérnek a világnak békességet Nem egy évre se kettőre de örökös-mindörökre Adjon isten minden jót amilyen még sosem volt Szüts Dénes: Csak butaság Kóbor Angelika egy napja: — Csak! Egy hete: — Csak, csak, csak, csak, csak, csak, csak. Egy hónapja: harminc csak. A televízió XIII. csatornája vetélkedőt hirdetett, ki tud a leglényegtelenebb dologról leglényegtelenebbet mondani. Kóbor Angelika földközi-tengeri hajóutat nyert. — Szeretsz? — kérdezte a fekete, őrjöngő viharban az első matróz, aki tíz napja ostromolta Angelikát. — Szeretlek. —■ Miért? — Csak. A hajó imbolygott, a matróz a nőt nehezen tudta átpréselni a kajütablakon, de végre megvolt vele, s bekattintotta az ablak vörösréz kampóját. Whiskyt töltött magának, megköny- nyebbülve ivott. Angelikát egy hét múlva kifogták a tengerből. Ázott, fázott, sírt, nedvesen csöpögött, éhes és szomjas volt. Rögtön egy kajütbe kísérték. Azt mondta, nem megy. — Miért? — húzta föl szemöldökét a kapitány. — Csak — mondta Kóbor Angelika boldogan. Szakonyi Karoly: — És arra, ott? — kérdezte a férfi. Intett a feleségének, hogy jöjjön, nézze meg ő is. — Az ott a kamra — mondta a sovány, magas öregember, s máris kinyitotta az ajtót. — Tessék. Lépcső vezet a padlásra. A polcok egészségesek. Nincs pince. — Pince nincs? — csodálkozott a nő. — Há az nincs — ismételte az öregember. — De ez a kamra éppen elég. Hideg ez. Már úgy értem, nyáron is. Hűvös. Télen meg eláll itt minden. Terményt úgysem tartanának. — Nem, azt nem — mondta elgondolkodva a férfi. Átlépte az útjába került kisszéket, benézett a kamrába. — Nem, terményt nem, á! ugyan! — Üres üvegek sorakoztak a pöloókon; egy elég nagy vaslábos meg mindenféle lim-lom, tál, daráló hevert szerteszét. — Na, mit szólsz hozzá? — fordult a feleségéhez. A nő a kockás7 tweed kabátjának ujjába dugta a kezét, fázott. Össze is húzta magát a fűtetlen konyhában. A falak alaposan áthültek, sugárzott belőlük a tél dermesztő hidege. — Mióta áll üresen a ház? — kérdezte az öregtől. — Hát... úgy november dereka óta. — Fázik a Lábam — kapaszkodott a férje karjába. — Na, de mit szólsz hozzá? — Kicsi. — Ricsi — bólogatott gépiesen a férfi. — De azért nézzük meg még egyszer a szobákat. — Hát akkor, ugye... ez a veranda — mondta az ember, amikor beléptek a következő helyiségbe. — Ez a veranda, az meg a szoba. Cserépkályhával fűthető. Ide meg vaskályhát lehet állítani. Ott a kéményluk. ' — És a bútorokat? — érdéklődött a férfi. — Hogy azokkal mi legyen? — Nekem ezek nem kellenek... egyik sem kell — mondta gyorsan az asszony. — Hát én nem tudom — vont vállat az öreg. — Megbíztak, hogy mindent eladhatok a házzal együtt. Ha kell a vevőnek. Ha nem, akkor másként rendelkeznek. — Megmarkolászta az ágy támláját. — Megjegyzem, erős holmik ezek. A nő meg se hallgatta. Két kezét, mint valami muffba, bebújtatta a kabátja ujjaiba. Magas sarkú csizmájában le-fel járt az ura után. A selyemsál hátracsúszott fekete hajáról. Kinézett az ablakon a kertre. — Elég kicsi ablak. — Ricsi — 'mondta töprengve a férje. Egyre csak számolt, számolt, hogy megérné-e a vásár? A telkek már nagyon drágák itt a Duna mentén, nem is igen lehet üres telket találni. És mindennek megy fel az ára. A ház nem valami elsőrendű, de nyaralónak megtenné. — Hát igen, kicsi, kicsi — \ mondta bólogatva. — És nem vizes ez? — állt az öreg élé az asszony. Fel kellett rá néznie, olyan hórihorgas ember volt. Közel került hozzá; nem tudta, hogy az az áporodott szag, amit érez, a házból, vagy az öregember ruhájából árad-e? Elfordult, hátrább lépett. — Nincs itt talajvíz? — Az nincs, mert elég messze esik a folyótól, meg aztán dombon vagyunk. .. — Hát ez az, hogy messze a folyó — kapott a szón az asszony. — Én nem engedhetek az árból. — Na, nem is azért — fordult hátra a férfi. — De a háromszázhetven- ezer az sok. — Sók — bólintott rá az asszony. A férfi kinyitotta az ablakot; rángatni kellett a keretet, egy szilánlknyi le is pattant a deszkából. — Sok — mondta közben a férfi. — Az nagyon sok. Az öregember nem szólt. Állt türelmesen, kezében megcsörrentek a karikára fűzött kulcsok. Várta, hogy nézelődjenek. A családdal úgy egyezkedett, hogy ötezer forintot kap, ha eladja a házat. Egy összegben kapja, függetlenül a vételártól. Nem akart százalékot. Ki tudja, mikor adják el, hogyan alakulnak az árak, meg minden. Ki mondhatná meg, mi lesz a pénzzel, az is lehet, hogy fillérekért kell eladni, mert megszűnik ez a fene nagy költekezés, ötezer — az ötezer. — Nézd csak — hívta az ablakhoz a feleségét a férfi. — A kert nem csúnya. — Nem ám! — mondta az öregember. — Meg aztán be is lehet füvezni. Akár én is elvállalhatom. Tavaszig meg is lenne. A fákat is megmetszeném időben. — Ügy látom, ezek gyümölcsfák. — Azok. Mind az. Ez itt mind gyümölcs. Évek óta én metszem ezeket. Ö már nem tudott ilyesmivel törődni... az öregasszony. Szóval hát akié ez a ház volt. Tavaly ősz eleje óta már fel sem kelt. Én segítettem itt mindig. Azért is bíztak meg az eladással. Persze csak úgy szívességből csinálom. .. hogy ne legyen préda. Már csak a régi emlékek miatt is. Mert régóta ismertem én ezeket. Az asszonyt... meg az urát is. Pedig az már húsz éve meghalt. Húsz éve élt itt egyedül ez a szegény asszony, dolgozott ám eleget, csak az utolsó időkben kellett neki a segítség... gyereke nem volt, soha nem lett gyerekük, de jól megvolt, amíg a lába bírta, hanem amikor öregedni kezdett, úgy nyolcvan fölött... — Nyolcvan fölött?! — nevetett fel halkan a ;nő. . — Az őszön, amikor meghalt, nyolcvanhat éves volt. — Érzed ezt a jó levegőt? — kérdezte a férfi. — A levegő az itt nagyon jó — mondta gyorsan az öregember. — A víznek van ilyen erős szaga, nem? — Hát a víznek is, meg az erdő is itt van, meg minden, amit csak akar. Csend van. Megéri, azt mondom... — Az öreg köhintett, látta, hogy a férfi már megnyerhető. — Azt mondom, tárgyaljunk, elintézem magának, hogy engedjenek az árból. — Sokat kell engedni, ha azt akarják, hogy tárgyaljak — pillantott rá rosszkedvűen a férfi. Tudta, mit jelent ez, az öreg vár tőle egy kis jutalékot. — Érdekel a dolog, komolyan érdeklődöm, de... szóval ennyi pénzünk nincs. — A feleségére nézett. — Igaz? — Nem adunk azonnal választ — mondta a nő. Elsétált mellőlük, átment a verandára, unottan turkált a sublóton heverő holmik között. Vastag, kockás füzet akadt a kezébe. Belelapozott. Régies kézírást látott, kusza, görbe sorokat, öreges betűivel valaki teleírta az oldalaikat. Le akarta tenni, de egy fél mondatot találomra kisilabizált ot látam előzsör csicsókát — nem értette, újra elolvasta ot látam előzsör csicsókát — ott láttam először csicsókát! jött rá végre az értelmére, aztán hirtelen rádöbbent, hogy illetlenséget művel, becsukta és letette a füzetet az asztalra. Fényképeket látott a falom. Ovális fakeretben voltak — egy bajuszos férfi kalappal, mellényben; fejkendős parasztasszony; fess, fiatal nő a húszas évek divatja szerint szűkre szabott, hosszú ruhában. Nézte az idegen arcokat, közben hallotta, hogy a férje odaát magyaráz valamit az embernek; a félig nyitott ajtón át látta a férje hátát; mit akarunk itt, gondolta, amint elnézte az urát az elegáns, halszálkás télikabátban, mit akarunk itt ebben a házban? — ... negyvenet — hallotta az öregember hangját. — Negyvenet biztosan elengednek, ezt megsúghatom, ffa én azt mondom, hogy önök komolyan gondolják, Ha meglátják az előleget, garantálom, hogy engedni fognak... — Mikor épült ez a ház? — kérdezte váratlanul az asszony. — Ügy tudom, harmincban. Igen, akkoriban. A férje kijött a szobából a verandára. Az öreg készségesen kísérgette, már sejtette, hogy innen is leesik egy ötös, ahogy a családtól is. Csak meg ne gondolják magukat. — Felírnám a címüket — mondta, s körülnézett, hol találhatna papírt. Meglátta a füzetet az asztal sarkán. — Ez a maguké? — Nem — mondta a férfi. — Itt hevert — mondta a nő. — Nem fogják megbánni, és azt is meg kell mondanom, hogy van néhány jelentkező. Egy-kettőre elkel, de én maguknak akarom... Nem sokat töprengjenek, itt leszek, mindent megcsinálok tavaszig. Meg lesznék elégedve. Akkor hát szabad a címét, uram? — Kinyitotta a füzetet, s kitépett belőle egy lapot. Üres oldal volt, de az asszony észrevette a másik felén a kusza betűs írást. — Van. nálam névjegy — mondta a férfi. Kivett egyet a tárcájából. — Tessék. Ha netán telefonálna, akkor csak este... — Csak a postáról tudnék. — Ja, igen. Hát írjon, De mi úgyis jelentkezünk. Amíg egyezkedtek, az asszony felvette a kitépett füzetlapot. Ha már így semminek tekintik, gondolta, megnézheti alaposabban. A világosság felé tartva böngészte a sorokat. még nem jártam iskolába és sok szép példabeszédeket mondott a nyári estéken üldögélve sok szép mindenre megtanított, hiszen most is fülembe csengnék szavai, pedig régen volt, Édesanyám. Esténként ahogy magam előtt látom, elém tárulnak kint a holdfénynél a nagy óriás nagy diófa, alatta a kicsi gémeskút és az a szép nagy rózsábokor... amikor a pompás illatát a csendben ... utána volt egy magas eperfa, amikor érett a szeder a lelkem- re kötötték, hogy seperjem össze nyírfaseprűvel, ez nehezemre esett, mert így keveset tudtam játszani... — Hát akkor mehetünk is — fogta meg a könyökét a férje. — Mi ez? — Semmi — mondta a nő, s az asztalra ejtette a papírt. — Ha nem veszik rossznéven, még maradnék — mondta az ember. — Bezárok itt... Kitalálnak. A kocsinál az asszony visszanézett a házra, a kertre. — Tetszik? — kérdezte a férje. — Olyan érzésem volt, mintha valaki még lett volna ott, benn, rajtunk kívül. A férfi felnevetett: — Ne beszélj butaságot!... Hidd el, megéri. Átalakítjuk, rá sem fogsz ismerni. — Indított; bekapcsolta a világítást. Már szürküllött. • . ' V A házban az öregember becsukta az ablakot, onnan nézte, hogyan kanyarodnak ki az útra. Átment a verandán, kabátja szárával lesodorta a füzetet az asztalról. A füzet a hátára esett és szétnyílt. Az öreg észre sem vette. — Ha megveszik, tavaszra lesz egy kis pénzecském — gondolta, amint bezárta az ajtót. Átvágott a kerten, becsukta a vaskaput is. Csend lett. Később egy kis esti szél támadt, befőtt az ajtó alatti résen a házba, a léghuzat végigsöpört a veranda padlóján. Halk nesszel peregtek a padlón heverő füzet lapjai; peregték; aztán az áramlat elnyugodott, az írás ott feküdt mozdulatlanul a gyerekek ették, azt mondták, finom, jó, a belseje nagyon szép fehér volt, én a három krajcáros bicskával pucolgattam és ettem:, de hiszen jobbat is ettem ennél, amikor a pesti rokonok narancsot hoztak, de már mint pici gyermek bennem volt, hogy össze kell rakni amit kaptam s rendszerint az történt, hogy megették előlem, persze sírásra állt a szám, no de édesanyám azt mondta, csend, miért nem etted meg, mit rakosgatod el.. * A légjárait később megint lapozgatta a füzetet ... és maga a természet a fenséges pompájával... a nagy örömtől a szívem ellágyult... a harangszó köndulása... ha későn szaladtunk, istenem, de jó futó voltam, még fára is másztam eleget, de a madarak fészkét nem bántottam, mert tudtam, hogy bűn... a kötényem kilukadt... dolgoztak a létért, a mindennapi kenyérét, azt mondta, na lányok, gyerünk szántani, no, hogy én benne ne legyek, olyan nincsen, mert pénzről volt szó, emlékszem, nagy szarvú, fehér ökröket kaptam, de előzőleg, mielőtt szántaná mentem, már a szecskavágónál hajtottam ökröket, 25 fcrajoárt kaptam egy hétre, úgy örültem neki, sok volt a keresetem... szekér takarmányt levágtunk és az emberek reggelizni menték, én is ettem vajas kenyeret, a járom rúdjára ültem, s ott volt egy csukló, ami a szecskavágót hajtatta, az kapta el hátulról a szoknyámat, meg is halhattam volna, de én abban a pillanatban, hogy hó, he, Huszár, és az egyik ember, András bácsi szaladt oda, látja a ruhát egészen összecsavarta rajtam a rúd, így hát rögtön elhasította késsel. Már fulladoztam, de magamhoz tértem... ölbe kapott... félni, hogy a szememre megy, ha a szembogárra megy a vér, elveszítem a szemem világát. Jeges aludttejjel lett állandóan borogatva... hogy megijedt drága Édesanyám... minden elmúlt, miért is múlik el minden, szomorú... de ahogy hozta a sors.... Már mint asszonyt is... nem akarta, hogy elmenjek, pedig ő a kórházban... Egy lap megemelkedett ... mert hiszen mindannyian... de a légáramlat visszaszorította a lapot ... nem akarta, hogy elmenjek, pedig ő a kórházban... A ház üres volt és sötét. A kert is beleveszett a sötétbe. A köd ráfagyott az ágakra meg a kerítés vasára. királyok Rékássy Csaba rajza KAROLYI AMY: Hullott szílua Kék virágként fűbe búvik, mig egy cefre-hordó mélyén a szilva-léttől elbúcsúzik. Megkísérli mélybe szállva, mi nem sikerült szilva-módon, megvalósul szesszé válva. Illosztalgía
