Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-31 / 307. szám

1978. december 31. "népújság 7 Lakodalmak, hét határra... (Az mondják, o szegénység nem szereti, ha néven nevezik. Én Tengeiicen találkoztam olyan jómódú emberekkel, akik beszélgetéseinkhez nem adták a nevüket Ők tudják,' miért nem...) ELŐKÉSZÜLETEK Szerdán kezdődik a sütés- íőzés a kultúrház mellett fel­ütött sátorban és az esküvő napján, szombaton éjfél körül ér véget. Addig legfeljebb szusszanásokra van megállása annak a 8—10 asszonynak, akinek a lakomatálakat íny­csiklandozó falatokkal kell megraknia. Mikor a jeles nap vasárnapba fordul, frissen sü­tött hurka, kolbász és fasírt kerül az asztalokra. Nyár derekán egyik isme­rősöm adta tudtomra, hogy a tengelici lakodalmaknak nincs párjuk. Orvosi rendelő várójában futottunk össze, kérdeztem, mi a baj? Erre mesélte el, hogy tengelici lag- ziba volt hivatalos és hát úgy látszik vacak gyomra van, mert fejre állt vele a világ. „Isten irgalmázzon annak a poszka városlakónak, aki megpróbál végigenni egy la­kodalmat!” Már-már elfelejtettem vol­na a pórul járt lakodalmazót, de történt, hogy kollégáim egy napot töltöttek a község­ben. Sok érdekességet gyűj­töttek össze a falu lakóinak életéről. Ezért maradhatott ki a magazinból az a lista, ami egy lakodalmára készülő leány ruhatárát, staférungját részletezte. Meg kellett je­gyeznem viszont, mert há­rom eladó lánynak is elegendő lett volna, ami egy és ugyan­azon kis műhelyben, egynek készült el. Szerény vélemé­nyem szerint; fölöslegesen. KÜLFÖLDI NÁSZÚT — Mi van, ami meglepő a mi lakodalmainkban? — vá­laszolt kérdésre kérdéssel el­ső beszélgető partnerem, aki­ről akkor még nem sejtettem, hogy ő lesz, aki megnyitja a tárgyban névtelenséghez ra­gaszkodók hosszú sorát. — Dolgosak és hát ezért jómó­dúak is az emberek Tengeii­cen. Mi bűn van abban,hogy itt is, mint másutt akárhol, mindent meg akarnak adni gyerekeiknek a szülők? — Maga hogyan és mire házasodott? — Azt hagyjuk! Én a két karomra. — Mikor Kőszegről ideköl­töztünk húszegynéhány éve, sok lány még kiskendőben járt. Most meg? Amint meg­van a jegyváltás, a fiatalok elkezdik az öltözködést. Ki­cserélik az egész ruhatárukat. És az új ruhatár néhány da­rabját csak a nászúira szán­ják. Mert az is divat lett. Nászutazni. De nem ám itt­hon, valahova! A külföldi nászút az igazi, lehetőleg sa­ját kocsival... — Nem találja túlzásnak a 150—200, meg ennél is több személyes lakodalmakat? — Ha egyszer megvan rá a mód! — Nem a móddal van ne­kem bajom, hiszen azért — főként az idősebbek — cuda­rul megdolgoztak. Arra gon­dolok, hogy szemmel látha­tóan sok ezekben a parádés lakodalmakban a „ki, ha nem én?”, a „majd én megmuta­tom!” indíték. Emlékeztetnek a tengelici lakodalmak a pa­lotát formázó családi kripták és giccsesre cirkalmazott vas­kerítések ragályára... — Nézze, én itt születtem, itt élek, föltehetően itt te­metnek majd el. Higgye el, az emberek Tengeiicen se rosszabbak, vagy jobbak, mint másutt. Ezért nem akar­nék senkit megbántani azok közül, aki fiának, vagy lá­nyának mesés lakodalma ré­vén évekig beszéltet magáról. Abban van valami igaza ma­gának, hogy sokszor egy la­kodalom ételei-italai két, két és fél lakodalomhoz is bőven elegendőek lennének. De hát benne van ám az összehor­dásban a vendégsereglet is! Egy-egy lagzi az örömszülők­nek — mert ők állják meg­felezve a költségeket — bele­kerül 20—20 ezer forintjába. Tudni kell ugyanakkor, hogy a nászajándékokon felül, készpénzben összejön egy autó ára is. Mennyire becsü­lik meg a gyerekek ezt a „se­gítséget”? Gyereke válogatja! Akad bizony olyan, amelyik­nek ennyi sem elég. — Okosság, okosság! Ma­napság kérem az tud eszénél maradni, amikor házasítja a fiát, férjhez adja a lányát, akit kiszámított pénze szorít az ésszerűségre. KIS ÉS NAGY LAKODALOM — Sejtem én, hova akar kilyukadni ezzel a faggató­zással! De mondok valamit. Nemcsak Tengeiicen játsza­nak újmódi szokásból millio­most a szülők. Nemrég vol­tam Madocsán. Ott még kaci- fántosabbak a szokások, mint itt bent Tengeiicen vagy kint Szőlőhegyen, ahova még a te­levízió is elígérkezett egy lagzira. Arról, hogy mitől ro­gyadoztak az asztalok Mado­csán, nem is beszélek. Azt látni kell, mert elképzelni nem lehet. A fiatalok 80 ezer forintot kaptak készpénzben. Legalább még egyszer ennyit tett ki a nászajándékok ér­téke... — Nekem talán nem is való kinyitni a számat, mert se kicsi, se nagy nem volt a la­kodalmam. Kosztümben es­küdtem tíz éve és az esküvő után bementünk Szekszárdra a Garay borozóba. Harmin­cán voltunk. A legszorosabb rokonságunk. Saját tapaszta­lat, hogy a jó házasság nem a parádés lakodalmakon mú­lik... Annyi a munkája a köz­ség legfiatalabb női szabó­jának, hogy rendszerint hajnalban kel... — Én 1950-ben mentem férjhez. Ahhoz képest, ami­lyen a lányomé volt, nekem szinte lakodalmam se volt. Vágtunk egy disznót, de fő­ként a zsírja miatt. Mi került az asztalra? Rántott hús, kol­bász és pecsenye. Ennek előt­te egy évvel alakult meg a termelőszövetkezet. Emléke­zem, 600 forintra jött ki a készpénz ajándék a meny­asszonytánc forintjaival. Na­gyon örültünk neki. Az igazi szenzáció mégis az volt, hogy a nagybátyámtól egy sezlont kaptunk. Most modern búto­rok járják, egész garnitúrák, meg háztartási gépek. Zsiguli is akadt már a nászajándé­kok között. Menyasszonynak selyemágy? Rozmaring az még akad, de selyemágy már csak a nótában van... Az asszony, aki ezt el­mondta 45 éves. Soha még nem nyaralt, pihenés ünnepen jut neki, vagy amikor az or­vos ágyba parancsolja és nem tud szófogadatlankodni. Rengeteget dolgozik. Azért, amiért kívüle még sokan; mindenük meglegyen a gye­rekeknek! A lányáék nem akartak a faluban maradni, de az a jómód, amit a falu megtermett, az kell. A megye- székhely egyik „dobozházá­ban” van az öröklakásuk, amiben „az is áldás, hogy, amikor munkából hazaérnek, nem kell begyújtani, kapával rohanni hátra, a kertbe, vagy vödörrel, villával az állatok­hoz”. A szülők csakugyan nem tehetnek arról, hogy a gyere­kek falun nem tudják elkép­zelni összkomfortosnak az életet? Kint dolgoznak, de Szek- szárdon laknak. JAJ, HA MEGSZÓLHATNAK! Ha meghívnak egy szőlő­hegyi lakodalomba és nem akarom, hogy a hátam mö­gött potyálkodónak és skót­nak nevezzenek, a követke­zőket kell megvásárolnom és eljuttatnom invitálóimnak: 30 darab tojás, 2 kg liszt, 3 vaj, 1 kg kristály- és ugyanennyi porcukor, 1 cs. zsemlemorzsa, 1 cs. tortada­ra, 1 cs. kókuszreszelék, 1 tortalap, 3 db citrom, fél li­ter rum, 1 cs. Omnia kávé, 1 cs. mazsola, 3 cs. sütőpor és 3 vaníliáscukor, továbbá méz és dió és — ha testvér va­gyok, ha más rokon, netán barát — 3 tyúk. (Jobb, ha 4.) Ez a minimum. Ehhez jön még az illő ajándék, meg a pénz, ami nélkül nem tán­coltatható a menyasszony. (Márpedig, aki nem táncol­tatja meg a menyasszonyt, azt kitagadják a béketábor­ból!) A felsorolt cugehőr 'szor- zandó 150—200-zal. A szavasmarhát, a disznót, a birkákat az örömszülők zsebe bánja. Ami pedig a to­vábbiakat illeti: gyomorbete­gek, emésztési zavarokra pa- naszkodók és bojtos hajlan- dóságúak ne is álmodják magukat Tengelicre lakodal­mi vendégnek. Nem való ne­kik, mert midőn a felsorolt hozzávalók metamorfózisát véghezvitte, az emelkedett konyhaművészet, már a szombati ebéddel elkezdődik evés-ivás tárgyában a „Ki, mit tud?”. Ebéd: raguleves, marha-, birka- és disznópörkölt. Majd pedig kuglóf, krémes, aprósütemények, kávé és ita­lok. Vacsora: — Tyúkhúsleves. — Pörkölt. — Fokhagymás tyúkhús. — Töltött káposzta. — Rántott hús, fasírozott, sült kolbász. — Torták, édességék. — Bor, sör, pálinka és üdítők. (Minden rogyásig. A nóta és a tánc is.) ELŐLEG, NŐSÜLÉSRE Hát persze, az sem beszéd­téma, hogy nem mindig volt máj vágású a mód a lako­dalmas rongyrázásra. Pedig ahol hiányos a múlt ismere­te, ott nem teljes a jelen megbecsülése. Tengeiicen a termelőszö­vetkezetnek 1979. jubileumi éve lesz. Ősszel ünnepli a közös gazdaság fennállásának 30. évfordulóját. Készül az alkalomra egy kiadvány is, aminek most gyűjtik az anyagát, főleg közgyűlési jegyzőkönyvekből. Illő is, hasznos is az ilyen vissza­pillantás. Mert ugyan, ki em­lékezik már arra, hogy 1955- ben zsír- és kapavásárlásra, uram bocsá’, nősülésre is kértek a tagok 100—300 fo­rintokat? Mivel némely mai gyerek­nek ennél több a havi zseb­pénze, nevetségesek az elő­legként kért összegek. Hihe­tetlenek is, mert csak a ta­karékszövetkezetben 27 mil­liójuk van a tengelyieknek. A postatakarékban se lehet sokkal kevesebb. Hogy emö- gött rengeteg munka van? Az tény! De van itt azért más is... Egy, a jólét bir­toklásával kapcsolatos ítélet, melyet szerencsére nem én mondtam ki, hanem egy jól felvágott nyelvű, helybéli menyecske: — Pénz, az aztán van. Csak az a kérdés, mikor tud­nak már élni is vele!­LÁSZLÓ IBOLYA Egy kicsi kis öregasszony volt a Tolna megyei székelyek Röpülj páva műsorának leg­nagyobb fölfedezettje. Nyisz- tor Bertalanné. Róla addig csak a család, meg néhány régi ismerős tudta, hogy szé­pen énekel. Azt, hogy milyen keserveseket tud, azt meg senki sem tudta. Senki. Mert azokat csak önmagának éne­kelte, amikor a bánatot, gyöt­relmet akarta enyhíteni. Nyisztor Bertalanné, János Rozália legkisebb, tizenket­tedik gyermekét vándorlás közben szülte, 1937-ben. Most vele, Nyisztor Antallal és családjával él együtt Majo- son, egy szép, nagy és új házban. Nyisztorék disznó­vágáshoz készülődve sürög- nek-forognak, Rózsi néni a konyhából osztja tanácsait a munkához, közben egy kis kazettás magnetofonból is hallani a hangját. Különös kettős: végtelen bánatot árasztó dal kiegyensúlyozott, derűs hangú jótanácsokkal. Aztán a magnetofon elhall­gat, Rózsi néni végigvezet a házon, egyik világos, utcai szobába kalauzol. Kikerüli a fotelokat, a heverőt választ­ja, annak is a szélére ül. ~ — Az emberek csodának tartják, hogy valaki túl a nyolcvankettedik évén szán­ja el magát, akkor kezd sze­repelni. Miért, Rózsi néni? — Hej, de sokat faggattak engem! Nem fért a fejébe az embereknek a döntésem. A család még haragudott is, miért teszek ilyen bolondot, még kinevettetem magam! Őszintén szólva, nem akar­tam én azokat elénekelni. Nem szoktam, soha, csak magamnak. Vilma — Lő- rincz Aladárné — kérlelt, hogy menjek el én is, mert a szekszárdi tanár olyanokat keres, akik régi dalokat tud­nak. Hát ahogy ott sorban énekelnek az emberek, látom én, hogy egyik sem tetszik a tanárnak, Vilmának sem. Va­lami mást, régebbit akar­nának hallani. Akkor követ­keztem én, no, elénekeltem nekik egy olyan keservest, amit máskor magamnak szoktam. Mindjárt láttam, hogy ilyesmire gondoltak. — Szabadi Mihály — ahogy Rózsi néni mondja, a tanár — említette, hogy Ró­zsi néninek nem volt lámpa­láza a szereplésekkor. — Csak legutoljára vol­tam ideges. Előtte megfáz­tam, igen kapart a torkom, attól féltem, hogy majd nem tudom rendesen végigéne­kelni. Ezért aztán izgultam. Különben nem. Kedves em­berek voltak ott, és igen fi­gyeltek. Engem érdekelt minden. Csak csodáltam Bu­dapestet. Utoljára a mene­küléskor láttam, akkor igen­igen romos volt. o Rózsi néni két-három dal­lamra a versek soha meg nem ismétlődő változatált énekli, a költői szövegek olyan sorozatát, amelynek híre-nyoma sincs az eddigi gyűjtésben. — Kitől tanulta az éneke­ket? — Énekelni nem tanul­tunk. Ahogy felnőtt az em­ber, úgy sikerült egyre több dalt tudnia, mindig olyat énekelni, amilyen segített rajta. Volt úgy is, hogy csak énekelgettem, és addig rak­tam a szavakat, amíg olyan nem) lett a dal, amivel ki­énekelhettem magamból a bánatot. Mert keserves éle­tem volt, legtöbbet bajomban énekeltem. Szókelykevén születtem 1897. augusztus 30-án. Onnan aztán a nyo­morúság visszakergette a szüléimét Istensegítsre, Bu­kovinába, ahonnan előbb el­származtak. Apám italos ember volt. sokat szenve­dett anyánk és mi öten, gye­rekek. Ha pálinkásán haza­jött, rendszerint mindannyi- ón'kat elzavart, ki, a gyenge ruházatunkban, a hidegre... Szegény ember józanul igen jószívű volt, de mit értünk vele, ha állandóan ivott? 1918-ban mentem férjhez. Az uramlat Simon Bertalan­nak hívták, a hivatalban kapta a Nyisztor nevet. Jó ember volt, de sokat bete­geskedett. Egyszer szálfákat sodort a víz a Szucsáva fo­lyón, ő pedig bement a je­ges vízbe, hogy mentsen a fából. Attól kezdve sohasem gyógyult meg igazán. A be­teg ember mellett tizenkét gyermeket szültem, elláttam őket, úgy jártam a földre. Egy a szoknyámnál, egy ha­samban, a harmadikat nyo­morúságomban a hátamra kötöztem, mint a cigányok.. Aztán a tizenkettőből hatot eltemettem. Szép, formás gyermekek voltak, elkezdtek köhögni, és akkor már tud­tam, hogy megint elveszítek egyet. Istensegítsen nem volt orvos, aki segített volna. Az én nyomorúságomon, bána­tomon a szó nem enyhített. Énekeltem. Aztán már nem lehetett tovább küszködnünk a földdel, nem tudott eltar­tani, akkor útnak indultunk. Előbb, mint ahogy a telepítés elkezdődött, már 1930-ban. Először Halmiba kerültünk, Szatmár megyébe. Ott éppen olyan szegények voltak az emberek, mint mi. Hét évet azért végigküszködtük, ak­kor tudtuk meg, hogy más bu­kovinaiak Dévára költöztek. Hátha könnyebb lesz. Oda mentünk. Akkor én negy­venegy éves voltam. Onnan is tovább kellett indulni, há­tunkon a házunkkal: Bács­kába. Bácskából aztán ide, először Varsádra. Varsádon egy évet időztünk, és 1946 végén jutottunk el Majosra, Azóta azitán itt élünk. Egy fiam még a Bácskából neki­indult Ausztráliába, azt írja, jól él, vendéglős. De haza nem jött, nem láttam azóta. Az uramat a szíve vitte el 1965 novemberében. Ez volt az utolsó nagy-nagy bána­tom. Azóta is volt gondom, a betegség, baj nem kerüli el a mi családunkat sem, de már megbékéltem minden­nel. öreg napjaimra meg­van a nyugalmam, a jó he­lyem, az egészségem is tűr­hető. — És most valami váratlan is történt az életében. — Nem gondoltam, hogy ezek az én szomorú dalaim annyira tetszenek a népek­nek. Igencsak örülük neki. Jönnek hozzánk az emberek, mondják, velem akartak ta­lálkozni... Kaptam két okle­velet és kitüntetést: „Tolna megye kiváló népművésze”. Hazahozott, Majosra a mi buszunk, a pávás busz. Azt mondják, azzal megyünk majd szerepelni. Megyek én, ha megérem! Amíg bírom. o Rózsi néni mutatja a ke- rámiacsempés fürdőszobát, a ház szép, tágas szobáit: ezek­re is büszke. A csípős hidegben kiikísér az utcáig, integet utánunk, mi is integetünk, amíg kis feketeruhás alakja még lát­V1RÁG F. ÉVA Fotó: Komáromi Zoltán Sír az egyik szemem, sírjon a másik es, Sírjon mind a kettő, mind a záporeső. Sírjon mind a kettő, mind a záporeső. . Mind a záporeső, mind a sebes eső. Sirass anyám sirass, míg előtted járok, Azután ne sirass, ha tőled elválok. Megsiratnak engem az erdei vadak, Az erdei vadak, az égi madarak. Madárka, madárka, üres az galicka, Azt, izente vissza, visszajön tavaszra. Ha tavaszra nem jön, búzapirulásra. Ha még akkorra se, tudd meg, hogy sohase. Istenem angyalom, hol leszen halálom, Erdőn-e vagy mezőn, vagy falu közepin, Talán úgy gondolom az falu közepin, Az falu közepén, diófa levelén.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents