Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
1978. december 24. NÉPÚJSÁG 5 í A tanítási ciklus I * j létünkben ha valami l szerepet játszik, annak í előbb-utóbb lerövidít- • jük a nevét. így járt a „11 napos tanítási ciklus” is, amelyet pedagógus, szülő és gyerek egyaránt csak ciklusként emleget. Köztudott, hogy a ciklus célja és értelme a minden második héten esedékes szabad szombat. A legfontosabb változás mellett azonban felsorakoznak egyéb módosulások is. Melyek ezek? A ciklus bevezetése óta terjedt el például a „mínusz óra” fogalma, mivel a pedagógusok kötelező óraszáma nem változott. Éppen ezért került sok helyen a kötelező óraszámba a tanítási órákon kívül a korrepetálás, a szakkörvezetés, a napköziben való helyettesítés, vagy a tanítás a dolgozók esti iskolájában. Nyilvánvaló, hogy ahol mínusz van, ott nem lehet plusz. Vagyis ezáltal csökkent a túlórák száma. Igaz, hogy ez anyagiakban is megmutatkozik, de a végzett munka is kevesebb. Az elmúlt években úgyis eleget panaszkodtunk amiatt, hogy a pedagógusaink túlterheltek... A „hosszú hét, rövid hét” szintén új fogalmak az általános iskolák felső tagozataiban. Főleg a kezdeteknél fordult elő, hogy a gyerekek összecserélték a hat napra, illetve az öt napra szóló órarendet. Megesett az is, hogy egyszerre két pedagógus akart órát tartani — ugyanezen okból eredően. Nyilvánvaló, hogy az új rendhez hozzá kell szokni, s néhány hónap elteltével ez tulajdonképpen meg is történt. Nem probléma az sem, ha a gyereket a szabad szombat utáni hétfőn kicsit nehéz visszazökkenteni az iskolai kerékvágásba. Jobb egy icipici lazítás, mint a padban fáradtan és kényszerűségből ülő diák... A tananyag is könnyebben emészthető, ha lassúbb ütemben kapják a gyerekek. A kötelező tanítási napok száma így is, úgy is 198, a lassúbb tempót éppen a szabad szombatok és a meghosz- szabbított tanév eredményezik. Ez utóbbi — finoman szólva — nem aratott egyértelmű sikert. Bizonyíték rá az a beszélgetés is, amely még nyár elején hangzott el az Oktatási Minisztérium sajtó- tájékoztatóján. Az egyik újságíró kolléga hosszan ecsetelte azokat a kánikulai gyötrelmeket, amelyekben akkor lesz részük gyerekeknek és pedagógusoknak agyaránt, ha a tanévet 15. és 20. között fejezik be. A minisztérium képviselője visszakérdezett: — Elnézést, tudja ön, hogy Olaszországban és Spanyol- országban meddig tart a tanév? Június végéig, július elejéig. Pedig az ő éghajlatuk valamivel melegebb, mint a miénk... ' alószínű az a pedagógus jár a legközelebb az igazsághoz, aki nemrég így összegezte a 11 napos tanítási ciklusról alkotott véleményét: — Ha hirtelenjében megszüntetnék a szabad szombatot, nagyon-nagyon hiányozna! K. M. r Érdemes tanulni? em tudom, hogy jó pap lett volna-e belőlem, de iÜl.- azt nem tagadhatom, hogy Isten szolgáinak köz- mondásba foglalt, állítólagos holtig tanulási szán- déka nekem rokonszenves. Mindez akikor jutott eszembe, amikor nemrég egy ifjú reklámszakember kifejtette előttem, hogy milyen felesleges elfoglaltságra kényszerítette őt cége, amikor kétéves iskolára küldte Budapestre. Ö már hat éve(!) van a szakmában, tehát az iskolától nem kaphat semmi újat, olyat ami ne lenne régóta a kisujjában, őszinte irigyléssel hallgattam, hiszen a tudás ilyen fóka ugyebár legalább annyira irigylésre méltó, mint az önbizalomé. Egy másik, ifjabb kol- leginája azon háborgott, hogy ugyanezen iskola felvételi vizsgáján micsoda felesleges ostobaságokat kérdeztek tőle. ö már valamivel bizonytalanabban fölényeskedett, alighanem rádöbbenve arra, hogy bizony azoknak az „ostobaságoknak” csak tört részét ismerte annyira- amennyire. indenzt nem azért írom le, mintha a dolgok ilyetén állásáért valamiféle vészharangot kívánnék megkondítani. Amióta a világ-világ, mindig volt az ifjúságban bizonyos, korraal járó, egészséges önbizalom, és legyen is. Feltétlenül akarják különbül intézni a világ sorát, mint ahogyan az nekünk (az „ősöknek”) sikerült. Akkor se vagyok túlzottan bánatos, ha eközben kissé szeniliseknek, gyepes agyúnak, olykor akár feleslegesnek tartanak bennünket, egykor volt fiatalokat. A baj azt hiszem ott kezdődik, ahol ez a „Nekem nem kell tanulni, mert úgyis jobban tudom” álláspont alapelv, sőt életelv lesz. Egy sort se írnék minderről, ha csak ebben az egyetlen esetben találkoztam volna hasonló példával, de sajnos már sűrűn megtörtént. f-r-— ossuth-díjas, ősz professzorom jut az eszembe, a K i maga szakterületének európai hírű mestere, aki az egyik diplomamunka megvédőjének szinte tsiäJ könnyes szemmel mondott köszönetét: „Fiam, nagyon sokat tanultam magától!” Az illető ifjú szakember ugyanis feladatának olyan részletelemeit is feltárta, amihez gondos kutatómunka, új összefüggéseik felismerése, nem utolsó sorban pedig szorgalom kellett. Egyetlen percig sem hittem soha, hogy annak a bizonyos jó papnak a tanulása az utolsó kenet felvételéig tartó magolásból állt volna. Sokkal inkább az új ismeretek befogadására való állandó igényt, készséget, sőt a többet tudók — nem személye, hanem tudása előtti némi alázatot is jelenti. Az nagyon könnyen meglehet, hogy az ember nem mindig, vagy éppen sosem látja megszerzett tudásának pénzben mérhető hasznát. Mégis gazdagabb lesz, ha úgy tetszik tőkés, csakhogy a tudás tőkései ellen senki nem kíván osztályharcot vívni. Ezek után azt hiszem, hogy felesleges az írásom címében feltett kérdésre külön mondatban választ adni. ORDAS IVÁN — Béfogadjuk! — szólt a gazda. Ha valakinek az ajtója előtt ma felhangzana a kérdés, nem tudom, mi lenne a válasz. A legtöbb helyen azt hiszem, gyorsan kiadnának az alig nyitott ajtó keskeny résén egy tízest, hogy minél előbb megszabaduljanak a kellemetlenkedőktől. Egykor pedig szégyelhette magát az a gazda, ákit nem kerestek fel a betlehemesek. Régen az emberek igényelték, hogy a messzi múltból eredő szokásokkal megszenteljék ünnepeiket és egyben kifejezzék közös örömükkel együvé tartozásukat. A kis és nagy etnikumok sajátos, magukat keményen tartó jegyekkel jelölték egységüket és másoktól való különbözőségüket. Mások voltak az ünnepek szokásai és mások voltak az ünnepek. Ma már összemosódnak lassan, nemzetségek, nemzetek, szokások és hagyományok. A sok megkülönböztető jegy egyre fogy és a fogyók he- helyett talán megtanuljuk szeretettel mondani — ennyi van: ember. Megszületik az emberek között az ember. A képriportunk szereplői a székely bötlehemesek karácsonyi versnek szavaival: „ ... Házikóba, palotába egy örömet vigyetek Boldog, békés ünnepet.” KOMÁROMI ZOLTÁN képriportja
