Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-22 / 301. szám

a Képújság 1978. december 22. A közoktatás kérdései Az iskolák gazdái: a tanácsok Születéstől a halálig életünk minden fontos állomásához közük van a tanácsoknak, a napi ügyes-bajos dolgainknál nem is beszélve. Sok más „kommunális ellá­tás” szervezésén kívül áz ifjúság iskoláztatása is rájuk hárul. Az 1971. évi I. törvény megalko­tása óta ugyancsak meg­növekedtek idevágó fel­adataik, hiszen — az üzemi óvodákat, a gya­korlóiskolákat, s néhány kisegítő jellegű intéz­ményt leszámítva — az iskolák egyedüli gazdái a tanácsok lettek. Jogi szóval: iskolafenntartó hatáskört látnak el.-JÓ GAZDÁK A TANÁCSOK Az új helyzetet egyetlen szó jellemzi leginkább: az ön­állóság. A nevezetes 1971-es törvény ugyanis a helyi ta­nácsok kötelességévé teszi — többek között — az alapfokú művelődési szükségleteket ki­elégítő intézmények, óvodák és általános iskolák létesíté­sét és fenntartását is. Ma már a középiskolákról való gon­doskodás is tanácsi hatáskör­be tartozik. Hét esztendő telt el az új tanácstörvény életre hívása óta, s ennyi idő már elégsé­gesnek látszik ahhoz, hogy megbízható véleményt mond­hassunk a tanácsok és az is­kolák kapcsolatának alakulá­sáról. Röviden azt állapíthat­juk meg az eltelt időszakról, hogy a tanácsok jó gazdának bizonyulnak, lelkiismeretesen törődnek a gondjaikra bízott oktatási intézményekkel. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ezalatt mindvégig fel­hőtlen lett volna a tanácsok és az iskolák viszonya, hogy ne lettek volna kisebb- nagyobb súrlódások egyes ta­nácsok és iskolák, kiváltkép­pen pedig egyes, tanács­elnökök és pedagógusok kö­zött. Oktatásügyünk nagy ered­ményei — például, hogy a tíz­éves tankötelezettségen belül a gyerekeknek több mint 90 százaléka elvégzi az általános iskolát, és az itt végzetteknek átlagosan 85 százaléka to­vábbtanul középfokú oktatási intézményekben — elválaszt­hatatlanok a tanácsi irányí­tástól. Csupán összehasonlí­tásképpen említjük meg, hogy 1938-ban a fiataloknak mind­össze 19 százaléka szerzett tanköteles korban a mai ál­talános iskolának megfelelő végzettséget, s 17 százalékuk jutott be középiskolába. Óriásit fejlődött az iskolák felszereltsége is a felszabadu­lás után, leginkább az utóbbi öt évben, amikor is 570 millió forint értékű taneszközzel, ok­tatógéppel, stb. gazdagodtak iskoláink. Ebben az oktatás­ügyi kormányzat támogatásán kívül igen nagy része volt a tanácsok erőfeszítéseinek is. Most már elmondhatjuk, hogy minden magyar általános is­kolában ott vannak az alap­vető audiovizuális és más technikai eszközök. Hozha­tunk példát a pedagógusok életkörülményeinek javításá­val kapcsolatban is: a negye­dik ötéves tervben 4600 pe­dagóguslakás épült kedvez­ményes kölcsönnel, s ezalatt 600 új szolgálati lakást is épí­tettek a tanácsok. GYENGE PONT: AZ ELLENŐRZÉS Tennivaló persze mindig akad bőségesen a tanácsokon. Emelkedőben van újra a gyer­meklétszám, kopnak a régi iskolaépületek, ezért a taná­csoknak bővítésről, új iskolák építéséről kell gondoskod­niuk. Az oktatás tárgyi fel­szereltségének fejlesztésén kí­vül az elkövetkező időben nagy figyelmet kell fordítani az iskolai nevelés tartalmi kérdéseire. Ez megköveteli a művelődésügyi szakigazgatási dolgozók továbbképzését. Ma még az oktatásirányítási ta­nácsi tevékenységnek falun és városon egyaránt az ellen­őrzés az egyik leggyengébb pontja. Még a nagyobb váro­sokban is nehéz feladat jól fölkészült tanulmányi fel­ügyelőt találni. A pedagógu­sokat nem vonzza a tanácsi munka, mivel az iskolai lehe­tőségek sokkal kedvezőbbek annál, mint amit a tanácson nyújtani tudnak. Gond az is, hogy a tanácsok és az iskolák érintkezésében gyakran sok az adminisztráció, a bürok­ratizmus. A feladatok azon­ban nem megoldhatatlanok. KÖZSÉGI VEZETŐK — PEDAGÓGUSOK Kulcskérdés a tanács és az iskola kapcsolatának alakulá­sában a pedagógusokhoz való viszony. Annak idején, ami­kor életbe lépett az új tanács- törvény, sok nevelő attól tar­tott, hogy a helyi tanács ön­állóságának kiszélesedésével egyenes arányban 'növekszik majd a pedagógusok kiszol­gáltatottsága a községi veze­tőknek. Mi tagadás, időnként előfordultak efféle visszaélé­sek, s hellyel-közzel még ma is hallunk egy-egy kirívó esetről; akadnak még elha­nyagolt iskolák az országban, avagy esetenként az elsietett iskolakörzetesítésnek is rossz visszhangja támad a lakosság között, de egészében véve a higgadtság, a jó viszony jel­lemző a tanácsok és az isko­lák együttélésére. Egymásra vagyunk utalva. A tanításhoz szükséges tárgyi és személyi feltételek megteremtése taná­csi feladat, az iskolára vi­szont a nevelő munka vár, és ebben az iskola teljesen ön­álló. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy tanácselnök az iskola belső életébe próbálna beavatkozni. Az együttműködésnek há­rom fontos feltétele van: a kölcsönös bizalom, a magas fokú szakmai-politikai tájé­kozottság és a jó munkameg­osztás. Ahol megvannak ezek a feltételek, ott a tanács nemcsak az iskolafenntartói munkában kiváló, hanem a lakosság egyéb szükségletei­nek kielégítésében is elöljár. Az ilyen helyeken az embe­rekkel való kapcsolatokban a hivatalnoki ridegség helyébe a törődés, a megértés, a fi­gyelmesség lép. P. KOVÁCS IMRE Tv a buszon Miskolcon, a Volán 3. sz. Vállalat televíziót szerelt az egyik autóbuszba, amely Mezőkövesdről Edelénybe, illet­ve vissza szállítja a bányászokat. Különösen azok örül­nek a tv-nek, akik este indulnak Edelényből munkába, ök a teljes esti programot végignézhetik, az utazás alatt. Ma: napforduló December 22-én — ma — reggel 6 óra 21 perckor be­köszöntött a csillagászati tél; ez a téli-napforduló időpont­ja, ami annyit jelent, hogy a Nap íve-a horizont felett az égbolton ezen a napon a legalacsonyabb, délben mind­össze 19 fokos szögben ér­keznek a napsugarak a Föld­re, s ilyenkor leghosszabb a déli árnyékunk. Ettől kezdve június 22-ig, a csillagászati nyár elérkez- téig növekszik a nappalok hossza, rövidülnek az éjsza­kák. Ez azonban az év vé­géig alig figyelhető meg, mert igen lassan hosszab­bodnak a nappalok, decem­ber 31-én például 7 óra 32 perckor kel a Nap, s 16 óra 2 perckor nyugszik. Ez csak 3 perccel jelent hosszabb nappalt, mint december 22- én. enikő Mihály ötvenéves termelőszövetkezeti állatgon- Efc dozó, falumbéli lakos annak rendje-módja szerint ki- (21 tagadta a lányát. Zordon szívű grófok szoktak így elég- tételt venni a család becsületének megcsúfolásáért, ha a szende grófkisasszony megszökött a kopottas zongorahan- golóval. Mihály ereiben nem csordogált kék vér; apja gátőr volt, ő maga pedig az elemi iskola öreg padjait farigcsálta csontnyelű bicskával és tompa érdektelenséggel, míg csak kis­béresnek nem adták. Később szem elöl tévesztettük egymást, s jó harminc esztendő után most találkoztunk ismét, szep­tember első napjaiban. A kisvendéglő bejáratánál támasztot­ta az ajtófélfát. Kezében sörös korsó, bajuszán habfoszlányok. —• Megőszültél — fogadott elégedetten —, de azért messzi­ről megismertelek. — Te sem lettél fiatalabb. — Szent igaz — bólogatott némi megfontolás után. — Csa­lád van? — Kettő. Hát neked? — Nekem egy sincs — hördült fel váratlan indulattal —, hallani sem akarok róla többé. Nekem olyan, mintha meg sem született volna. — Megszökött valakivel? — Megszégyenített. Elkergettem, kitagadtam a becstelent. Az én küszöbömet át nem lépi többé... Várta, hogy kérdezzék. Hallgattunk mindketten. Az járt eszemben, hogy Benkő Miska az egyszeregyet is csak egyféle­képpen tudta felmondani az iskolában. Az ötször hét után hiába kérdezték tőle a hétszer ötöt, belezavarodott, leszegte busa fejét, s várta az ütleget. Hangját akkor sem hallottuk volna, ha nyúzzák elevenen. Negyedszer ismételt már osztályt. Most megszólalt újra, lapos pillantással: — Az autó sajátod? — Sajátom. Sokfelé kell járnom, tudod — tettem hozzá mentegetőzve. Visszarémlett valahonnan, amint ketten felka­paszkodunk egy nyargaló parasztszekér saroglyájába, s a gaz- ga amúgy visszakézből Miska arcába csap az ostorral. — Én öreg fejszével verném szét, ahány csak szaladgál ezen a ribanc világon. — Megint hallgattunk egy verset, s lassan mégiscsak kike­rekedett a történet. Egyszerű, mint az iskolában közösen kán- tált egyszeregy, amelynek néha még most is hallom álmosító, monoton dallamát. Ágira úgy nőtt rá adómód, mint apró csigára a kukori há­zacska: ruganyosán, testre szabottan, hogy majd csak akikor csontosodjék meg, ha már elnyerte végső alakját, legcélsze­rűbb méretét. Mindig akadt szempár, hogy lesse az' étvágy­talan, véznácska kislány óhaját, míg az nyafogva turkálta az ételt. Maciját „igazi” babakocsiban tologatta, lépegetős babá­ja beszélni is tudott, télre pedig ugyanolyan bundácskába öl­töztették, mint Ágikát. Benkő Mihály a tsz-majorban tizenhatórázott, felesége ott­hon hajszolta magát a hízómarhák, disznók, nyulak körül, s a nagymama halála után Ági egyre inkább magára maradt. Elolvasta naponként a háziáldást, hogy „Hol hit, ott szeretet, — hol szeretet, ott béke — hol béke, ott áldás — hol áldás, ott Isten — hol Isten, ott szükség nincsen”. A faivédőiket méginkább szerette olvasni, kivált amelyikre ezt hímezték: „Fehér galamb száll a falu felett”. Le is volt rajzolva a ga­lamb, a falu patakkal, hidacskával, ringó búzatáblával. A szebbik szobában a világítás rekamié felett függött még beke­retezve egy „Magyar Hiszekegy”. Egyéb olvasnivaló nem is akadt a lakásban. Mikor gimnáziumiba Íratták, új szobát toldottak a házhoz: hadd tanuljon a gyerek zavartalanul. Júniusban — mert nem bukott meg — zongorát kapott. Ági utálta a zongorát, utált mindenféle hangszezrt, így a koros kántornő, aki kezdetben tanítgatni próbálta, elmaradt a háztól. Benkő Mihály ká­romkodott, felesége térítőt horgolt a háromlábú szörnyeteg hátára, a térítőre pedig váza került, örökéletű mű virágcso­korral. Igazán csinos lett tőle ia szoba. Amiben csak titkon reménykedtek, megtörtént: a lány, ha nem is minden zökkenő nélkül, átment az érettségim. Miután pedig Benkő Mihály hetekig járta akkor tájt a várost, Ági be­került a főiskolára is, a jó ég a megmondhatója, hogy milyen keret terhére. Apja nem is titkolta, hogy a fiatal állatorvos­sal szeretné összeboronálni, aki a nyáron került a faluba, s nőtlen volt az istenadta. Hát ezért nem ártana a kislánynak a diploma. Kulcsár János: Meggypiros Lada — Hát ti igazán nem látjátok, hogy én mennyire csúnya vagyok? — öntötték el Ági szeplős arcocskáját a könnyek, mikor egy este szóba került a dolog. Szobájába rohant, be­vágta maga után az ajtót. Benkő Mihály csak ennyit dörmö- gött: — Nincs olyan baj, amelyikre patika ne volna. Ősszel Ági megkapta a meggypiros Ladát. Harmadik nekirugaszkodásra megszerezte a jogosítványt is. Ekkor már a városban lakott, rokonoknál, akiknek úri bő­kezűséggel fizetett a szállásért-kosztért az apja. Délutánon­ként az utcákat rótta kocsijával, vagy a környékbeli falucs­káikban barangolt, mindig egymagában. Karácsonyra sem kí­vánkozott haza. Anyjának, mikor elbátortalankodott érte, csak ennyit mondott lebiggyesztett szájjal: — Értsd meg, mama, otthon mindennek disznószaga van. Neked is, most is. Az asszony hazabotonkált, elsírta bánatát az urának, de az most nem akarta tíz körömmel leszedni a szentéket az égből. Üj évre francia konyakkal kívánt szerencsét az állatorvosnak, Ági zsebpénzét megduplázta, s ment minden a régi csapáson. Jött a nyár, elmúlt a vizsgák ideje, de a meggypiros Lada csak nem akart feltűnni az utcában. Levelezőlap érkezett he­lyette, melyen a lány tudatta, hogy a Balatonra utazott pár hétre a „fiúval, akivel együtt járunk”. — Nem neveltem kurvát senkinek — vicsorított Benkő Mi­hály, aztán kilátásba helyezte feleségének, hogy ketté hasítja elevenen, ha bárki megtud valamit a dologról. Vitt az állat­orvosnak egy kosár ropogós cseresznyét, aztán eszméletlenre itta magát a kocsmában. Aratás vége felé levelet kaptak a bolgár tengerpartról. „Férjhez mentem, és rnost nászúton vagyunk” — írta Ági. „Talán szólhattam volna előbb is, de megérthetitek, hogy ez a dolog a kettőnk magánügye, nem tartozik senki másra.” Röyiden megemlítette még, hogy a férje külföldi mérnökhall­gató, előlkelő család sarja és igen jó fej. Aztán befejezésül: „Búcsúra hazalátogatunk. Jeain-Pierre még úgysem látott ma­gyar búcsút.. Benkő Mihály nem feküdt le aznap éjjel, s munkába sem ment másnap, harmadnap sem. Ült az asztalnál, busa fejét két öklére hajtva. Nem evett, nem ivott, nem szólt, nem ká­romkodott. Felesége egy ideig ott téblábolt körülötte, de nem merte megszólítani. Fogta a levelet, ünnepi kendőjét kapta magára, s meg sem állt a plébániáig. Az öreg esperes figyel­mesen böngészte Ági verébfej betűit, aztán megnyugtatóan csillantotta pápaszemét az asszony felé: — Hát ami megtörtént, megtörtént. Ami ezt a Jean-Pierret illeti, igen, így kell mondani, hogy zsánpier, valóban előkelő francia név. A kislány is írja, hogy jobb családból való fiú. A francia előkelőségek pedig többnyire buzgó katolikusok. Kí­vánom, hogy éljenek egymással istennek tetsző életet... A levél csakhamar végigjárta a szomszédságot is, terjedt Ági házasságának híre, s általános volt a vélemény, hogy mi­ért is penészednék falusi állatorvos lakásában egy tanult kis­lány, akire Párizsban vár fényes jövő. — Az én fajtám — dörmögte ekkor már Benkő Mihály is, — megvan a magához való esze. István király napjára disznót vágott, s megtizedelte alapo­san a csirkék, kacsák táborát is. A kamrában csodálatos tor­ták hűsöltdk, a boroshordót már kigurították a levélszín alá az udvarra, öt faluból gyűlt össze a rokonság a búcsúi meghí- -vásra, s most az asztalak mellett várták a bevezető húslevest, de azt nem lehetett feltálalni, míg az ifjú pár meg nem érke­zik. Pontosak voltak. Éppen harangozni kezdték a delet, ami­kor feltűnt az utca végén a piros Lada. Szédületes iramban rohant a házak közt, porfátylat húzva maga után, majd nagy fékcsikorgással megállt a nyitott kapu előtt. Ági ugrott ki elsőnek, virág mináts nyári ruhában, majd talpig fehérben a férje, ötven szempár meredt rájuk kíváncsian. — Szüleim, rokonaim — mutatott körbe széles gesztussal Ági. — Ő pedig Jean-Pierre, a férjem. Egyetlen hang sem hallattszott, szempilla sem rezdült. Mindenki a fiúra bámult. Jean-Pierre ott magasodott hatal­mas termetével, hófehér ruhájában, sugárzó férfifejével a vézna, jelentéktelen asszonylka mellett. Szép volt, mint egy őserdei isten. Mint laz éjszaka istene. Bőre olyan fekete volt, mint a kőszén. Igen, Jean-Pierre néger volt, valahonnan Kö- zép-Afrikából. Tett volna egy tétova lépést előre, de senki sem biztatta, senki sem állt fel, senki sem nyújtott kezet. Zavart, kisfiús mosollyal álldogált pár hosszú másodpercen át, míg Ági dü­hödt sziszegéssel meg nem rántotta a karját: — Menjünk innen valahova, ebédelni. Itt még mindig, mindennek disznószaga van. A meggypiros Lada szikrát vetve farolt a kavicsszőnyegen, aztán kilőtte mgaát az országút irányába. Olyan rövid idő alatt történt az egész, hogy még el sem ült közben az előbbi porfelhő.

Next

/
Thumbnails
Contents