Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-03 / 260. szám
1978. november 3. NÉPÚJSÁG 5 Spenót es torta avagy, hová utaznak együtteseink Az egyik Tolna megyei táncegyüttes csak akkor volt hajlandó benevezni a szekszárdi néptáncfesztiválra — megyénk legnagyobb néptáncos rendezvényére — amikor kilátásba helyezték, ha nem jönnek Szekszárdra, nem mehetnek majd Portugáliába sem. Ugyanez a táncegyüttes — ne kerülgessük a kását, a dombóvári Kapósról van szó — nem szerepelt a VI. Duna menti folklórfesztivál sárközi programjain, arra hivatkozva, hogy nem tud egész estét betöltő önálló műsort adni. (!) De a szekszárdi néptáncfesztiválon nem tudott részt venni a dunaföldvári Földvár együttes sem. Tegyük hozzá, hogy ugyan Szekszárdra nem jöttek el, de bizony mentek Görögországba, nem is sokkal régebben: a tavasszal. Ha tréfás hasonlattal élnénk, azt mondanánk, jónevű amatőr együtteseink úgy vannak, mint a gyerekek. Nem éhesek, ha főzelék kerül az asztalra, bezzeg van étvágyuk a tortára. Amikor aztán szigorúan rájuk szólnak, hogy ha nem esznek spenótot, nem lesz édesség sem — ímmel-ámmal bekanalazzák azt is... Csakhogy azért más megítélés alá esik a gyerekek „spéci” étvágya és a csoportok „disztingvált” utazási kedve. Az utóbbi nem lehet — nem lehetne — szeszély, kedv, válogatás dolga, ahogyan maguknak a csoportoknak a léte sem szeszély, kedv, pillanatnyi ötlet függvénye. Célja, oka van: a népi tánckultúra ápolása, a hagyományok őrzése, továbbadása. Mindezek nem képzelhetők el anélkül, hogy az együttesek időnként fel ne lépjenek, be ne mutassák tudásukat a nagyközönségnek. A szokásos, az egészséges helyzetben a fellépés a táncosok számára öröm, és nem kisebb öröm akkor sem, amikor nem egyszerűen szórakoztatni kell a közönséget, de szakemberek előtt bizonyítani, hogy mennyit fejlődött tudásuk, hogyan alakult műsoruk. Igaz, lehetnek minden együttes életében nehéz korszakok, amikor még a műhelymunka is keserves. Ilyenkor természetes, hogy nem vágynak színpadra. Csak az a kérdés, miként van az, hogy a vágyakozás csak a környékbeli, a hazai színpadokra nem irányul, egyből feltámad, ha valamelyik izgalmas külföldi fesztiválról van szó? Érdemes ezen gondolkodni. Azon is, hogy hogyan képviselhetik a magyar néptánckultúrát azok, akik itthon csak kényszerre, fanyalogva lépnek a közönség elé? Jó dolog messzi tájakra utazni, de a nagy utakat — amelyek mellesleg szólva nagy pénzbe kerülnek a fenntartóknak — itthon kell megalapozni. Igaz, igaz, ki lehetne hatalmi szóval is jelenteni, hogy amelyik amatőr csoport nem szerepel saját közönsége előtt — nem utazhat ezentúl külföldre sem. (Pesszimista nézetek szerint nyomban meg is szűnne egyik-másik együttes. ..) Csakhogy a lényeget megkerülnénk. Mert a lényeg: a kis csoport nevelő ereje, a tudatformáló hatás. És az utazások ügye éppen ezért nagyon szomorú: rosszat sejtet arról a közösségről — ha az — amiben megélhet az a szellem, ami lenézi a kis szereplést, újat tanulni nem akar, és mindig talál utat, ami elkanyarodik a nyirkos falusi művelődési házak mellett. Mennyire vonatkozik mindez a név szerint említett dombóváriakra, a dunaföldváriak- ra és mennyire más együttesekre? Azt hiszem, a tanulság nélkülözheti a kérdésre adható leszűkítő, felmenő választ. Mindenesetre emlékeztetünk a mondásra: akinek nem inge, ne vegye magára. Akié az ing, az viszont bújjon bele, akkor is, ha foltos. VIRÄG F. É. Egérke és Cirmoscica eljöttek Vasárnap van. Apa és Anya aludna, Gyerek a hasukon ugrál. Játszani akar! Nem akar játszani! Kakaót kér! Vajas kenyeret! Mégsem kakaót, inkább teát, nem vajas hanem zsíros kenyeret.... Vasárnap van, valami ebédet kéne kotyvasztani. Porszívózni kéne! Anya a konyhában, Apa a porszívóval, Gyerek a konyhában is, a porszívónál is, de közben alkalmat talál rá, hogy lerámolja az összes játékot, teli rajzolja az összes rajzlapot és valamennyi mesekönyvet, és hogy kiszedje autójának a kerekeit. Anya odaégeti a rántást, Apa még egy nyavalyás szőnyeggel sem végez fél óra alatt. Vasárnap van ... Vasárnap!? Hát akkor bábmatiné! Gyerek három perc alatt összeszedi az összes játékot, sőt, még a könyveket is a helyükre teszi,'egyedül felhúzza a nadrágját, cipőjét, ezúttal nem fűzi ki a cipöpertlit sem, nem- kér kakaót és teát, nem akar porstzívózni és fejre állni, valamint a csilláron hintázni. Bábmatinéra akar menni!!! Apa és Anya azt susogják: hál’ isten! És mert van bábmatiné, Egérkével, Rókakomával és Cirmoscicával, lészen ebéd is. Áldásos matiné.... (vfé) (Komáromi Zoltán felvétele) i Hálás gyerekek és hálás szülők... A Musica bábegyüttes és Cirmosék Gyógyítás — érdek nélkül égen könyvek és filmek vissza-visszatérő alakja volt a jóságos, mindenkin önzetlenül segítő, szegényen élő, a munkájában boldogságot lelő doktor bácsi. A mai ember is ezt az évszázados orvosi magatartást várja el gyógyítójától, s ha mást kap, csalódik. Az orvosetika ma három szintre oszlik: a szakmára; az emberi kapcsolatokat ösz- szegzőre; és az egészségügytársadalom közös viszonyaira. Ez utóbbi teljesen új, most alakul, nincsenek hagyományai. A nagyüzemi egészségügy etikájában egyesül a társadalom elvárása, az orvos társadalmi-szakmai közös kötelessége, a bérezés kérdése, az orvosok erkölcsi, anyagi megbecsülése, az orvos védelme, stb. Hogy az igények és elvárások találkozzanak, az. etikai követelményeket jogszabályba kellene foglalni, hogy számon lehessen kérni. Az etikai kódex viszont még csak készül, írott jogszabály tehát nincsen, van viszont számonkérés. Az Egészségügyi Minisztérium egyik jelentése szerint két esztendő alatt kilencvennégy orvost marasztaltak el etikai vétség miatt. Közülük ötvenhármat megróttak, húszat pénzbírsággal sújtottak, hármat áthelyeztek, hetet eltiltottak a magángyakorlattól, kilencet elbocsátottak állásából, egynek csökkentették az alapbérét, és egyet eltiltottak az orvosi tevékenységtől. Az orvosok nem természetfeletti lények, mindössze hivatásos szakemberek, akik munkájukból, tudásukból szeretnének boldogulni: gondtalanul és tisztességesen. Többségüknek sikerül a kettőt összeegyeztetni. Igaz, sokan elfogadják a hálapénzt (paraszolvenciát), de nem követelik meg. Morognak, ha az éjszakai telefonáló azonnal segítséget kér, de a helyszínre mennek, másod-, esetleg harmadállást vállalnak, de a gyógyítást tartják elsődlegesnek. azánkban az egészségügyi ellátás ingyenes. A paraszolvencia létét mégsem tagadja senki. Vitatkozni legfeljebb azon lehet, hogy ezt az orvos megköveteli, elvárja, vagy elutasítja. Mindhárom esetre példák sokasága sorolható fel. A jelenségek ismétlése helyett azonban érdemesebb a jelenségek okait boncolgatni. Megfelelő módszerek nélkül találgathatunk: miért és mióta vesszük meg azt, ami sajátunk? Talán az egyik ok megnövekedett élet- színvonalunk. A betegek egy része, miután megteheti, saját pénzért vásárolja meg a kényelmet, a törődést. Sokan úgy érzik, mert gyakran tapasztalták, hogy paraszolvenciáért a „doktor úr” szívesebben jön a házhoz, hosszadalmasabban vizsgál, s könnyebben állít ki kórházi beutalót. Kérdés: az orvos miért fogadja el a lopva, vagy nyíltan zsebébe csúsztatott bankjegyeket? Nos, egyrészt önvédelemből. Ha a beteg az átlagosnál különb lénynek tekinti gyógyítóját (márpedig annak tekinti), akkor az orvosnak az átlagosnál jobban kell élni. A felvételin túljutott fiatal, medikuskorától a diploma átvételéig naponta hallja, hogy hivatása más, mint a többi, hogy ő az emberi élet titkának megőrzője, s ezért tudása megfizethetetlen. Mindez igaz. Csakhogy hazánkban egy-egy orvos képzése személyenként körülbelül egymillió forintba kerül. Ezt a pénzt nem a kezdő orvos, hanem társadalmunk fizeti: a gyárakban, a mező- gazdaságban dolgozók állítják elő, vagy termelik meg. Méltánytalanság tehát, hogy ráadásul paraszolvenciát adjanak az oKei megillető, az általuk biztosított gondos ápolásért. Képzeljük el, milyen furcsa lenne, ha az OTP azt mondaná a betét- tulajdonosoknak, csak pénzért kapják vissza a pénzűmagyar orvosok mintegy 10—15 százaléka az igazgatásban dolgozók, a közegészségügyi-járványügyi szolgálatot teljesítők, a kutatók, a laboratórium, a röntgenes, a kórboncnok szakemberek többsége csakis fizetéséből él. A szakemberhiány miatt tavaly végrehajtott — most befejezett — bérrendezés a paraszolvenciából szemmel láthatóan kizártak fizetését mintegy 50—60 százalékkal megemelte. A KÖJÁL a röntgenes, a laboratóriumi és kórboncoló és a több; orvos alapfizetéséhez csapott veszélyességi és munkahelyi pótlék szinte törvényesítette a fizetésemelésből kizártak hálapénzét. Ma a hiányszakmákban a kezdők átlag 3300 —3500 forintot kereshetnek, és ez az összeg idővel megháromszorozódhat. Ezek az orvosok (de csak ők) hálapénz nélkül is (az ügyeleti pótlék megemelése után még inkább) az értelmiség egyik legjobban fizetett rétegévé váltak. Mégsem mindig elégedettek életszínvonalukkal. ök ugyanis nem a pedagógusokhoz, mérnökökhöz, vegyészekhez, tehát a többi értelmiséghez hasonlítják fizetésüket, hanem a saját, hálapénzt kapó kollégáikhoz. Mindezek ellenére a szocialista egészségügy borravalórendszere elsősorban nem etikai, hanem szakmai kérdés. A hálapénzben részesülő orvos ugyanis akar- va-akaratlan szembekerül a modern gyógyítással. Amíg a paraszolvencia uralkodik, addig az egészségügyi irányelvekkel ellentétben a gyógyulást remélőt gyakran nem a betegségének megfelelő intézményben ápolják, hanem ott, ahol „fizetett” orvosa dolgozik. így kerülnek belgyógyászati betegségben szenvedők sebészetre, krónikus osztályra valók aktív ágyra. Az intenzív osztályokon világszerte átlagosan 3— 4 az ápolási napok száma. Nálunk több mint tíz. A paraszolvencia a korszerű csapatmunkát is hátráltatja. Kórházi orvosaink a szükségesnél gyakrabban vizitelnek kedvenc betegeiknél. Sokszor a jól képzett középkáderek helyett vizsgálnak, gyógyszereznek, miközben konzíliumra, a kölcsönös informálásra, néha a többi betegre alig marad idejük. • elenleg az egészségI ügyi munkaszervezés S néhány hiányossága, a J munkafeltételek különbözősége sok orvost az átlagosnál nagyobb erőfeszítésre kényszerít. A gyógyításban dolgozók szóvá is teszik, hogy a közvélemény nem mindig vesz tudomást arról, hogy munkájukban az elkötelezettség ott jelentkezik (időtől-kortól függetlenül), ahol a segítség közvetlenül fontos és szükséges. Igazuk van. Pedig a mentőorvosok bármilyen gyorsan érnek is egy-egy baleset színhelyére, a sérültektől gyakran még köszönetét sem kaphatnak. Az üzemi orvosok többsége is, bár lehet olajos vagy kormos — egy-egy páciens megvizsgálása után — erkölcsileg mégis tiszta marad. Hogy ezt a tisztaságot senki ne vitassa, hogy ezentúl ne lehessen a csekély fizetés az elfogadott hálapénz magyarázata — az Egészségügyi Minisztérium 1978. október 1-től rendezte többek között az orvosok fizetését is. Hogy a rendelkezés milyen változást okoz az orvosi etikában, ennek megítélésére ma még nem vállalkozhatunk. Akiknek már kísérő sem kell Kontraszt
