Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-21 / 274. szám
lOtfEPÜJSÄG 1978. november 21. Őszirózsa fal ■®P5Sz 1IVÍZ 35 V Őszirózsa — pirosrózsa címmel kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban az Őszirózsás forradalom 60. évfordulója alkalmából. Részi elek a kiállításról. Bertolt Brecht: Egy munkásolvasó kérdései A hétkapus Thébát vajon ki építette? A könyvekben királyok neve áll. A kősziklákat tán királyok vonszolták oda? S a százszor lerombolt Babilont Ki építette százszor újra fel? És az aranyló Lima városában vajon hol laktak, akik építették? S amikor végre elkészült a Nagy Kínai Fal Nyugodni hová tért a kőmíves? A büszke Róma Diadalívvel van tele. Kik felett Aratott diadalt a sok caesar? S vajon a hírneves Bizáncban Mindenki palotában élt? S még a legendás Atlantiszban is Azon az éjszakán, amikor mindent elnyelt a tenger A fuldokló még rabszolgáját hívta. Az ifjú Sándor elfoglalta Indiát, ö egymaga? Caesar legyőzte a gallokat. Nem volt-e vele szakács legalább? Spanyol Fülöp sírva fakadt, mikor flottája elmerült. S más senki sem sírt? A hétéves háború győztese Második Frigyes volt. Ki Győzött kívüle? Minden oldalon győzelem. Ki készítette a győzelmi lakomát? Egy-egy nagy ember jut egy évtizedre. A költségeket vajon ki viselte? Ahány történet Annyi kérdés. Jávor Ottó: Vízállásjelentés ekeiének az üzemszervezési osztályon volt rádiója, és éppen át akart menni hozzá, hogy meghallgassa a déli hí- . reket, amikor telefonáltak az igazgatóságtól: a Béke akna 3. számú telepén szerencsétlenség történt. Margitka telefonált, mert Margitka azóta ismerte, hogy eljött Pusztahátról, tudta, hogy valamikor együtt dolgozott Palics Józsival. Omlás történt, mondta, Margitka kapkodva a felindulástól, Oszkó, a segédvájár megúszta, de Palics ottmaradt. Fekete ajtaján kiszűrődött a rádió déli harangszava, Pákozdit kiütötték a második menetben, Orbán ellenben győzött, kiáltotta utána Fekete, aki meghallotta lépéseit, és kiugrott a folyosóra. Tulajdonképpen ezért akart átmenni az üzemszervezési osztályra Feketéhez, a sporthírekért, mi van Papp Laci fiaival, úgy látszik, már korábban bemondhatták, csak intett és szaladt tovább. Az orvosi szobában Oszkó állt félmeztelenül, néhány friss tapasz volt a jobb vállán, az ápolónő ráterítette az inget. Oszkó a panyókára vetett ing alatt bal kezével átfogta a jobbot, szeme élénk volt, arca fáradt, és azt válaszolta valakinek: nem tudom, igazán nem tudom. Palics Józsi lepedővel letakarva. egy kisebb szobában feküdt. Lába alatt zöld viasz- kosvászon volt. Éppen hogy megemelte a lepedőt, nem akarta, de ennyivel tartozik, így volt szokás az ő falujukban, így adták tovább egymásnak a figyelmeztetést és a megbecsülést; meg kell nézni a halottat. Magában mindenre felkészült. de Palics Józsi arca sértetlen volt, majdhogynem élő. Csak sápadt, igen sápadt, és az orra, nem vitás, valahogyan az orra volt a legszokatlanabb. A mellkas roppant össze meg a gerinc, mondta az orvos, semmit se szenvedett. Visszahúzta a lepedőt. Ezzel a mozdulattal elhatárolta az életet a haláltól. Már nem Palics Józsi, csak egy alig domborodó lepedő volt az ágyon, Palics Józsit magával vitte, ahogy kissé görnyedten kiment a szabadba. Mindenki azt mondta, a hírt neki keli megvinnie a szülőknek. A brigádtagokon még nagyon látszott az izgalom, föl se öltöztek. Csak vigyázva, tapintatosan mondta a vezetőjük, tppen most jött a fürdőből, és egy félbe tört fekete fésűvel vizes haját fésülte előre, a homlokába. A muter karakán asszony, emlegette Palics Józsi, és arra gondolt, jobb lenne Józsi apjával, Pista bácsival találkozni, hátha a felesége hisztériás rohamot kap, nekiesik, még meg is tépázhatja. A muter viseli a kalapot, emlékezett Palics Józsi szavaira, aki ezt valami büszke megelégedettséggel sokszor elmondta. Hü- hű, a muter! Majdnem a csákányt vágta bele... Ez valami 1944-es történet volt. Szóval, a csákányt is majdnem. A hírt azért neki kell megvinni, "éz kétségtelen, hiszen barátok voltak, meg azután félt valami hivatalos otrombaságtól is, nem egyszer látott öreg bányászokat az irodák ajtaja előtt topogni, akiknek, amikor nyugdíjba mentek, senki se nyújtott kezet. A nap sütött, valamelyik' ablakban szólt a rádió, már a tánczenei koktélt adták, csillék úsztak el a magasban. Belerúgott egy kavicsba, még egybe, gondolkodott. Itt áll ő sárga, lyukacsos cipőben, szürke nyári öltönyben, szemközt a fenyőkikel beültetett domboldal, galambok viliódznak, a csillék némán lebegnek el, és megint a galambok, fehér jókedvvel szórják be az eget, ő pedig árulónak érzi magát, és hogy ne legyen annyira erős ez az érzés, meg kell oldania a feladatot. A parkolóban felvillogtak a szélvédő üvegek. Palics Józsi valamivel Péter Pál után azt mondta: ha leszállók, sose zárom be a kocsi ajtaját, nehogy egyszer föl kelljen feszíteni. Két éve vett kocsit, egy fehér Zsigulit. Nevetve mondta a parkoló betonján, ő is nevetett, hátba is veregette: ugyan, mit marháskodsz! Jó az előrelátás, vigyorgott Józsi. A fehér Zsiguli ajtaja nyitva volt, a slusszkulcs a helyén. Becsapta az ajtót, és elindult a fenyőkkél teleültetett domb felé. A visszapillantó tükörben megjelent egy nagy, fekete zászló, a főbejáratra tűzték ki, a keresztbe tett kalapácsok alá. Amikor megállt a kerítés előtt, megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy már öbéd után vannak az öregék, és Palics István egyedül ül a házfalnak támasztott pádon, a virágokat nézi. Javultak az esélyei. — Na, nézd csak! Milyen elegáns látogató! Két, nem mindennapi nagyságú tenyerét egyszerre nyújtotta feléje Palics István. — Kuss! — kiáltott a kutyára, de a fekete korcs csák tovább acsarkodóit, míg az öreg villámgyors, ugyanakkor természetes, szinte előkelő mozdulattal orrba nem vágta. Ekkor eliszkolt a dög. — Hát Pista bácsi? — Megvagyunk, gyermekem, megvagyunk. Ebéd után itt szoktam üldögélni a napon. Mindig így mondta: gyermekem, csak a többes számot hanyagolná. — És te? Jobb itt, mint Pusztaháton? Józsi mindennap emlegeti, azt mondja, tízszerte jobb még Palotáinál is, pedig nekünk annak idején az volt az álmunk: Palota! Együtt nevetett az öreg bányásszal. — Palota táncterem volt Pusztaháthoz képest! — így van ez a nehézsúlyban, ott nincs mese. Vagy, vagy. Józsi csak középsúlyú volt, mégis előfordult vele is, hogy fölnyaita a ringet. — Adj neki egy bányászpofont! Emlékszik, Pista bácsi? Az öreg Palics megint nevetett, megelégedetten, hangtalanul. — Azzal kezdte, a bányász- pofonnal. A hülye! Mire megjött az esze, szétlapították az orrát. Érezte, hogy forró verejték indul meg nyakszirtjétől lefelé a gerincén. — Meg lehetett volna operáltatni. — Mondom is neki, de csak legyint, minek, fater, akinek tetszem, jó vagyok így is. Mondja azt, hogy kitűzték a főkapura a fekete zászlót? Ez lenne a legegyszerűbb. Legalább a lányuk élne. Az öreg olyan gyanútlanul mosolygott, hogy az maga volt az iszonyat. — Hiszen ismered, makacs, mint az öszvér. Kemény gyerek, ütni -szeret, olyan, mint mi. Hát persze, kapunk is, de a mi famíliánkban föl se veszik a fájdalmat. Megszoktuk. — És a mosoly szinte átszellemült Palics István arcán. — Szép idő van. — Túlságosan meleg. Egyszer nagyon meleg, máskor meg hűvös. Ez az ingadozás nem jó nekünk, öregeknek. A szív meg a reuma! Bizony, gyermekem, majd ti is megtudjátok! Eső kéne, minden kiszárad. Az öreg olyan mozdulatot tett, mint a kocsisok télen, ha fáznak. Aztán végigsimította a homlokát. — Néd a méhe- ket, hogy szorgoskodnak. Ezt az elemista tankönw- bőt való mondatot még ő is az elemiben biflázhatta, de itt a napsütésben, a Piros meg a lila virágok körüli nagy zümmögésben semmi rendkívüli nem volt a szorgoskodásban, bólintott az öreg sza— Ügy, úgy — bólogatott. Egymás mellett ültek a pádon, a nap oldalról sütött. Mindjárt megkérdi, mi járatban van? — „A Duna Hofkirchennél apad...” — Fejük fölött a nyitott ablakból szólt a rádió. — A vízállásjelentés — vigyorgott az öreg. — Mindig meghallgatom a vízállásjelentést. Mintha viccet hallgatna. És a vigyor dermesztő volt, mint Józsi arcán. Jó az előrelátás. — Jól tettük, hogy ide jöttünk. Csak ez a gyermek nem akar megnősülni. Kutyálko- dik jobbra, balra, pedig itt a nagy ház, lenne hely. Palics István úgy ült a pádon, mintha díszszemlén lovagolna. Nevetés közben megfeszültek nyakán az inak. És nem kérdezett semmit. Bal kezének széies, erős mutatóujjával megkopogtatta a padot. — Pusztahát csak bájt- hozott ránk, ott halt meg Er- zsil^énk. mióta itt vagyunk, hogy jó órában mondjam, még a levegő is más! Mind a ketten a magasba néztek, minth a levegőt vegyelemeznék. Persze, Józsinak volt egy nővére is. Lehet egy halottnak nővére? Halott nővére? Vagy csak a szülőknek lehet halott gyermekük? — .Pozsonyban... a gázlómélység. . hajóvonták találkozása tilos.” — Pákozdit kiütötték a második menetben. Az öreg felkapta a fejét. vaira, mindkét lábát kényelmesen kinyújtotta, a sárga, lyukacsos cipők az ágyás széléig értek, lehúnyta a szemét, és arra gondolt, milyen rossz szó az, hogy elmúlás. — Ézekkel a kis bogarakkal bajlódom. Hátul a kaptár. Mert szeretjük a mézet. Pali is. Most is sütött neki a mama. — A nyitott ablak felé biccentett. — „Bajánál.. Mindjárt Turnu Severinhez érünk, gondolta, és beszívta a friss mézes sütemény ablakon kiáramló szagát. Olyan volt, mint a gyermekkora. — A család? Messziről ért hozzá a hang, így csobban nyugodt, langyos vízben a játékos hal. — Köszönöm, a lányom ősztől már nagycsoportos. — „Mohácsnál.. így kéne mindent egyszerűen megmérni, tudomásul venni és közölni. Ahogy a rádió jelenti. Hát nem így csinálja? — Hallod? Még Mohácsnál is. Végig apad a Duna, a folyók is kiszáradnak ebben a szárazságban. Csend meg a zümmögés. Nem mert oldalra nézni. Pusztaháton lejtakna volt. Libasorban jöttek fel. Elöl Palics Józsi. Amikor meglátta a világosságot, kurjongatva énekelni kezdett: „Szép hely, jó hely Teherán...” Felugrott, belebokszolt a levegőbe. Na, majd még te is megtudod, morogta hátul az aknász, és kiköpte a szénport. — Hát te feljöttél. Bólintott. Megszokta, hogy az orra alá dörgölik. — Jobb az irodán? Vállat vont. Mért beszéljen az irodáról, mikor egymás mellett volt a lámpájuk, mindig ugyanabban a sihtában dolgoztak. — Én azt mondom, ott kényelmesebb, de a pénzt lentről hozza a bányász, azért bányász, nem igaz? Nevetni kéne. Nem mert oldalra nézni. Az öltözőszekrényükön ugyanaz a lakat lógott. — Csak az anyja mondja neki néha, hogy jobb lenne fönn, téged is fölhoz, hogy már te is, de hát ilyenek az anyák. Miikor kicsi gyermek volt, én féltem rátenni a kezem, összetört volna a csontja, az anyja nevelése, attól elfogadta a pofonokat. Akkor még gyalog mentek haza, végig az erdőn. „Szép hely, jó hely Teherán” — énekelte Palics Józsi. Messziről világítottak a házak ablakai. Ez volt a legszebb fény este. Az ablakok fénye. — Neked is Zsigulid van? — Nekem? Skodám van, hiszen tudja, tavaly vettem, még Józsi is eljött... Már késő. Mindegy, hiszen azért jött, és előbb-utóbb úgyis... Mind a ketten álltak. A kerítés előtt szikrázott a fényben a fehér Zsiguli. Palics István álla alatt pengtek az inak. De a hangja nyugodt volt. — Mi történt? — Omlás. — Omlás? — Az. Elviselhetetlen volt a nap meg a zümmögés. Lefelé néztek, de a föld nem adott választ. Az öreg fölemelte a fejét, állkapcsa összeroppant, majd szétnyílt. — Hányán haltak meg? — Csak ő. Palics István tenyerével végigsimította homlokát, széles ujjal, ezek a félbefűrészelt vaspántok berácsozták tekintetét. Azután megindult a tenyér. Először a pad támláját kereste, majd a levegőbe nyúlt, mintha roppant erővel fel akarná húzni magát, vagy ostorfát engedne le kiszáradt kút mélyébe. Lehanyatlott a kéz. — Várj egy kicsit. Rekedt volt a hangja. Mint amikor üres, horpadt vödröt csapinak a szikkadt földre. Fölment a lépcsőn, be a házba. Kint maradtak a virágok, a nap meg a zümmögés. Úgy érezte, nem tudna árnyékba állni. Végigtörölte homlokát, ugyanúgy, mint az öreg Palics, vagyis ugyanúgy, mint Palics Józsi, a halott, aki amikor élt, Pusztaháton, ahogy jöttek föl a lejtaknán, ugyanezzel a mozdulattal... Arcának a bőre, mint a kiszáradt folyómeder, szinte reszelt. A fekete korcs kutya herregve indult neki a sárga, lyukacsos cipőnek. — Kuss — sziszegte. — Kuss! Negyedóra múlva kijöttek Palics Józsi szülei a házból — feketében. — Ez a Józsi kocsija? — kérdezte Palics néni, és fekete kendővel átkötött állával olyan mozdulatot tett, mintha utált kérőt utasítana ki a kerítésen túlra. — Az övé. — Meg lehet nézni a fiamat? — Meg. Most látta, hogy csomagot tart a kezében. — Elvinnél bennünket? — Hát persze. Tessék, szánjanak be! És most megindult a két gyászba öltözött ember a virágágyás mellett a kavicsos úton. Egyszerre léptek, azzal az ünnepélyességgel, ahogy a jelentős látogatóba menők, akik a lélek méltóságával felkészültek a viszontlátásra. A kapuban megállt Palics Istvánná, és odaszólt urának: — Kösd meg a kutyát! Azután lassan, mint aki ismeretlen vidéken tájékozódik, szembefordult vele. — Vidd haza a családnak. — Szünetet tartott, és igen halkan hozzátette: — Fiam. rzékei még mindig villámgyorsan rögzítették és jelentették a benyomásokat. Kezében fehér selyempapírban a csomag, tenyerében a mézes sütemény melege, arcán pedig végigfolytak Palics Józsi édesanyjának a könnyei.
