Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
IO líviÉPÚJSÁG 1978. október 1, Madonna KERESZTURY DEZSŐ: Beszélgetések a küldetésről í. A. : Élsz? B. : Elek. A. : Félsz? B. : Félek. A. : Csak aki fél lehet igazán bátor. B. : En hős leszek félvén a vacogástól. 2. A. : Barátom így se, úgy se menekülsz! Isten úgyse: visz, veled vagy ellened a végzeted! B. : Feneketlen tóba fúljak? Lelkem csak lángba hullhat? Inkább messze futok. Nem így a jobb? A. : Annyi eszed sincs, látom, mint gyümölcsnek a fákon. Azok mint okos vének megérnek. B. : S as’ztalra, sárba kerülnek; magot vet ezer közül egy; sok magból pár kikel, de hány vesz el? A. : Mégis van folytatódás. Hogy legyen, prédikálj Jónás, így kívánja Istened, vagy vízbe vet. B. : S a cet kiköp a parton, hogy kövessem parancsom: szavammal szól az Ür! S meg ki javul? TAKÁTS GYULA: Empedoklesz? Folyt a láva és ültél alatta ... Emlékeid tüzes vadonába ez már nem az Etna ... Az isten kis palotája se az... Tűz helyett fagyott bazalton el nem merülhetsz. Világ leikével így sem egyesülhetsz ... Föl se szállhatsz, mint Ö, s Az a másik! Csupán magadra feszítve magad, mérhetsz világot teremtve itt a szárnyakat a nagy kráter fölé s zuhanva, mely tüzet fogott, szárnyad könnyű pernyéivel cicáznak hideg csillagok! Prosper Mérimée: A gáláns betyár enyegzőt ültek egy An- dujar környéki tanyában. Az ifjú házasoknak barátaik gratuláltak, és készülődtek asztalhoz ülni, amely a ház ajtaja előtti fügefa alatt díszelegve roskadozott minden jóval megra- kottan. Ekkor váratlanul egy lovas férfi jelent meg; a háztól egy pisztolylövésnyire levő erdőből jött elő. Az ismeretlen könnyedén földre ugrott, kezével köszöntötte a vendégeket, és lovát az istállóba vezette. Senkit sem vártak; de Spanyolországban minden hívatlan érkező szívesen látott vendég az ünnepi lakomán. Egyébként az idegen, ruhájáról ítélve, fontos személyiségnek látszott. A vőlegény utánament csakhamar, hogy a vacsorára meghívja. S miközben a vendégek halkan kérdezgették egymástól, ki lehet az idegen, az andu- jari jegyző, aki jelen volt a menyegzőn, s a menyasszony mellett ült, halálsápadttá vált, megpróbált felállni a székről, de térdei összecsuk- lottak alatta, lábai nem bírták fenntartani. Az egyik vendég, akit már régóta csempészéssel gyanúsítottak, a menyasszonyhoz fordult és így szólt: — Ez Jósé Maria, és nagyon csalódnék, ha nem azért jött, hogy valami bajt csináljon. A jegyzőre haragszik. — De jegyző uram, mit követett el ellene? — Mit? Semmit, igazán semmit. Valaki tudni vélte, hogy a jegyző két hónappal ezelőtt a tanyásának olyasfélét mondott, hogy ha egyszer Jósé Maria, hozzá jönne inni kérni, egy nagy adag arzént tenne a borába. így meghánytók-vetették a dolgot anélkül, hogy hozzányúltak volna az előételhez, amikor az idegen megjelent a vőlegény kíséretében. Semmi kétség, Jósé Maria. Tigrisszemmel pillantott a jegyzőre, aki remegni kezdett, mintha hideglelést kapott volna egyszerre. Jósé Maria azután hódolattal köszöntötte a menyasszonyt, és engedélyt kért tőle, hogy táncolhasson a menyegzőjén, majd széket kerített, és minden különösebb teketória nélkül a menyasszony mellé ült, a menyasszony és a jegyző közé, aki minden pillanatban azon a ponton volt, hogy a félelemtől elájul. Hozzáláttak az evéshez, Jósé Maria elhalmozta figyelmességével, kedveskedésével a menyasszonyt. És amidőn a legfinomabb bort kezdték felszolgálni, a menyasszony fogott egy montillai borral teli poharat, ajkaival érintette, aztán odanyújtotta a betyárnak... Jósé Maria elvette a poharat, elragadtatással megköszönte és kijelentette a menyasszonynak, hogy ezentúl tekintse őt szolgájának és örömmel teljesíti minden parancsát. Ekkor a menyasszony resz- ketőn és félőn hajolt félelmetes szomszédja füléhez: — Egy nagy kegyet kérek öntől — mondta. — Kérjen ezret! — kiáltotta Jósé Maria. — Könyörgöm, felejtse el gonosz szándékait, amelyekkel idejött. ígérje meg nekem, irántam való szereteté- re, hogy megbocsát ellenségeinek és hogy esküvőmön nem történik semmi baj. — Jegyző! — fordult Jósé Maria a törvény remegő emberéhez —, a menyasszonynak köszönje életét, nélküle megöltem volna, mielőtt megemésztette volna vacsoráját. Ezek után ne féljen, nem teszek önnel semmi rosszat. A vacsorán és az azt követő bálon úgy megkedveltette magát, hogy az asszonyoknak könny szökött a szemébe, amikor arra gondoltak, hogy ez az elragadó fiatalember egy napon alighanem akasztófán végzi életét. Táncolt, énekelt, egészen átadta magát a társaság jó hangulatának. Éjfél felé, egy 12 évesnek látszó leányka, rongyokba csüngő öltözete félig takarta testét, közeledett Jósé Mariához, és néhány szót mondott néki a cigányok tolvajnyelvén. Jósé Maria megrázkódott, az istállóba szaladt, ahonnan csakhamar szép lovát vezetve előjött. Aztán a menyasszony elé lépett, egyik kezével a kantárt tartva, így szólt: — Isten önnel, lelkem álma; sohasem fogom elfelejteni az ön mellett töltött pillanatokat. Hosszú idő óta ezek voltak a legboldogabbak, amelyeket megéltem. Ugyanekkor átnyújtott a menyasszonynak egy igen szép gyűrűt. — Jósé Maria — kiáltott fel a menyasszony —, amíg ebben a házban egy falat kenyér akad, megosztjuk önnel. betyár kezet szorított minden vendéggel, még a jegyzővel is — aztán könnyedén felszökött lovára, és a hegyek irányába elvágtatott. Igazában csak a jegyző örülhetett távozásának. Egy fél óra múlva pandúrok érkeztek, de a férfit, akit kerestek, senki sem látta. (Fordította: Madácsy László) A 175 évvel ezelőtt született a nagy francia író, ez alkalomból közöljük írását. Hazánk az idegen szemével Franz Fühmann neve éppenséggel közismert a német irodalommal foglalkozók és kacérkodók, vagy a némi világirodalmi kitekintéssel rendelkezők körében; az NDK kitűnő költője (esetenként prózaírója) számos eredeti költemény és műfordítás révén beférkőzött már a véges irodalmi köztudatba, például József Attila tolmácsolása révén, hogy csak egyet említsünk magyar irodalmi kalandjai közül. Fühmann az átváltozások költője, s ez úgy értendő, hogy kedveli a meglepő fordulatokat — életvitelben, műfajokban egyaránt. A mai német nyelvű irodalom legjelesebb alkotói között van, és mégis „lelkiző” alkat, akit nem elégít ki alkalmi sikere, helyzete; rendkívül őszinte, emberként-íróként egyformán szimpatikus lény. Igen jó műfordító. Neki, a magyar irodalom lelkes propagátorá- nak és tolmácsolójának köszönhetjük, hogy a németeknek is van már korszerű és egyenértékű József Attila-, Ady- s főképp Radinóti-kép- zetük, fordításuk. A lírikus Fühmann ugyanakkor elhallgatott, legalábbis nem publikál verseket, e hiányért viszont műfordításaival kárpótol bennünket. Felülkerekedett a prózaíró, bár ott sem lírai zöngék nélküli. Természetesen mai, modern magyar költőket is szívesen fordít, s napjaink magyar költészete Fühmann hangján szólal meg németül. A nyelvi nehézségek ellenére — merthogy a fordító nem beszél magyarul. Magyarországon töltött napjait meséli el naplósze- rűen megírt útiregénye, a Huszonkét nap, vagy az élet útjának fele — az Európa Könyvkiadó által viszonylag gyorsan lefordíttatott élménybeszámoló. Októbertől novemberig — e két hó bizonyos napjait örökíti meg magyar közegben az író, akit a magyar PEN Club invitált hazánkba. Természetesen ő is megkapta a szívesen látott vendégnek kijáró, kötelező gyönyöröket: a Duna-partof és egyéb „főlátványosságokat”, de Füih- mann azt az élményt is megszerezte magának, ami a pro- tokoH-látogatásökból kimarad: az elrejtőző, zegzugos utcákat, az őszi nap fürdette rozsdabarna természetet, a csak honpolgároknak kijáró apró-cseprő bisszúságokat. A látnivalók mögötti valóságot kutatta. Ennek a budapesti naplónak nagyobb része Budapesten is fogant. S a lírikus nem tagadta meg önmagát, lírai reflexiók kísérik a prózai élményeket. Az életút felének megtétele utáni kötelező számadás — önmagának és az olvasóknak. „Megmérni önnön életét visszatekintve és lehetőségeit előrenézve”. Azt mondtuk: napló Fühmann könyve, mely nehezen besorolható műfaj, hisz inkább csak forma, mint az előbbi. Szubjektív és érdekes kísérlet, mely nyilván ugyanígy félbeszakad majd egy újabb átváltozással, mint eddig rendesen Fühmann esetében. Az író nem hallgatja el a középkorú generáció generáliskalandjának, a háborúnak visz- szalátogató emlékeit sem. A hadifogság, a férfivá nevelő- átalakító élmények, a nemzeti és saját múltat szembesítő emlékezet, a jelent a múlttal értékelő mérlegelés egyaránt eleme a műnek. Efféle rezonanciák szövik át az útinaplót, s magyar olvasóinak is tükröt tart — hisz végül is a német közönségnek írta könyvét az író. Nem ta- karíthatók meg szellemesen odavetett, s tán éppen ezért elgondolkodtató fricskái, melyek a más szemmel néző, másfelől érkező, szimpatizáns idegen tollából fakadnak: „Csodálatos volt önöknél..., de nem javíttatták meg nekem a rádiót, nehezen tudom megbocsátani!” De álljon itt a tréfálkozó iróniától mentes vendégélmény is, mely a magyarság teljesítményét méltatja történelemben, irodalomban, társadalomban : „ ... Nagyon sokra tartom mindazt, amit önök a szocializmus keretei között tesznek. Sokunknak nyújtanak nagy reménységet ezzel.” DRESCHER ATTILA GECZI JÁNOS: Altató dobd le az inged szőlőszagú este dong vad darázs üvegcserepet játszik a szem hold éjszakáján tested almája éretté hízik vele a nehézkedés szél kendőt lenget — levelek vállra teríted estedet hűvös az este bűvkör a>z est szőlőszagú este dobd le az inged nyugovó dong nem vad darázs A gyermekek a normális felnőtt ember számára megfoghatatlan gyorsasággal nőnek. Vászját — egy festő barát- tom fiát — még abból az időből ismertem, amikor harsány lurkó volt, jégkorongütőt szorongatott a kezében, és kigombolt, kurta kabátot viselt. Az ütő mindig hosz- szabb volt, mint a tulajdonosa, a kabát pedig rövidebb, különösen az ujja. Ebből kilógott Vászja elgémberedett, vörös mancsa, kesztyűjét ugyanis rendszerint már másnap elvesztette, ahogy megkapta. Vászja ezután szögletes kamasz képében bukkant fel előttem, találkozásunkkor szégyenkezve zsebébe dugta a füstölgő cigarettáját, aztán pedig — egészen váratlanul —■ sápadt, magas fiatalemberré változott. Beiratkozott a főiskolára, miközben testileg- lelkileg gyors ütemben tovább fejlődött, és megházasodott. Egy ízben, amikor az utcánkban mentem, felfigyeltem egy előttem haladó emberpárra. Nyilván két barátnő lehetett: az egyik magasabb és kissé vállasabb, a másik alacsonyabb, kisfiúsán karcsú. Mindketten bő szárú nadrágot és kötött pulóvert viseltek, a magasabb pirosat, az alacsonyabb zöldet; mindkettőjük barna haja hosszú volt és fürtökben omlott a vállukra. Meggyorsítottam a lépteimet, melléjük értem. A piros pulóveres lányról kiderült, hogy az én Vászjám, a másik, zöld pulóveres pedig igazi, valódi lány volt, mégpedig nagyon csinos. Üdvözöltem Vászját. — Bemutatom — felelte elpirulva — ez az én — hogy is mondjam — élettársam. — Anton — mutatkozott be az élettársnő — s kissé kihívóan nyújtott kezet. — Különben Antonyina, Tonya a nevem, ő azonban Antonnak hív. — És maga hogy szólítja őt? — Én — Vasziliszának. Elnevettük magunkat és elbúcsúztunk. Kis idő múlva újra összetalálkoztam az utcán Vászjá- val. Szembejött velem, gyermekkocsit tolt maga előtt, és menet közben könyvet olvasott. Ugyanolyan sápadt és hosszú hajú volt. A kocsiban egy gyönyörű, világoskék szemű csecsemő feküdt, kétségtelenül hímnemű — erre abból következtettem, hogy erélyesen rugdalózott a kötött fehér nadrágba bújtatott, kövér lábacskáival, miközben a hátán feküdt. Nyomban látszott, hogy Va- szilisza és Anton egy leendő jégkorongjátékost hozott a világra — egy háztömbcsapat kapitányát, akit szintén nem lehet majd győzni kesztyűvel! Gratuláltam Vászjának a fiához, ő azonban különösebb lelkesedés nélkül fogadta sze- rencsekívánataimat. — Szerencsétlen flótás, nem örülsz, hogy apa lettél? — Miféle apa vagyok én — felelte Vászja ingerülten —, ha ez az ördögfajzat makacsul mamának szólít! Kérem, ha akarja, bebizonyítom. Édeskés arcot vágott, a bölcső felé hajolt és cuppan- tott. — Tonyecska, fiacskám, mondd meg, ki vagyok én? A csecsemő angyali mosolyra derült, és világosan, tagoltan mondta: — Ma-ma! — Hallotta! — fordult felém Vászja. — Minden kísérletünk eredménytelen maradt. Én az ő számára ma-ma vagyok! Kár a gőzért! — A te Antonyinádat pedig bizonyára papának hívja? — Nem, őt is mamának! Már minden gyerek inevet rajtam. Azt mondják, hogy Toskának két mamája van, és hogy én meg Antonyina felváltva szoptatjuk őkéimét. Legalább tanácsot adhatna, mitévők legyünk! Ránéztem a sápadt Vász- jára, a vállára omló, hosszú fürtjeire és igyekeztem megőrizni komolyságomat: — Hát próbálj megnyirat- kozni! Valahol olvastam, hogy a csecsemők a legjellemzőbb részletek alapján érzékelik a vizuális képeket. Neked és Antonyinának egyforma hosszú a hajatok, ráadásul ugyanolyan színű. Hát ezért jutott arra a megállapításra a kölyök, hogy te is mama vagy. Nyiratkozzál meg Vászja, és akkor biztosan papa leszel! Vászja végigsimogatott fürtjein és elgondolkodva mondta: — Úgy gondolja? Meg kell próbálni! Őszintén szólva, magam is torkig vagyok ezzel a bozonttal. Gyakran kell mosni, nekünk pedig a főiskolai elfoglaltságunk miatt nem igen jut időnk a fejmosásra. Viszontlátásra! Gyerünk, Toska!----K is idő múlva újra találkoztam Vászjával és Toská- val, aki úgy mosolygott rám a kocsijából, mint valami régi ismerősre. Vászjának gondosan nyírt, rövid haja volt, de komor arckifejezése nem tetszett nekem. — No mi újság, Vászja? — kérdeztem vidáman. — Sikerült a kísérletünk? Igazi papa lettél? — Fenét! — felelte Vászja még ingerültebben, mint azelőtt. — Nem olyan fából faragták ezt a kölyköt. Gyönyörködjék benne! Kisfia babakocsija fölé hajolt, és könyörgően selypítve kérlelte: — Fiacskám, mondd meg, ki vagyok én? — Né-ni! válaszolta tagoltan Toska, és fürgén rugda- lózni kezdett dundi lábacskáival, mintha máris a korong felé iramodna. Vászja nagyokat sóhajtott és tovább tolta Tas'ka kocsiját, még mielőtt részvétemet nyilváníthattam volna. Fordította: Gellért György Tengelyen való szállítás ld. Szabó István szobra
