Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
IO rftPÜJSÄG 1978. október 29. az orvos? Trkál, hangosan szuszog maga elé, ránevet a másik kettőre. Mit adhattak a kórházban, hogy így kiment belőle az erő? Ordítani kezdett a hazafelé tartó vonat lépcsőjénél, okádott, de ahogy meglátta a két zsarut, tudta: földre kell vetnie magát, nehogy börtönbe vigyék. Hátha visszajut az idegosztályra egy hétre, tíz napra, míg a főag- ronómus kiszedi a biztosítóból a pénzt a viharért, a húszholdas almás bottal levert gyümölcseiért. Miért kellett neki a kocsmában pofázni, hogy ő is verte az almát, miért mondta el az asszonynak, miért veszett össze vele, mikor tudja, hogy a főagro- nómus rég feni a fogát az ő takaros feleségére?! Kopognak — majdnem ösz- szeesik a félelemtől: megint egy főorvos? Hátrafordul — meglódul a gyomra — egy hatalmas, marcona ápoló lép be, az is vigyorog, köszön, összefonja henteskarjait, és mögötte az ajtófélfának támaszkodik. A főorvos felegyenesedik, meginog, a pult után nyúl — ennyire káprázna a szeme? — aztán elindul felé: — Vesse le a cipőjét, Ka- csókám! Fél lábon áll, mielőtt elvágódna, két hatalmas kar elkapja, felpillant — a szigorú tekintettől még szorgalmasabban rángatja lefelé a lábbelijét. Lyukas zokniban áll a kőpadlón, szégyellj magát. — Kezeket előre feltartani, szemet becsukni, indulás felém! Engedelmesen csinálja, átles pillái résén. Az idegosztályon megtanították, hogy sohase azt csinálja, amit várnak tőle, de most úgy szédül, hogy akár nyitott szemmel is a falnak menne. Neki esik a szekrénynek. Röhögnek rajta — egy pillanatra elönti a düh, de ne mugrik nekik. Vissza akar kerülni az idegosztályra. Elek elmagyarázta: nincs abban semmi, azokról nem mondják, hogy hülye, meg flepnis. Elek is így pihen minden hajtós időszakban, tudomásul vették róla, és még örülnek is a pesti géplakatosnak. szag, vagy őt öntötték le a söntésben? Előparancsolják a két kezét, összeszedi magát. A köpenyes megragadja a körmét, lefelé feszíti utolsó ujjpercét, elengedi, rémülten homorítja tenyerét. Megint sunyiskodnak vele — gyorsan összezárja az öklét. Magában kuncog: ez az, mindig fordítva! Hiába pöcköli az orvos a körmeit, a homorítás után gyorsan ökölbe feszíti a markát. Az orvos behunyatja a szemét, felszólítja: ujjúval fogja meg az orrát. Nem kapsz rajta, gondolja: bal mutatóujjával a szemét találja, jobbjával az állát, és örül, hogy három tanúja van a betegségére. De miért olyan komoly hátul az a kettő? Sutyorognak. Mégis jobb lenne otthon? Hogy nézzen az"apja szemébe? És a kislánya? Nem, nem megy haza. A főorvos feláll, irkái valamit a felütött nagylapú könyvbe. — Felveheti a cipőjét — veti oda. Húzgálja a cipőket. Kidobják. Vajon az agronómus próbálkozott-e az asszonynál, amióta odavan? Vajon a kislánya ellene fordul-e, amire hazaér. Haza kell jutni. — Kacsókám! — reccsen az orvos hangja. — Tudja, hol van maga? — Nem tudom, főorvos úr! Hol az istenben lehet, ha így fenyegetik? Kiveri a hiy- deg verejték. Mégis börtön? Rendőrség? Hogyan kerül ide orvos? Mit csinálhatott az állomáson, amíg olyan rosszul volt? — Kacsókám! — mered rá a konyakszagú. — Maga a bolondokházában van! Felhördül, ökölbe szorul a keze, nem bír szólni, kidagadnak halántékán az erek. — Kacsókám, maga szökik valami elől, és ha nem gondolja meg magát, bizisten itt tartom! — Neem! — Dehogynem — mosolyog az orvos. — Adok magának két hosszú napot, hogy elmélkedjen a sorsán, aztán újra találkozunk. Jó? — Nem! Nem! — ordít. Viktor Plemel: Gyermekkorunk óta ismerjük egymáslt. Akkoriban mindent megosztottunk. Mindent, ami az enyém volt. Neki valahogy soha nem volt semmije. Aztán felnőttünk. Útjaink ' szétváltak. Teljesen megfeledkeztem róla. Egyszer azonban az előszobában megszólalt a csengő. Ö jött. Végigjárta a lakást és azt mondta: — Jól élsz. Két szoba! Az egyiket átengedhetnéd nekem. Átengedtem. Mi mást tehettem volna, hiszen gyermekkori jó barát! Aztán 'kinyitotta a szekrényt. Amikor mindent megszemlélt, így szólt: — Milyen jó öltönyök! Éppen kettő. Ideadhatnád az egyiket. Testvériesen megosztoztunk az öltönyökön. Aztán az ingeken, nyakkendőkön, cipőkön, fehérneműkön. A maga részét élvitte a szobájába. Hallgattam. Nem akartam elrontani a gyermekkori emlékeket. Ebéd után élnyújtózott a kedvenc fotelemben. Rágyújtott a cigarettámra. Aztán megszólalt: — Jó cigiket szívsz. Hát konyakod milyen van? Egy üveg francia konyakot tettem az asztalra. Meg citromot. Ivott. Egy gerezd citromot megforgatott a porcukorban. Szopogatás közben megkérdezte: — Kocsid van? — Van. Egy. — Hm... Ezt nem lehet ketté vágni. Felváltva fogunk furikázni? — Igen — mondtam csüggedten. Ekkor jött haza a munkából a feleségem. Bemutattam őket egymásnak. — Csinos feleséged van — mondta. — Jó alakú. Kár, hogy csak egy van belőle. Egyébként... Nem emlékszem; mit vágtam a fejéhez. Én második éve ülök. ö megúszta egy véraláfu- tással meg egy kiadós ijedtséggel. Most ott lakik, ahol én laktam. A feleségemmé!. égigvezették a hatalmas boltíves bejárat alatt. A mentős lazán fogta a karját, de érezte: ha megugrana, rögtön bilinccsé szorulnának az ujjad. Az átjáró jobb oldalán portásfülke, baloldalt a falnak támasztva egy rozoga bicikli. Jobbra fordultak, nem mentek fel a hatalmas lépcsősoron; megálltak a málló va- kolatú, dohos folyosón egy rozoga fehér ajtó előtt. Káp- rázó szemmel olvasta: FELVÉTEL. A sofőr a szomszédos ajtóhoz lépett, kopogtatott. Most egyedül van a mentőssel, talán menekülhetne, gondolta. de remegő térde, háborgó gyomra, kába feje eltanácsolta a kísértéstől. Az állomáson már megtapasztalta a mentős karja erejét. Még egy farbarúgást is kapott, amiért nem akart beszállni a kocsiba, azóta is sajog a tompora. A sofőr visszalépett — alig látta az arcát szikrát hányó szemével. Megroggyant. — Nyugi! — mordult rá a mentős és karjába markolt vaskezéveí. Vártak. Elért hozzá a sok-sok mállott vakolat, a dohos szag. Nem értette: hová hozták a tiszta, csempé- zett folyosók, a hófehér mosdók és szobák után. Börtön csak nem lehet, hiszen nyitva a kapu. Hirtelen kinyílt az ajtó, alacsony, hullámos, fekete hajú fehér köpenyes lépett ki, mögötte szőke, magas nő és szikár, bajuszos férfi — mosolyogtak. Megrándult — rászorultak kétoldalt a karok. Úristen, három köpeny az nagyvizit! Megint sokan fogják körbe, egymás után kérdezgetik össze-vissza, faggatják, belezavarják, gúnyosan vigyorognak rajta! Hova került! Talán mégis jobb lenne otthon? Az alacsony fiatalabb nála, a másik kettő még fiatalabb. Bámulják. A sliccéhez kapna, de szorítják a karját. A hullámos hajú kulcsot vesz elő, kinyikorgatja a megvetemedett ajtót — ez lehet a főorvos, ettől kell félni, bár a másik kettő is lesi, egyszerre majd rávetik magukat a kérdéseikkel, talán le is vet- kőztetik. Már benn vannak előtte, felhunyorog a neonfény. A fekete helyet mutat a hosszú, keskeny helyiség végén a két magasnak, azok átvetik a lábukat, Utcai nadrág, cipő a köpenyek alatt — ellenőrök? Mifélék? Az orvos papírok között matat, az erős karok belökik — bárcsak ő is olyan erős lehetne, mint otthon, egy rántással lerázná magáról a sötétkékeket ! Bezárul mögötte az ajtó — fogoly, Áll bizonytalanul, a rosszullét elnyomja az italt. Mindenki hallgat. A főorvos kinyit egy könyvet, felnéz. A sofőr megszólal: — Doktor úr kérem, a városi állomáson a járőr adta át nekünk. Megtalálták nála a zárójelentést. A sínek mellett a földre vetette magát és üvöltözött. — Sínek mellett? — Igen. Dilis ez, nem öngyilkos. — Papírok? A sofőr előkotorja zsebéből az ő személyijét, a pénztárcáját, amit elszedtek tőle. Az orvos elveszi, belenéz, olvas. Csend. A két fehér leplezetlenül mustrálja a túlsó végről. Sutyorognak. Mögötte a két sötétkék. Középen a főorvos megbillen, a magas pultnak támaszkodik. Végre felnéz. — Szóval ma bocsátották el? Ma, hát, mit mondjon, úgyis látja. Csak tudná, mit műveltek vele két hétig, hogy összement, mint a Samu nadrágja. Hátulról megbökik, odanéz a mentős követelő képébe. — Na?! — Mit na? — megpördül vele a világ a fejfordítástól. — Válaszolni! — Ja? Máma, hát igen. — Kacsó Jánosnak hívják? — Igen, annak. Küszködik az egyensúlyáért, megint felfelé törekszik a gyomra. Fogadkozik, hogy nem néz hátra többé. Az orvos vigyorog: — Na kacsókám, hát hol' volt maga két hétig? Hol lett volna? Nem lát a főorvos. Vagy ez is csel? Megpróbál egyenesen állni, összeszorítja a sarkát. Csak el ne essen. — Kórházban. — Bizny Kacsó, csak nem ám akármilyen kórházban, hanem idegosztályon. Igaz? Bólint. Hiába, ezek mindent tudnak, egy banda, nekik könnyű. — Aztán miért került az idegosztályra, Kacsó? — Mert beteg voltam. — Na látja. Az orvos megint furcsán nevet. Ezekről sohsem lehet tudni, megmondta a géplakatos Elek: ez mind ravasz, dörzsölt népség. — Magát ma délben elbocsátották. Mit mondtak magának Kacsókám? — Hát, hogy hazamehetek. Mi az eget mondtak volna, ha elengedték. Pedig hiába törtem magam, hogy legalább egy hévig, tíz napig maradhassak legalább míg az a kurva almaügy elcsitul otthon. — Mást nem mondtak?! Megvonja a vállát: hát, hogy meggyógyultam. Hiába tanított az a hülye Elek, meg az osztálybeliek. Valamit biztosan eltitkoltak, hiszen Elek fél évet is kibírt kezelésen. — Azt nem mondták, hogy ne igyon?! — keményedák meg hirtelen a főorvos hangja. Tényleg mondták, a fene belé, de hát az asszony is mondja, mindenki mindenkinek mondja, csak úgy. — Nem is ittam. — Mennyit? — Egy korsó sört. Már harapná a nyelvét: beugratott a kurafi, ezek azért tanultak, hogy lépre csaljanak. Csak ne szédülnék eny- nyire, hogy résen lehetnék. Szóval egy korsó sört meg egy fél rumot. — Hányszor? — Egyszer. Bizonyisten! Az alacsony gúnyosan nézi, a másik kettő mögötte vihog — nincs mese, gyónni kell. — Szóval én egyszer, meg a haverom visszahívott. — Hány haverja? — Kettő. Bizonyisten> kettő. — négyen voltak, de most már nem enged. — Kettő és kész. — Maga Seduxenre ivott, jóember! Mit gondol, miért mondták az idegosztályon, hogy ne igyon?! ' — Én beteg vagyok, főorvos úr, engem túl korán engedtek ki! Nem volt igazságos! — Jól van, Kacsó, ide jó helyre került. Mi majd meggyógyítjuk úgy, hogy soha többé nem lesz beteg. A vér megfagy az ereiben, olyan képpel nevet rá az orvos. A két köpenyes arca hátul elkomorul. Nagyon fél. — Marad — hallja a főorvos hangját. A sofőr előlép, odanyújt egy papírt aláírásra, az orvos pecsétel, aztán megnyom egy gombot. A két mentős elmegy, de benne a megköny- nyebbülés helyett csak nő a szorongás: itt hagyták, egyedül hagyták, már a farbarú- gás is jobb lenne. A nő szomorú-kíváncsi tekintete se vigasztalja, mert a köpenyesek mind ellene vannak. Nem szűnik lábából a remegés, ereiben püföl a vér, fejében körbe szaladgál minden. Miféle gombot nyomhatott meg — Vissza! Úgy megzavarodik, hogy fel sem tűnik neki; ezúttal ellenkező irányba viszi a szédülés. Az ápoló megfogja, kinyithatja a szemét. Megint szemben áll a fehérekkel. Az orvos odajön, leülteti, előveszi a kis kalapácsot. Megkönnyebbül: ezt már játszották vele. A szobatársai kitanították, hagyja, hadd rúgjon magától a lába. Az orvos közel hajol, üt, a másik lábát parancsolja fö- lülre. Konyakfelhő üti meg az orrát. Az orvosból árad a — Vigye a zárt osztályra, Béla, — szól az orvos. — Rá- ’ esős ágyak közé, a legfinomabbakhoz, hogy észrevegye: milyen választása van. — Megint felé fordul — Kacsókám, nehéz az élet, de könnyűvé tenni is nehéz. Viszlát cimborám, gondolkozzék. 1 ' lszédül a rémülettől: E bolondokháza! Már csak félig érzi a hatal- *■"" —* más ápoló mancsát: a hóna alatt, ahogy végighúzza valami hosszú, dohos folyosón, egyre nehezebb, melegebb, bűzlőbb vidékek felé. IHASZ-KOVACS ÉVA: Aranypor Mezítelen volt mint a csillag szemeimre lopták őt akaratlan a fények ágak terítették rá árnyaikat s a nap felhőt vont szemérmesen a szeme elé Formáit megkívánta az alabátsrom de a virágok mindezeken csak mosolyogtak Nem tudták ők sem hogy illat hogy szemérme sincs hiszen öröklét Versbe se írta le senki akkor vagy csak én láttam őt ennyire szépnek (szeretném végleg elfeledni) de csak zuhog rá az aranypor mint eg az ének JÁKOI ATTILA: Havam - libám - harminc évem Hó a vérbe beleárvul sár mállik a hófúvásból fehér szárnyú harminc libám szállhat, mint egy emlék — lilán Homlokomon megredőztek libaszárnyú havak nőttek redőt hánytak homlokomra minden évem egy — egy bombá — becsapódás múlást jegyez nincsenek már ékezetek Harminc libám harminc évem ideér hogy meggyengéljen A Tolsztoj-múzeum Moszkva központjában, a Kropoitinszkaja utcában áll a nagy orosz író, Lev Tolsztoj múzeuma, 200 ezer, az íróra vonatkozó dokumentumot őriznek az ódon épület termeiben. Tolsztoj-művek kéziratait, könyveinek első kiadásait, Tolsztoj-írásokhoz készült illusztrációkat. Személyes tárgyait, portrékat az íróról és családjáról, levelezését, fotókat, korabeli újságok kritikáit, cikkeit Tolsztojról. A múzeum könyvtárában 50 ezer köítet könyvet őriznek. Megtalálható itt Tolsztoj teljes életműve, könyvei oroszul és idegen nyelveken, s az íróról szóló irodalom, tudományos munkák, tanulmányok, életrajzi munkák. ű/2-i -S---" .-V ^ -'r-r-- ~!r — .....* . ^ tít&k -*^1 > ■■■és/"- .'VtZiz. v„.vrf ___ A’ —«* <£■ *..... E gy oldal Tolsztoj Háború és béke című regényének kéziratából ,
