Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
1978. október 29. ívEPUJSAG 3 A béke forradalma 4. A népköztársaság Az őszi ülésszak után Következetesebben és határozottabban A főváros képviselőinek egy része, és mögöttük a hírlapíró karzat az őszi ülésszakon Legutóbb az ötödik ötéves tervtörvény vitája során volt több hozzászóló a parlament ülésszakán, mint most a közoktatás helyzetéről szóló vita során. Dr. Polinszky Károly miniszter közel másfél évtized változásait összegezte az ország Háza előtt, eredményeink, és tennivalóink az oktatásügy terén nem kicsik. Lakosságunk iskolázottsága, műveltsége a másfél évtized alatt tovább gyarapodott. Az összegezést, nagyon jól kiegészítve a miniszteri expozét, huszonegy képviselő tette meg, tartalmas, lényegre törő, problémafeltáró hozzászólásában. Mint parlamenti ülésszakainkon már megszokott, most is kritikus hangvétel jellemezte az ország különböző részéről jövő véleményt, Klenovics Imre Somogyból hozta a gondot: kevés a tanterem, Salamon Hugóné Ko^ máromból a felnőttoktatás kitűnő eredményeivel ismertette meg a T. Házat, Kelemenné Balogh Katalin Szabolcsból saját példáján mutatta be, miként változott az oktatás helyzete, eredménye hogyan jelentkezik az emberek alkotó kedvében, tartalmasabb életében, hiszen amikor az oktatáspolitikai határozat megjelent, akkor még általános iskolai padot koptatott, majd az egyetemet elvégezve, ötéves pedagógiai pályát tud maga mögött — sok-sok tapasztalattal. És ez volt az őszi ülésszak legfontosabb része: a képviselők az ország elé hozták javaslataikat, örömüket az oktatásügyben elért eredmények miatt, és a sok-sok feladat gondját is. És leginkább azt a kívánalmat, hogy a kormány, a párt útmutatásait a jövőben is következetesen, határozottan hatjsa végre... És itt térhetünk át az őszi ülésszak második napirendére, amikoris ugyanez a határozottság, azaz a feladatok, tervek következetes végrehajtása kívánatos a közlekedési koncepció vérgehajtása, megvalósítása során is. Lapunk tegnapi számában részletesen ismertettük Daradics Ferenc képviselőnk felszólalását, s ebből is az világlik, hogy Tolna megye benne él, benne van az ország vérkeringésében, eredményeink, gondjaink a közlekedési ágazatéval azonosak, és nemkülönben sürgős feladataink is hasonlók. Ezért is hallottuk örömmel képviselőnk szavait, amikor elis- merőn szólt az utak egyre jobb állapotáról — Tolnában mindenütt tapasztaljuk ezt. Lépést tettünk a vasút korszerűsítése felé? — akik a fontosabb vasútvonalak mellett laknak tapasztalhatják: a vonatok nagy részét dízelmozdonyok továbbítják; tudjuk, hogy megyénk térségében a vasútkorszerűsítő munkára csak az idén töbB mint százmillió forintot költenek el, — és a jövőbe is látunk, hiszen a miniszter amikor arról beszélt, hogy további 1000—1200 kilométer vasúti vonal villamosítása, korszerűsítése is szükséges, örömmel nyugtázzuk, hogy a pécsi vonal alagútjai már e mérethez készülnek, a pályaerősítések, a biztonsági berendezések a jövőt szolgálják. És ismételten szóba került a Dombóvár—Lepsény vasútvonal is. A képviselő á megmaradása mellett tört' lándzsát, hiszen olyan gazdasági területen halad ez a vonal át, amely nélkülözhetetlenné teszi a közlekedés ezen ágát, ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a megfelelő közúti szállítás feltételeinek megteremtése lényegesen többe kerülne, mint a mostani pálya felújítása. A képviselő nem követelt, csak kért: a miniszter vizsgáltassa felül a korábbi határozatot. És ebből kiindulva azt is összegezhetjük, hogy a mostani őszi ülésszak nem volt a kívánságlisták benyújtásának ideje. A két napirendhez hozzászóló közel negyven képviselő ismerve a népgazdaság teherbíró képességét, jelenlegi gazdasági helyzetünket — nem követelt új iskolákat, új vasútvonalakat, utakat, hanem a meglévők teljesebb, jobb kihasználására buzdítottak, az elkövetett hibák gyorsabb kijavítására ösztönzött. A kritikus hangvételű őszi parlamenti ülésszak két fontos kérdésben tanácskozott. Látszólag talán elkülöníthető az oktatásügy a közlekedési koncepciótól — de nem tehetjük ezt, hiszen a két kérdést át meg átszövi a közös feladat: az ötödik ötéves terv teljesítésének fontossága. Tervünk teljesítésének feltétele, hogy művelt, a szakmájához értő a szocializmust igenlő emberek tudják magukévá. És amikor az oktatásügyi tárca felelős vezetője így fogalmaz: a nevelésügy az iskolákban nem tantárgy, hanem politikai kérdés — máris közelébe értünk a két napirend egyazon céljához, legfontosabb tennivalónkhoz, az emberfők műveléséhez az iskolapadban, a közlekedési és más tárcák feladatai sorában. Az őszi parlamenti ülésszak azt bizonyította, hogy erényeinket és fogyatékosságainkat együtt látjuk, és közös az akarat a képviselők, a választóik, az illetékes tárcák vezetői és a Minisztertanácsban a megoldás kérdésében is: mielőbb túl lenni gondjainkon, fokozni eredményeinket, jobb munkával, következetesebben végrehajtani ötödik ötéves tervünket. A munkára kész ország lakosságának, vezetőinek eredményei azt bizonyítják, jó úton haladunk — állapíthattuk meg a kétnapos ülésszak után. PÁLKOVÁCS JENŐ Október 31-én, a város utcáin hömpölygő, a békét és a békés forradalmat ünneplő tömeg mindenesetre úgy gondolta, hogy valami végleges és új kezdődik Magyar- országon. S talán alig páran voltaik közülük annak tudatában, hogy milyen súllyal nehezedik a fiatal magyar demökráciára a „hogyan tovább” kérdése. A régi lerombolását milyen új építése követi? A rendszer romjai a kezdetet vagy a véget jelképezik? A tanácstalanságot, az elképzelések különbözőségét jól jellemzik Babits Mihály szavai: „Micsoda forradalom ez? Polgári forradalom? Negyvennyolcas szabadság- forradalom? Nacionalista? Vagy antinacionalista forradalom, vörös forradalom, szocialista, társadalmi? Magyar vagy emberi? Vagy éppen a bolseviki anarchia szellemének első és még álcázott kirobbanása a Rend palackjából? Máshogyan látja minden párt, máshogyan minden osztály, igazán mint egy varázstüneményt: mindenki a maga szíve szerint látja! És mindegyik mást is vár tőle...” A hatalom jellege Persze, a hatalmon lévők azért tudták, hogy mit akarnak. Helyesebben, hogy mit nem. Már 'közvetlenül a győzelem utáni órákban ezer tanújelét adta a mi 1918-as demokratikus forradalmunk annak, hogy mennyire a polgári talajon áll. A városban tízezrével, az országban százezrével található fegyverek összeszedése, a pacifikálás, a forradalom befejezésének hirdetése, a megálljt-ikiáltás, az áldozatok százait 'követelő kíméletlen rendcsinálás, a népi öntevékenység lecsen- desítése-leszerelése, egyszóval az eddigi eredmények legalizálása, azonnal megindult. Bár ezek az eredmények egyelőre még a jövő ígéretei voltak. A kormányban részt vevő valamennyi erő egyetértett a magántulajdon fenntartásában, a feudális akadályok többé-ikevésbé következetes lebontásában, a formájában még tisztázatlan függetlenségben és a történelmi Magyarország területi integritása fenntartásának szándékában. Úgy vélték, hogy ezeket a célokat csak valami- lyenfaj'ta nemzeti egység összekovácsolásával érhetik el, s ezt a nemzeti egységet demokratikus-polgári alapon láttáik — kül- és belpolitikai okok miatt — leginkább megvalósíthatónak. Ezért vált jellemzővé a kormány tevékenységére a kétfrontos harc és a kétirányú kegyosztogatás ; az ellenforradalom és a forradalmasodé néptömegek elleni küzdelem ugyanúgy, mint a mindkét félnek, valamennyi osztálynak gesztusokat nyújtó politikai parttalanság, a döntés- képtelen határozatlanság. Maga Károlyi írta, hogy „amit ez a kormány csinált, amolyan 50 százalékos egyezkedés volt a régi és az új rend között”. Dehát a hatalom polgári volt, s a kétfrontos harc nem egyforma eréllyel folyt, a csapások nem egyenlően oszlottak meg. Találóan jegyzi meg Hajdú Tibor, a korszak történésze: „Ebben a történelmi pillanatban a polgári demokrácia fő funkciója nem az volt, hogy megvédje a demokráciát az önkényuralom ellen, hanem hogy megőrizze a polgárit a népivel szemben, a fennálló határokat az új nemzeti törekvésekkel szemben.” A kormányzat egyensúlyozó és lavírozó politikája csak addig lehetett eredményes, amíg a szociális és nemzeti célok megoldásában a siker reményével kecsegtethette az őt támogató tömegeket. így is csak állandó kormányzati válságokon keresztül sikerült a forradalom kényszercsinálta vezetőinek felszínen ma- radniok. Ám az év végére kiderült, hogy a Nemzeti Tanácsban megtestesülő nemzeti demokratikus egységfrontot még ez a politika. Károlyi Mihály mindenkitől elfogadott és tisztelt személyisége sem tarthatja sokáig felszínen eredeti formájában. Egyre erősebb támadások érj? ték a rendszert mindkét oldalról, egyre inkább fokozódott a változtatást követelők hangereje és befolyása. A Közép-Európában csak Magyarországra jellemző politikai-hatalmi patthelyzet, a gyakorlatilag kettős hatalomnak tekinthető régi közigaz-, gatáshelyi tanácsok egymással párhozamosan létező és harcoló hatalmi szimbiózisa eredményezte aztán, hogy a bel- és külpolitikai széljárás változásainak hatására előre, a proletárdiktatúra irányába, de hátra, az ellenforradalom felé is lehetséges volt a kibontakozás. Mint ahogy ténlyegesen történt is. Fejlődési rendellenesség Magának az egyensúlyozó tétovázásnak, a tényleges hatalom nélküli kormányzásnak pedig egyértelműen az volt a legfőbb oka, hogy Magyarországon nem alakult ki öntudatos, politikailag érett és aktív demokratikus polgárság, amely egy gyökeresen új demokratikus állam- gépezet hordozója 'lehetett volna. A „forradalmi” kormányzatnak választási lehetősége volt az országra telepedett régi állami bürokrácia és a tömegmozgalmakban kifejlődött radikális népi szervek között. A választást lehetőleg és nyíltan elodázni igyekezett, de ténylegesen a régi mellett tette le a voksát. Ezzel egyben az új rezsim végső sikertelenségét is bebiztosította: belülről a kielégítetlen nép és a kifelé gravitáló nemzetiségek, kívülről pedig a farkasétvágyú antant és a születő utódállamok harapófogójába kerülve 1919. március 21-én rövid úton összeomlott. A köztársaság kikiáltása Az államforma problémája — helyesebben az államforma megváltoztatásának ügye — az őszirózsás forradalom egyik alapkérdése volt. Nem felesleges kitérő tehát, ha ezt a problémát kissé alaposabban is megnézzük. A tömegek túlcsorduló köztársasági érzelmei ellenére a legalitás köpönyegével takarózó kormány jó két hétig eltotojázott az üggyel. Holott még az új népvezetők körében is általános volt a hangulat, hogy ha záros határidőn belül nem történik valami, „akkor napok alatt bennünket elsöpör a nép viharzó akarata”. (Garami Ernő). Már november elején hatalmas munkásgyűlés tiltakozott a Tisza Kálmán (ma Köztársaság) téren „az ellen, hogy a Nemzeti Tanács kebeléből megalakuló új kormány a királynak tett esküje alapján kezdte meg működését. A Nemzeti Tanács szuverén hatalmát Magyar- ország dolgozó népe, a munkások és katonák adják meg, ennek megerősítéséhez semmiféle királyi hozzájárulásra szükség nincs.” A gyűlés és más tömegmegmozdulások, petíciók is követelték a köztársaság azonnali kikiáltását. Károlyiék, bár tisztában voltak a közhangulattal és egyre inkább befolyása alá kerültek, a „törvényesség” s nem a forradalom útját járták végig ebben az ügyben is. Az uralkodót ugyan egyelőre nem tudták rávenni a lemondásra (detronizálni eszükbe sem jutott, helyesebben nem merték), de IV. Károly a kormánynak végül is szabad kezet adott. Az azonban egészen november 16-ig húzta-halasztotta az ügyet, amikor is végül tragikomikus, kisszerű alkotmá- nyosdis játék és nagyszerű, hatalmas, önfeledt Országház téri tömeggyűlés keretében kikáltották a Magyar Nép- közátrsaságot. Az igazi problémákat, a szociális és a nemzeti kérdést azonban ez az egyszeri aktus alig érintette. DÉRER MIKLÓS (Folytatjuk). Következik: 5. A társadalmi probléma. A „szerssük egymást gyerekek” elv nem biztos, hogy a gyakorlatban mindig érvényesül. A „szeressük önmagunkat” felhívást nem kell közzétenni, enélkül is él. Amivel együtt jár, hogy felettébb jó véleménnyel vagyunk önmagunkról, ide értve Magyarországot is. Ezt bárki tanúsíthatja, aki hallott már magyar turistát külföldön nyilatkozni az ottani állapotokról. Nemrégiben egy nyugatnémet publicista kedves hangú cikkét olvastam a magyarokról (Kedvel bennünket.) Megállapította, hogy vendégszeretők vagyunk és bájosan beképzeltek. Szemrebbenés nélkül minősítünk egy 70 kilométer hosszú, se- kélyvízű tavat „tengernek” az óceántulajdonosok előtt, és valljuk, hogy az Isten kalapján más bokréta nem lehet, csak hazánk. Nemrégiben szerkesztőségünknek kedves újságíróvendége volt Karl-Marx-Stadt-iból. Érdeklődő, élesszemű megfigyelő, akit itt-tartózkodása befejeztével megkértünk, hogy összegezze magyarországi benyomásait. A kedvezőtlenéket is, de ez utóbbit természetesen csak tárgyilagosságunk fitogtatására mondtuk, meg lévén győződve arról, hogy nálunk minden tökéletes. — Jártam már Magyarországon, labdarúgócsapatunk egy alkalommal az észak-magyarországi Taktaszadán vendégszerepeit. Fölényesen vesztettünk, amiben talán az is közrejátszott, hogy épp egy falusi lakodalom kellős közepébe csöppentünk és vendéglátóink láthatólag attól féltek, hogy éhen halunk, netán rossz hírüket keltjük. Erről szó sem lehet, a német embert legelőször is az önök vendégfogadásának természetessége és melegsége nyűgözi le. És az ételek mennyisége is, de a minősége éppúgy. Nem a halászlé ismert csípősségére gondolok, hanem arra, hogy a magyar szakácsok háziasszonyok láthatólag alkotói örömöt éreznek újabb és újabb ízek, ételkreációk létrehozásában. A német gyomornak szüksége van egy bizonyos átállási időre, amíg ehhez hozzászokik. Mindettől nem áll messze az életritmusuk, ami nekem szintén rokonszenves. Nem akarnak mindig dolgozni és jól szinkronba tudják hozni a munkaidőt és szabad időt. (Ha jól utána gondolunk, ez utóbbi mondatokban nemesük feltétlenül bók leledzik. O. I.) Napi programom végeztével szinte minden" este elüldögéltem a Garay - presszóban, így tanúja lehettem annak is, hogy ez a szabadidő-eltöltés sokaknál nem csekély méretű italozás formájában zajlik. Az egyik beszeszelt vendég egy alkalommal még az én asztalomrpl is felkapta a sörösüveget, jót húzott belőle és visszatérté. Talán azért mert én Stefi-t ittam, ő pedig Balaoni világost és kíváncsi volt erre a márkára is... Komolyabbra fordítva a szót. mély hatást tett rám, hogy a kulturális élet területén milyen nagy erőfeszítéseket tesznek. Nem jártam olyan településen, ahol ne lett volna jól működő művelődési ház, vagy ne lett volna folyamatban egynek az építése. Az, hogy problémáik önöknek is vannak, természetes. Ezek sokszor semmiben sem különböznek a mieinktől. A gondokról azonban mindenki őszintén, nyíltan beszélt, akár a megyei pártbizottság titkárával, akár városi tanácselnökökkel, termelőszövetkezeti vezetőkkel, vagy másokkal váltottam szót. Minden kérdésemre választ kaptam és csak egyszer győzött meg a gyakorlati tapasztalat arról, hogy a válaszoló nem ismerte tökéletesen a saját munkaterületét. A testvérmegyei kapcsolatok nagyon fontosak. Nálunk sokakban sajnos még olyasféle hit él hogy ez elsősorban magasabb szintű vezetők kölcsönös látogatásában merül ki. Épp ezért örültem Viola László iskolaigazgató tájékoztatásának Németkéren, ahonnan imár tucatnyi úttörő járt a nálunk lévő Lichtentannéhen. Ugyanígy- a györkönyi Szabadság Termelőszövetkezetben annak, hogy ők viszont Grosswaltersdorffal vannak kitűnő viszonyban. Brunn János bácsi, a tsz-elnök pedig gondosan vigyázott arra. nehogy véletlenül ő, a vezető utazzon a többi tagok előtt. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. Mindezek természetesen csak apróságok. Nagy beképzeltségre vallana részemről, ha rövid 10 nap után ítéletet akarnék mondani Magyarországról és a magyarokról. Természetesen német szemmel néztem szép hazájukat, hiszen másféle szemem nincs. De mindig az egymáshoz fűződő, közös és mindannyiunkra hasznos jellemvonásokat igyekeztem megkeresni. Sok ilyet találtam.
