Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-27 / 254. szám

1978. október 27. "népújság 5 HŰSÉG Tudatos, rendszerint szerető ragaszko­dás valakihez, kitartás valaki, valami mellett. Szinte annyi oldala, vonatkozása van, ahány az ember érzel­mi életében csak megadatott. „Hűség a párthoz, hűség a néphez”, hűség egy eszméhez, személyhez, fogadalomhoz, önmagunkhoz. Ba­rátainkhoz nem kevésbé. Az alábbiakban csak néhány gondolatot vil­lantunk fel, mely a szép, soktartalmú szóval kapcsolatban munkatár­sainkban felötlött. Egy élet egy munkahely Együtt rosszban Haihn József követi a tekin­tetemet. — A széket nézi? — Azt. — Régi jószág. Velem öre­gedett, azt hiszem nyugdíjba is együtt megyünk. Valami­kor a gyár uráé, Percei Mi­hály Józsefé volt. — Ö alapította a gyárat? — Nem, az apja. De ami­kor én harminchétben ideke­rültem, ő irányított itt min­dent. Aztán az államosítás után a szemétdombon talál­tam meg ezt a széket. Behoz­tam, azóta használom. No nem nosztalgiából, túl sok po­font kaptam én abban az idő­ben ahhoz, hogy szép emlé­keim legyenek. Kényelmes, azért mentettem meg. Engem mindenesetre hosszabb ideig szolgált, mint az előző urát — mondja és sok ezerszer gyakorolt természetes egy­szerűséggel ül le a székbe. Egyenes tartása, határozott, rugalmas mozdulatai nem, csak ősz hajszálai sejtetik korát. Negyvenegy éve dolgo­zik a bonyhádi zománcgyár­ban. Első — és mint mondta — utolsó munkahelye. — Hogy került a gyárba? — teszem fel az elkerülhetet­len kérdést. — Akkor — 1937-ben — csak protekcióval lehetett be­jutni. Nekem két nagybácsim dolgozott itt. Jó hangzása fcvolt gyáron belül a Hahn névnek. így iskola után csak néhány hónapot töltöttem ott­hon Cikón, utána a két nagy­bácsim közbejárására felvet­tek ide dolgozni. Tizenhat éves voltam és volt kenyér­kereső foglalkozásom. Nagy szó volt ez akkor. Mindent csináltam. Sajtoltam edénye­ket, esztergáltam a tejeskan­nához fogót, egyszóval ahová osztottak, ott dolgoztam. Az­tán jött a háború, a katona­ság. — Hány évig volt katona? — Negyvenben hívtak be és negyvenöt után tértem ha­za. — Vissza a gyárba? — Nem. Először nem vettek vissza. Tulajdonképpen itt volt a munkahelyem, de még­is halogatták. Politikai ügy, ma már nem érdemes beszél­ni róla. Az illető meghalt én is elfelejtettem az egészet. Amíg ez húzódott, otthon a tejcsamokban alkalmi mun­kát vállaltam. Csak az álla­mosítás után tudtam újra visszajönni. Nagy bánatomra új munkakönyvét kellett vál­tanom, mert a régi elveszett és nem ismerték el az előző munkaviszonyt sem. — Tavaly mégis megkapta ... mindenhol dolgozni kell a negyvenéves törzsgárda- jelvényt... — Igen. Mert most, amikor az új épületbe költöztünk, előkerült a régi munkaköny­vem. Annál tisztább könyvet még nem látott. „Belépett 1937-ben” — ennyi bejegyzés van benne összesen. — Van olyan üzemrész, ahol nem dolgozott? — Nincs. Pedig még gyáron belül sem szeretem a munka­hely-változtatást. De úgy adó­dott mégis, hogy mindenbe belekóstoltam. Amióta meg­alakítottuk a „meót”, azóta itt dolgozom. Jelenleg cso­portvezetőként huszonnégy ember munkáját irányítom. — Ennyi év alatt sok em­léket elraktározott. Jót is, rosszat is. Most egy rosszat mondjon. — Egyet tudok mondani. Néhány éve idehoztam a fia­mat tanulónak. A gyerek szerszámkészítő akart lenni, de először lakatosnak vették fel. Sok utánjárás kellett, hogy átkerüljön a szerszám- készítőkhöz. Valahogy akkor úgy éreztem nem érdemeltem azt a kálváriát. — A család hogy véleke­dik arról, hogy egész életében a ZIM dolgozója maradt? — A feleségem is itt dol­gozik, így megvan az egyet­értés. — Soha nem gondolt arra, hogy felmond, keres egy jobb helyet? Az első időkben nem lehe­tett ugrálni. Mindenki örült, hogy van munkája. Aztán a család, a rokonság, a lakás lassan idekötött. Itt Bonyhá- don sincs olyan sok munka­hely, hogy válogatni lehes­sen, meg aztán az ember megszokik egy helyen, akkor nehéz változtatni. Nekem már nagyon rosszul esne, ha vala­miért el kellene mennem a gyárból. — Megbecsülik az itt töl­tött időt? — Azt hiszem igen. Szinte nincs is olyan jutalmazás, kitüntetés, ahol ne olvasnák a nevemet. — És az emberek, a kollé­gák? — Ök is. Sokszor keresnek gondjaikkal, bajaikkal. Per­sze szakszervezeti funkcio­nárius voltam világéletem­ben, így hivatalosan is van dolgom elég. Mindennap reg­gel ötkor a gyárban vagyok, de ha a műhelyeken jövök keresztül néha hat is elmú­lik, mire ideérek. Ha sürgős munkám van, inkább a hátsó kapun jövök be. Akinek na­gyon fontos az ügye, úgyis megkeres. Sok mindent elme­sélnek az emberek. Végig­hallgatok mindenkit, még ak­kor is, ha már az elején mondanám, hogy nincs igaza. Sokszor kell vitás ügyekben a döntőbíró szerepét játsza­nom, de a döntésért osak na­gyon ritkán haragszanak meg. — Két év múlva nyugdíj­ba megy? — kérdezem ami­kor egy percre megáll a be­szédben, mert rágyújt a ki tudja hányadik cigarettára. — Igen. Elmegyek, de az nem jelenti, hogy szakítok ,jsl gyárral. A feleségem beteges, velünk élő édesanyám nyolc­vankilenc éves. Már nem köthetem le magam. Mert ha itt dolgoznék, akkor bár­mi történik, reggel hatkor itt a helyem így szabadabb leszek. Segítek a feleségem­nek a gyári kultúrotthonban, néha be-belátogatok, ha hív­nak, ha tanácsot kérnek, el­jövök. A háta mögötti ablak be­szűrődő fényében a cigaret­tafüst szinte glóriát von a feje köré. Élete, tettei igazol­ják, hogy nem tart igényt er­re a glóriára. Mint ahogy a pöffeszkedő tartásra szerkesz­tett szék is nála a kényel­mes, egyenes tartást biztosít­ja, ugyanúgy a zománcgyár­ban eltöltött negyven év sem a glóriáért, hanem a munká­ért, az emberekért volt. „Ez nem érdem, csak állapot — mondta. — Bárhova mentem volna, mindenhol dolgozni kéll. Ha rendesen elvégzem a munkát, mindenhol megbe­csülnek. Hát akkor minek változtassak munkahelyet?” — nézett rám. de erre a kér­désre azt hiszem nem várt feleletet. Régen megfogalmazta azt magának. TAMÁSI JÁNOS A háttérben Napokig nem tudtam elfelej­teni az öreges, reszkető betűk­kel írt papírdarabkát. Egy le­bontásra ítélt utca egyik ala­csony házacskájának ablakában függött, a következők álltak rajta: „Eladok egy szenes vasalót, amire igen vigyáztam mindig, olyan személynek, aki megbe­csüli.” Talán soha életében nem hir­detett az, aki ezeket a sorokat leírta, és ha olvassa is a napi­lapok hirdetésrovatát — érintet­lenül hagyta a kínálás művién tömör stílusa. No és, ami még fontosabb: az öreg kéz tulajdo­nosa, aki mondandóját alapo­san megfontolta és gondosan papírra vetette — szereti azt a szenes vasalót. Óvta, kímélte, tisztogatta. Szeretné, hogy aki tőle átveszi, szintén becsülné a régi tárgyat. Ki lett az új tulajdonos? El­adták-e igazából a vasalót, vagy mégis tovább költözött ré­gi gazdájával? Miközben azon gondolkod­tam, vajon körülöttem akad-e olyan tárgy, amit ilyen óvó sze­retettel ajánlanák másnak, ha a szükség rákényszerítené a „szakításra", eszembe jutott, hogy mennyit ostorozzuk a tár­gyakhoz való ragaszkodást. Mennyit kárhoztatjuk azokat, akiket a gyűjtés szenvedélye él­tet, karvalyként csapnak le és hordják össze maguk köré az értékesnek ítélt ezt-azt. Nem igazságtalanság a tárgyakat így, általánosságban státusz­szimbólummá süllyeszteni? Leg­többünk számára nem azok, éle­tünk meghitt hátterét jelentik inkább, a néha olyan fontos ál­landóságot képviselve. Emlékeket idéznek, és mert rendjüket mi alakítjuk ki, jelen­létük megnyugtató. A gyerekek és az egészen idős emberek ragaszkodása egy-két választott aprósághoz — állatfigura, takaró, bútorda­rab, szőre vesztett mellény, vagy éppen szenesvasaló — megszív­lelendő. A szerzett tárgy szá­mukra nem veszít értékéből ak­kor sem, amikor már nem szép, nem új, nem kifogástalan. A tárgyak tisztelete, becsülé­se nem is kis dolog. — Vfé — Az ezüstlakodalmaí nem ülték meg, az arany la­kodalmat sem akarják. Egyszer esküdtek hűséget egymásnak Isten és ember előtt Ez sírig tartó. Két év múlva fél évszázada házasok. — Mikor volt jobb? — kérdezem. — A hatvanas évektől már könnyebb volt. Férjhez men­tek a lányaink, s most itt élünk az egyiknél. — Nászút? — kérdezett vissza László Mihály bácsi — Kimentünk a mezőre kapál­ni. Ez volt a nászút. Jót nevetett az öreg. Volt ebben a nevetésben keserű­ség is, ahogy a múlt egy pil­lanatra felvillant előtte, de volt büszkeség is. A szegé; nyéké. 1930-ban álltak oltár elé Bukovina egy kis falujában, Istensegítsben. A mától ez a múlt persze oly távol van már, mint Istensegíts a Tol­na megyei Majostól. Kitöröl­ni azért mégsem lehet az em­lékezetből. — Árva gyerek voltam. Se apám, se anyám. Kicsi ko­romban elvesztettem őket. Nem volt az ritkaság az első háború után. A feleségem­nek is csak az anyja élt. Megáll a beszéddel, tűnő­dik kicsit, aztán szeme hir­telen csillogni kezd, s az évek szántotta fáradt arcra huncut mosoly ül, amint kér­déseink nyomán visszaper­geti életét. — Nagyon szerettük egy­mást. Együtt nőttünk fel egy faluban, s egy idősek is va­gyunk. Szerettük egymást és összeházasodtunk. 1930. Most rajtam a- sor a tűnődésben. 1930 az egyik legnagyobb gazdasági világ­válság időpontja. Persze mit árthat ott — teszem hozzá gondolatban —, ahol a sze­génység mindig otthon érez­te magát!? És utána? — per­getem tovább az évszámo­kat. Csak a rossz és rosszabb között lehetett választani még hosszú ideig. Egy házzal s egy földecs- kével vágtak neki az életnek. A megélhetéshez, a minden­napi kenyér biztosításához ez még kevés volt. A felesé­ge a háztartásban és a ház körül dolgozott, ő pedig mun­kát keresett ahol éppen ka­pott. A falutól nem messze egy cukorgyár üzemelt, ősz­szel itt, nyáron máshol vál­lalt munkát. Kellett a ke­nyér, mert jötték a gyerekek egvmás után. öt gyermekük született. Kettő meghalt. Közben katonának is behív­ták László bácsit. Nem vol­tak ezek könnyű évek. — Ez volt a legnehezebb időszaka az életüknek? — Nem. A kitelepítés, 1941-ben. Én katona voltam. A feleségem egyedül volt a gyerekekkel. Felpakoltak a kocsira, s előbb a Bácskába, majd Zalába mentek. Én itt tudtam csatlakozni hozzá­juk. Innen költöztünk Ma- josra, s itt telepedtünk le végleg. Küzdelmes, nehéz eszten­dőket éltek -át a negyvenes, ötvenes években is. Mindketten hetvennégy évesek lesznek néhány hó­nap múlva. Kisebb zsörtölő- dés, súrlódás előfordult kö­zöttük a közel fél évszáza­dos együttlét során, de hol nem fordul elő az ilyesmi? Válni, otthagynLegymást vi­szont soha nem akarták. A szeretet és a megértés, és a szegénység is, a küzdelmes, nehéz évek összetartották őket. — Ha szeretet nincs, lehet akármilyen gazdag az em­ber, nem sokat ér az olyan házasság. A kocsiból visszanézek. Az öreg ott áll még a tsz bejá­rata előtt. Kijött a portásfül­kéből, kikísért, amikor el­búcsúztunk tőle. Negyven- nyolc év együtt — mormo­gom magamban. S az egyik év nehezebb, küzdelmesebb mint a másik. A válási sta­tisztikai adatokhoz szokott szememnek, fülemnek ez szokatlan. Pedig a két öreg ennyi ideje hordja a gyűrűt, amit az idő csak fényesebbé, erősebbé csiszolt... Hogyan ismerkedtünk meg? Hát, mint a fiata­lok Lóhűség és egyebek Lehet, hogy ezzel magamra uszítom az ebkedvelők népes táborát, de nincs túl­ságosan jó véleményem a kutyahűségről. Emellett sietek kijelenteni, hogy bizonyos méreten felül őszinte kutyabarát vagyok, nagyon kedves emlékeket őrzök legkülön­bözőbb kutyákról, voltam kutyatulajdonos és ha valamilyen csoda folytán kertes ház­ra tennék szert, sürgősen lennék is. A ku­tya és ember közötti kapcsolatban mégis van valami szolgai, beleértve a farkcsóvá­lást is. A nekem cseppet se rokonszenves macskák sakkal öntudatosabbak. A hűség, amit állatainktól elvárunk, nem más, mint a hozzánk való kötődés igénye. Talán háziállataink képviselik az utolsó vékonyka szálat (sajnos) mely még az anyatermészethez fűz bennünket. Ezt a kötődést több-kevesebb megvesztegetéssel (jól tartós, rendszeres koszt, az ölebeknek esetleg egy jól kipárnázott kosár) érjük el. Részünkről az önzetlenségnek nyoma sincs, mint általában mindenért, ezért is ellen­szolgáltatást várunk. Házőrzést, apportíro- zást, nyájterelést, netán nyomozást és őr- zést-védelmet is. Ember és állat közötti igazán bensősé­ges kapcsolatról tulajdonképpen egy bá­torságban nem szűkölködő angol házaspár adott hírt az „Oroszlánhűségben” és az „Elza és kölykei” című könyvben. Orosz­lánokkal játszadozni, sőt majdnem családi életet élni persze nem tartozik a legmin­dennapibb foglalatosságok közé és aligha talál sok követőre. Kitűnő nyugdíjas főag- ronómus ismerősömnek volt egy növendék bikája, amelyik a nádasdladányiak nem csekély rémületére úgy kísérgette, akár puli a juhászt. A bikát később hízóba fog­ták és eladták olasz exportra. Én tizen- négy-tizenöt éves koromban egy anyátlan szamárcsikót nevelgettem, ami mai isme­rőseimnek némi tréfálkozásra ad okot. Ge­deonnal, azaz becézve Gedivel szívélyes, mondhatnám baráti viszonyban voltunk, olyanban, amit akár kétoldali hűségnek is lehetne nevezni. Igazságtalanul keveset beszélünk, viszont szerintem-a legelőkelőbb, ákór individua­listáknak is minősíthető állatok, kedven­ceim, a lovak hűségéről. Kutyával esetleg lehet durván bánni, lóval nem, mert „lel­kileg” teljesen elszakad az embertől, sza­kít vele. Kitűnő lóbarátaim közül nem is egyet tudnék említeni, „aki” idegen kocsis­tól még a szénát is csak tessék-lássék fo­gadta el, a saját gazdáját viszont a leg­finomabb szeretetmegnyilvánulásokkal hal­mozta el. Telekes, a csodacsődör, kapált első lábával a gyönyörűségtől, ha állandó lovasa lépett a boxába, és mint az aleven ördög rúgott a két hátsóval, ha valaki ide­gen. Érdemes kimenni egy fogathajtó-baj­nokságra — én ezt legutóbb a szekszárdi szüreti napok alkalmával tettem meg —, vagy ellátogatni egy komolyabb ménesbe és megfigyelhetjük, hogy a lóval hivatás­szerűen és hivatásszeretetből foglalkozók­nak még az egyénisége is mennyire elüt másoktól. Kiegyensúlyozottabb, nyugod- tabb, emberibb. Majdnem azt írtam le, hogy emlékeztet a lóra. O. 1. Nászút? Kimentünk a me­zőre kapálni ____________I E lőször a széket «ettem én­re. Méitó*6s^>ijes tortásón, valamikor jobb napokat élt meg. Faragott karfáján sok két nyugodhatott, szélesre iém pesztett — egykor masszív — tóba! sok ember súlyét tar­tották. Méltósággal uralta a csomagolóüzem sarkából le­választott tenyérnyi irodát

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents