Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-26 / 253. szám
1978. október 26. IvÉPÜJSÁG 3 A parlament őse! ülésszaka elé Mélykúti Attila, az MTI parlamenti tudósítója írja: A közoktatás és a közlekedés életünkkel szorosan összefüggő két fontos terület eredményeinek és távlatainak megvitatását javasolta a kormány az október 26-án csütörtökön délelőtt, 11 órára összehívott országgyűlésnek. Amennyiben a napirendet a képviselők elfogadják, a közoktatásnak 13 éves, a közlekedéspolitikának pedig 10 éves, a fejlődést és a teendőket is jól érzékeltető, hosszabb időszakát tekintik át törvény- hozásunk tagjai. Az oktatási miniszter 1965-ben számolt be a parlamentben az iskolákban folyó nevelő és oktató tevékenységről, valamint a gazdasági és társadalmi fejlődéshez illeszkedő elképzelésekről. -Az országgyűlés azóta újabb, a közoktatásban dolkozók munkáját meghatározó jogszabályokat hozott. A képviselők 1969-ben fogadták el a szakmunkásképzésről szóló törvényt, később pedig megszavazták az ifjúság; és a közművelődési törvényt. Rendszeresen élt ellenőrzési jogával a parlament kulturális bizottsága: az elmúlt években többször is beszámoltatták az oktatás és nevelés legfontosabb kérdéseiről a minisztérium vezetőit. A megyei képviselőcsoportok — az Oktatási Minisztérium vezető munkatársaival közösen — az elmúlt hetekben majd másfél évtized mérlegét készítették el. A tanácskozást követően összeült az országgyűlés kulturális bizottsága, s a vitában felszólaló 11 képviselő mondatai is bizonyították: az oktatás fejlesztése az egyik leglényegesebb társadalompolitikai kérdés. E leglényegesebb kérdésben a képviselők véleménye összecsengett: a közoktatás folyamatos és tervszerű korszerűsítésével számos eredményt hozott az 1972-es központi bizottsági határozat valóra váltása. És a sikerek mellé sorakoznak a fejlődésből adódó újabb teendők: távlatilag a középiskolai oktatás általánossá tétele, valamint az oktatásnak a népgazdaság technikai, műszaki fejlődéséhez, az ágazatok változásaihoz való jobb alkalmazkodása. Az őszi ülésszak második napirendjeként várhatóan az 1968-ban született közlekedéspolitikai koncepció eddigi végrehajtását és továbbfejlesztésének főbb irányelveit vitatják meg a „T. Ház” tagjai. A helyi tapasztalatokat a megye; képviselőcsoportok ugyancsak összegezték, s a múlt héten a parlament építési és közlekedési bizottságának tagjai sorakoztatták fel a jellemző tényeket. A vita résztvevői szóltak a „füstokádó” gőzmozdonyok örvendetes száműzéséről, a motorizáció, a közúti közlekedés viszonylag zökkenőmentes fejlődéséről. A felszólalók a hibákról sem halgattak: régóta és idegesítően akadozó a gépkocsik és rakodógépek alkatrészellátása, bővíteni kell a szervizhálózatot, s a jobb vasúti szálításhoz is .elkel a pályafelújítás, a pályaudvarok korszerűsítése. A témakört az országgyűlés ipari bizottsága is megtárgyalta, hiszen a közúti járműgyártás kiemelt kormányprogramja „ikertestvére” a közlekedéspolitikai koncepciónak. A járműgyártó vállalatoknak a szocialista országok nagyüzemeivel való együttműködése kamatozik a közúti forgalomban is: a hazánkban gyártott műszerfalakért, zárakért és más szerelvényekért többek között Ladák és Polski Fiatok érkeznek Magyarországra. A két bizottsági ülés résztvevői a holnapról szólva kiemelték: a közlekedéspolitikai koncepció továbbfejlesztésével ezúttal is össze kell hangolni a járműgyártás terveit. Atomerőmű-építkezés Átadjak november 7-re Az atomerőmű főépülete mellett úgynevezett indító kazánház épül, aminek az lesz a rendeltetése, hogy a reak-. torokat felfűtse az indításhoz, tehát a teljes' befejezés után ezzel szemben a kazánházzal lehet üzembe helyezni az erőművet. Az indító kazánházat még építik, de a hozzá tartozó csaknem két kilométer hosz- szú vezetéket, csőrendszert már elkészítették a Vegyép- szer szakemberei. Pontosabban: még van egy kevés munka, a szigetelés elvégzése és ottjártunk alkalmával egy rövid szakasz mázolásán dolgoztak. November 7-re adják át a távvezetéket. Két hegesztővel beszélgettünk a mázolok közelében: Rácz János Komlóról jár Paksra. P. Szabó József hegesztő pedig Szolnokról, már negyedik éve. Nem kis büszkeséggel és örömmel sorolják, mi mindent készített már a Vegyép- szer az atomerőműnél: a kazánház belső berendezését — ez nem azonos az indító ka- zánházzal, hanem a lakótelep fűtésére, az üzemi terület épületeinek fűtésére és gőzellátására szolgál —, továbbá az ő alkotásuk a szivattyúház, a már említett távvezeték az indító kazánház és a „közönséges” kazánház között, az eninél is jóval hosszabb távvezeték a paksi Kishegyig, a lakótelepig és végül a legbonyolultabb munka a vízlágyító technológiai berendezésének szerelése, itt teljes erővel dolgoznak hónapok óta. Az indító kazánházhoz kiépített távvezeték öt csőből áll, közülük kettő 300 milliméteres, ezekben gőz áramlik majd, a két 108 milliméteresben a fűtőanyagot, a pakurát juttatják el a tárolóhelytől a kazánokig és a 133 milliméteres cső a kondenz- vizet szállítja vissza. A pa- kurás csöveket az egyik vastag cső mellé szerelték, a gőzzel való melegítés céljából, tehát, hogy téli időben ne dermedjen meg a fűtőanyag. A munkában 30 szerelő, hegesztő vett részt és a festők, szigetelők is a Vegyép- szer dolgozói. Augusztus végén kezdték a csőrendszer kiépítését, azután, hogy a tartószerkezetet elkészítette a Siófoki Kőolajipari Vállalat. Rácz János és P. Szabó József elmondta azt is, hogyan élnek a kishegyi szállón. Többen vettek már televíziót a szobájukba, hogy ne kelljen lemenni az alagsori klubba, ahol zsúfoltság van a jobb műsoroknál. Megteremtették maguknak a kényelmet a szórakozáshoz. Hosszan tartó munkára rendezkedtek be be Pakson. Szórakozás persze más is adódik számukra a Kishegyen, sőt a vállalati munkásszállón belül is, például a KISZ-klub, s ez sem csak a legfiatalabbaknak. Egy előírás van: a kulturált viselkedés, beleértve a tisztaságot. Munkaruhában nem mennek a klubokba. Igényesek a munkában és az esték eltöltésében egyaránt. Nagy feladatot bíztak rájuk. Pakson, érzik a munkájuk rangját. GEMENCI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly. A festők utolsó ecsetvonásai A béke forradalma 7. Előzmények: a dualista monarchia A soknemzetiségű Habsburg-monarchia múlt századi korszerűsítése, az osztrák— magyar két központos megoldás már születése pillanatában izzó viták, sodró érvek és érzelmek kereszttüzébe került. Az 1867-es kiegyezés és a dualista államberendezkedés, s egyben a polgári átalakulás adott lezárása ugyanis a századok folyamán felhalmozódott közép- kelet-európai problémák jó részét nem oldotta meg, csupán a mélybe fojtotta. Ezzel természetesen nemcsak elmérgesedésükhöz járult hozzá végzetes módon, hanem új és önpusztító ellentmondások kiindulópontjává is lett. Előnyök és hátrányok A fenti pár mondatos jellemzés — különösen a végkifejlet, az I. világháború utáni felbomlás ismeretében — meglehetősen sötét képet fest Ausztria-Magyarország- ról. Amely kép természetesen így — eléggé egyoldálú is. Mindenesetre, ha sorjában, a negatívumokat és pozitívumokat, az előnyöket és hátrányokat mérlegre téve vizsgáljuk a monarchia teljesítményét, árnyaltabb összképet nyerünk. Nézzük először a kétségtelen és meghatározó negatívumokat. Ezek legelsője pedig, hogy a Habsburgok jogara alá szerveződő soknemzetiségű birodalom a XVIII. századi dinasztikus elveket testesítette meg: az uralkodóház érdekei kiemeltek és meghatározók maradtak. Megalakulásával tehát a korszerű nemzeti fejlődés szempontjait érte sérelem. Két „történelmi” és „vezető” nemzetiség, az összlakosságnak együtt is csak kisebbségét kitevő osztrák és magyar megegyezésükkel és az úgynevezett közös ügyekkel- (mindenekelőtt a hadsereggel és a tragikomikus ambíciókkal hajszolt, egyre korszerűtlenebb nagyhatalmi külpolitikával) biztosították a többi nemzetiség feletti további uralmukat, az 1860-as években már meg-megingó birodalom további fennállását. Másként fogalmazva: az Osztrák—Magyar Monarchia egy feudális-dinasztikus integráció tovább élő maradványa volt olyan időszakban, amikor az effajta képződmények korszerűtlensége rohamléptekkel bizonyosodott be. Logikus volt tehát, hogy rengeteg feudális eredetű — főként társadalmi — maradványt konzervált kereteiben. Hogy csak néhányat említsünk: az udvar és az uralkodó szerepe; az arisztokrácia és általában a volt nemesi rétegek politikaihatalmi túlsúlya, a földkérdés megoldatlansága, az egyházi befolyás és a középkori szimbolika továbbélése — vagyis általában a felülről kezdeményezett felemás korszerűsítésék visszahúzó velejárói jellemezték a dualista rendszert. És a pozitívumok? A történettudomány meglepetésünkre elég sokat produkált belőlük. (Bizonyos fokig érthetővé téve az „elmúlt békeidők” nem feltétlenül és mindig jogtalan nosztalgiáját.) Azonban rögtön jegyezzük meg: ezek az előnyök, ezek a pozitívumok a súlyos, organikus hátrányok alapve- tőségét alig kérdőjelezik meg. Nézzük Magyarországot. Mindenekelőtt a kiegyezés nálunk konszolidálta a bimbózó kapitalizmust és annak minden előreívelő kedvezésével fólévszázados intenzív sével fél évszázados intenzív Egyben modern polgári államot és államháztartást alakított ki, ami különösen a tőlünk keletebbre fekvő államokkal való korabeli összehasonlításban állja meg a próbát. 1868-ban európai színvonalú általános tankötelezettséget vezettek be (bár a gimnáziumi és egyetemi képzés továbbra is szűkkörű, s nem gazdaságcentrikus volt). Modern közlekedési és hírközlési hálózat épült ki (noha panamák és egyéb botrányok árán). Fejlődött a mezőgazdasági termelés (ám az alapvető nagybirtokstruktúra változatlan maradt) és kialakult a modern gyáripar (nem elhanyagolható szerkezeti torzulásókkail). A század- fordulóra a monopóliumok kezdetlegesebb formái, a kartellek is megszülettek és megjelent a finánctőke. Emelkedett az urbanizáció szintje és gyökeresen megváltozott a társadalom képe is. Ám itt rögtön álljunk is meg. Már jeleztük, hogy társadalmi vonatkozásokban súlyos megoldatlanságok terhelték a kort. Melyek voltak ezek legfőbbjei? Megoldatlan társadalmi problémák Észrevehettük, hogy a pozitívumok, amelyeket felsoroltunk, sem teljesen egyértelműek. A dualista kori Magyarországon nem a kétségtelen (bár örökölt szerkezeti gyengeségek között végbemenő) gazdasági fejlődés té; nyei váltak meghatározóvá, hanem a társadalmi-politikai szerkezetváltozásokat zabolázó krónikus merevségei. A volt feudális uralkodó osztályok megőrizték pozícióikat, sőt a korszak végefelé még növelték is befolyásukat. Az uralkodó teljesen kézben tartotta a hadsereget és meghatározó szava voltba külpolitika irányításában. Az arisztokrácia „összmonar- chia”, „merkantil” (iparral összefonódó) és „agrárius” (a nagybirtok érdekeit kormányzati politika rangjára emelő) csoportjai majdhogynem csorbíthatatlan hatalmat élveztek. A középbirto- ikosofc megtartották vidéki (megyei) irányító szerepüket: A nem a magyar társadalomból szervesen kifejlődő, eredetében jórészt idegen burzsoázia — bár gazdasági ereje hatalmasan növekedett, s egyre erősebb befolyással volt az országos ügyekre is — a hagyományos vezetőrétegek politikai hatalmát nem kérdőjelezte meg, sőt inkább hozzájuk idomult, igyekezett velük összefonódni. Az úri státuszt görcsös ragaszkodással fenntartani igyökező középrétegek „krémje”, az úgynevezett dzsentri sem volt alkalmas a múlttal való radikális szakításra: éppen annak intézményrendszerét, saját létalapját védte tíz körömmel. Sőt, egyre korszerűtlenebb ideológiája és életmódja társadalmilag bevett mércévé vált. A városi kispolgárságnak a „zsidó”-val való elnagyolt azonosítása pedig azt a később tragikus infernóba torkolló látszatot erősítette, hogy a kapitalizmus Magyarországon idegen jelenség. A korszak legszámosabb és az országra legjellemzőbb rétege a parasztság maradt. Differenciálódása és gyorsuló tömeges nincstelenné válása a kor alapvető társadalmi problémájává merevedett. Az iparfejlődés képtelen volt felszívni a nagy infrastrukturális beruházások (vasútépítés, folyamszabályozás) után feleslegessé vált agrárproletár réteget. Minthogy a nagybirtok szilárd rátelepedése az országra a mégoly szerény agrárreform legális lehetőségét is kizárta, egy jó részüknek nem maradt más, mint a kivándorlás... A honmaradó többségnek pedig a kisebb fellobbanásokkal tűzdelt elfojtott várakozás — a megfelelő alkalom kiböjtölése. S a jövő hordozója, a munkásosztály? Kialakuló elit- gárdája — a szakmunkásság — idegen (bevándorolt) eredetű és magas színvonalú volt. Ám tömegeinek falusi származása és tanulatlan segédmunkára alkalmazása már önmagában is konzerválta a kétlakiságot, az agrárproletár túlsúlyt. A munkásosztály helyzetét és sajátosságait mindenesetre a nyugat-európainál kedvezőtlenebb bér-, szerkezeti, munka- és életkörülmények határozták meg. A kelet-európai sajátosságnak tekinthető alacsonyabb szervezettség pedig nem tette lehetővé a viszonyok akár nyugati típusú javulását, az ottani osztályharc eme nem elhanyagolható eredményét sem. Változásit majd csak — időlegesen — a forradalom hoz. Sok ez? Túl sötét a kép? És a feszítő erejű társadalmi ellentmondások sorában még nem is tettünk említést a nemzetiségi kérdésről... A nemzetiségi kérdés A kiegyezés elodázta ellentmondások legfőbbje pedig éppen ez a probléma vdlt. Magyarország lakosságának a kiegyezéskor még a fele sem volt magyar anyanyelvű. Mindazonáltal a hivatalos ideológia magyarnak, az egységes és oszthatatlan magyar politikai nemzet tagjainak tekintette az országlakók összességét és nem ismerte el a nemzetinemzetiségi ikülön-jogai'kat. Válaszul a kielégítetlen magyarországi nemzetiségek 1867 után politikai passzivitásba vonultak és elvetették a különben liberális Eötvös- féle nemzetiségi törvényt, amelyen jóval túlmenő ön- kormányzati jogokat követelték. Ezzel átengedték a helyet a törvényt jobbról támadó, erősödő magyar sovinizmusnak, a különösen a városokban és vegyes lakosságú területeken nagy léptekkel előrehaladó természetes asszimilációval meg nem elégedő, a nemzetiségeket feleslegesen bosszantó — és sikertelen! — magyarosí- tási törekvéseknek. A nemzetiségi politika az 1890-es években kezdett megváltozni: a fiatal, dinamikus, radikális és valóban polgári új nemzetiségi vezetőréteg más kereteket igyekezett teremteni. Beletörődtek a dualizmus politikai konszolidációjának realitásába és a hagyományos nemzeti célok visszafogásával fontos demokratikus és szociális érdekek képviseletét vállalták. Céljuk a nemzetiségi problémának az ország demokratizálásán keresztüli megoldása volt. (Ezzel a hazai, magyar progresszióhoz is megtalálták az utat.) Ám sorra csalódások és visszautasítások érték őket. így nem véletlen, hogy a későbbiekben, a dualizmus növekvő válsága idején (vagyis a századforduló után) már újra az autonomista és föderatív megoldásokkal látjuk őket kacérkodni, sőt intenzív kapcsolatokat építenek ki saját szomszédos nemzetállamaikkal is. De a monarchia, a történelmi Magyarország felrobbantásának, szétdara- bolásának nyílt sürgetéséig majd csak a törvényszerűen beköszöntő világháború folyamán jutnak el. DÉRER MIKLÓS (Folytatjuk). Következik: 2. Előzmények: háború és összeomlás. P. Szabó József Rácz János
