Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-12 / 215. szám
4 KÉPÚJSÁG 1978. szeptember 12. Moziban Felkavart viz A színes, hosszú és unalmasnak még a legádázabb krimigyűlölők által se nevezhető film címe csak halványan érzékelteti a lényeget. Felkavart szennycsatornáról kellene beszélni, de a hazai címadási szokásoktól ez alighanem eltérne. A cselekmény olyan „egyszerű”, hogy valószínűleg kurta felvázolássá is zavarba hozza az olvasót. Tömörítsünk tehát: Iris, a rossz házaséletet élő, gazdag asszony megbízza egykori futó szeretőjét, Har- pert, hogy derítse ki egy zsaroló levél íróját. A gyanúsított Reaves, a kidobott gépkocsivezető, aki mellékesen Iris lányának, Schuylernek is szeretője volt. Iris egyébként nem ok nélkül kap levelet, házasélete enyhén szólva nem kispolgári. Közben színre lép a vagyon ura, a nagymama, akinek birtoka alatt olajkincs rejtőzik. Harpert már a kezdet kezdetén elfogja a rendőrség, melynek egyik hadnagya az olajkincsre vágyó Kilbourne bérence, kapitánya viszont Schuyler igazi apja, de ez csak a film utolsó pillanatában derül ki. Közben meggyilkolják a nagymamát, a gépkocsivezetőt, kutyák tépik szét a rendőr hadnagyot, vízbe fullad egy gengszter, a saját felesége lelövi Kilbournet, miután ez utóbbi előbb egy hidroterápiás cellában (hol máshol?) majdnem el teszi láb alól őt éppúgy, mint Harpert. Egyszerű ugyebár, pedig még nem is mondtunk el mindent... Azt sem, hogy Stuart Rosenberg rendező olyan pergő cselekménnyel szolgál, hogy a néző figyelme egy pillanatra se lankad. A felvételek jók, a színek legalább annyira, a Harper magánnyomozót alakító Paul Newmann pedig változatlanul jóképű és szokás szerint jól játszik. Ebbéli képességeit egyébként „Az ifjúság édes madara” és „A hallgatag ember” című filmekben már csillogtatta. A néző másfél hosszú óra után azzal a megnyugtató tudattal „folytathatja” gondolatban a cselekményt, hogy a szereplők közül kettő (a gengszter özvegye és Iris lánya) minden bizonnyal a bíróságra, egy (a rendőrkapitány) alighanem ideggyógyintézetbe kerül. Átmeneti életben maradása csak a főszereplő Harpernek és egy Grätchen nevű jólelkű prostituáltnak biztosított. Ez is valami... ORDAS IVAh Uj magyar film a mozikban a Dóra jelenti... De mert az „alföldi festészet” művészeti csoportosulást sem, stílusirányzatot sem jelent, a formális csoportba sorolással nem sokra jutunk. A népi származásból vagy az etnográfiai-szociológiai érdeklődésből eredeztethető, etikai tartalmú elkötelezettség rökonítja valamelyest az alföldieket (Tornyaitól, Ko- hántól a legfiatalabbakig). Ilyen tartalmi és alkotáslélektani tényekkel valamelyest Lipták művészetét is megközelíthetjük, hiszen nála is az alföldi táj, a dolgozó ember látványa indítja el a kifejező szándékot. Művei azonban sohasem etnográfiai vagy szociológiai látleletek. Sokkal inkább festői feladatoknak az élménytől erősen meghatározott megoldásai. A táj és a tájban élő ember újra meg újra kifejezésre inspiráló festői motívumként érdekli: színfoltok egyensúlyát és rendjét éli át alkotás közben. Vagyis azért több minden képe hangulatos színkompozíciónál, mert nem a táj és az ember jelentette élménytől függetlenül, hanem attól meghatározottan éli meg a maga hangulatait: örömét, rezignált tűnődéseit, dühös indulatait. Művei tehát azért „jók”, mert éltető közösségének az érzésvilágát is közvetítik; mert hangulatait nem valamilyen konkrét élmény, hanem életének társaival közös tapasztalat hitelesíti. SZILÁGYI MIKLÓS Aki valamilyen művész- csoporthoz, stílusirányzathoz tartozást keres, mielőtt Lipták Pál művészetét minősítené, alighanem „alföldi festőként” véli elhelyezhetőnek a magyar művészetben. Némi joggal, hiszen születése óta Békéscsabán él, 's az alföldi városok csoportkiállításain (immár negyedszázada) rendszeresen szerepelnek a művei. Azonos tehát az alföldiekkel a tájélménye, a közös bemutatkozások gyakorisága pedig a rokon törekvések vállalását látszik bizonyítani. A szekszárdi Szinyei Merse-teremben látható Lipták Pál festőművész kiállítása. A képen „Utcarészlet” című műve, szekszárdi utcarészlet előtt. —ez— Lipták Pál kiállítása Rádió Drága ■ A riporternek éppúgy joga van az indulathoz, mint bármelyik magyar állampolgárnak. Hozzátehetném, hogy enélkül hivatását is bajjal gyakorolhatná. Az már ritkább eset, amikor indulatának közvetlenebbül, már a kérdezés módjával kifejezést ad, vagy netán szemérmes tömegkommunikációs szerveink gyakorlatától valamelyest elütő kifejezéseket használ. Nagyjából ilyesfajta indulat futhatta el Kaposi Rózsát, aki a 168 óra legutóbbi adásában bemutatott egy drámát, melynek szereplői a jelek szerint ezt a funkciójukat se nagyon akajták észrevenni, a drámai'végkifejletben való felelősségüket mégoly kevéssé. Valahol Budapesten egy szövetkezeti közös vállalkozás tetőfedőinek egyike lezuhant a magasból és meghalt. Természetesen senki nem lökte le, így tettes nincs. Csakhogy a tető oda- vissza egy órányi villamosozásra volt akkori hivatalos munkahelyüktől és azért vetődtek oda, mert jó kollégák módjára igyekeztek segíteni brigádvezetőjük maszek munkájának (értsd: fusizásának) befejeztét. Ellenérték: 4500 forint, meg az a nem is alacsony órabér, melyet távollévő dolgozóinak munkaadójuk kifizetett volna. Ha az a bizonyos haláleset meg nem történik. Meghalt társukat valamennyien sajnálták. Saját szerepük erkölcstelen voltát^ még a riporternő eléggé kemény „rábeszélésére” is alig-alig akarták tudomásul venni. Sejthetőleg nem érezték. A riport egyébként kitűnő volt.-s. -n. Gyermekegyüttes bemutatója A dél-dunántúli művészeti találkozók keretében vasárnap a Somogy megyei Barcs nagyközségben Baranya, Tolna, Somogy és Zala megyék dramatikus népi játékokat bemutató gyermekegyüttesei léptek fel. A találkozó programja során délután a népművészet ifjú mestereinek irányításával népi gyermekjátékokat készítettek háncsból, csuhából és egyéb egyszerű anyagokból. A négy dél-dunántúli megyéből pedagógusok is részt vettek a foglalkozáson, hogy az itt szerzett tapasztalatokat saját iskolájukban felhasználhassák. Sátoraljaújhelyi napok A tokaji műemléki görögkeleti templomban berendezett kiállítási helységben vasárnap nyitották meg a sátoraljaújhelyi festők tárlatát. A kiállítással kezdődött meg a sátoraljaújhelyi na- 'pok október 30-ig tartó rendezvénysorozata. - Ennek egyik kiemelkedő eseménye lesz az oktpber 1-i • hagyo- nyos szüreti nap, amelyen felelevenítik a régi hegyaljai szüreti szokásokat. Zrínyi-emlékünnepség Szigetváron Szigetváron emlékünnepséget tartottak vasárnap az 1566-os hősi várvédelem évfordulója alkalmából. Zrínyi zászlótartójának, Juranics Lőrincnek egy kései leszármazottja még 1833-ban alapítványt tett a várvédők emlékére, s azóta minden évben — az idén már 145. alkalommal — a hősök tiszteletének szentelik Zrínyi Miklós és bajtársai kirohanásának napját. A történelmi múltú város egész napos eseménysorozattal adózott az évfordulónak. A belső várban, ahonnan Zrínyi és harcosai az utolsó órában kitörtek a túlerőben lévő ellenségre, katonai tiszteletadás mellett emlékeztek meg a hősökről és megkoszorúzták a hadvezér lovas szobrát. Az évforduló alkalmából koszorút helyeztek el a város főterén álló híres bronz oroszlán talapzatán is. A Zrínyi és vitézeinek bátorságát szimbolizáló szobor most száz éves, ez volt a szigetvári hősöknek szentelt első emlékmű hazánkban. A TIT szervezésében tudományos emlékülést tartottak a városijárási könyvtárban, amelyen a történészek a múlt-jelen- jövő egységének a szocialista gondolkodásban betöltött szerepét vitatták meg. A tanácskozáshoz kapcsolódóan kiállítás nyílt „A történelmi múlt szemlélete a magyar irodalomban” címmel. Történeti és képzőművészeti kiállítás fogadta a látogatókat a várbeli dzsámiban és a török karavánszerájban. A vár előtti könyvsátorban Szigetvárról és a török korról szóló műveket árusítottak. TV-NAPLÓ Finnek Mit tudunk a finnekről? öntudatosan valljuk a finnugor rokonságot, de ugyan ki tud csak tizet is fölsorolni az ősi szókincsből? (Sebtiben írjunk ide tizet: atya, anya, fiú, leány, tél, fecske, róka, fa, vas, arany és ráadásként: hattyú.) A finn irodalommal kapcsolatos ismereteink is elég soványak, a Kalevaláról természetesen mindenki hallott, talán Kivi regényét (A hét testvér) is sokan olvasták, a költő Eino Leino neve sem egészen ismeretlen, Sillanpää-t pedig a Nobel-díj emelte világhírre. Van hát tanulnivalónk, s a Finn Televízió estje akkor is hasznos volt, ha csak bepillantást engedett a rokon- és rokonszenves ország életébe. A legnagyobb érdeklődés Veijo Meri tévéfilmjének szólt, amit már jó néhány országban bemutattak. Veijo Meri a mai finn irodalom egyik reprezentánsa, s a Manilakötél talán Örkény István nevét társítja leginkább, akinek Tóték című klasszikus értékű komédiáját egy nappal előbb láthattuk, bár nem éppen hibátlan előadásban. A Hasek-párhuzam, amiről az előadás utáni beszélgetésben szó volt, erősen vitatható: Veijo Meri mélyebb, groteszkebb, meseszerűbb, mert a Manilakötél szerteágazó cselekménye és esetenként elég önkényes képsorai egyaránt hordoznak tragikumot és groteszk humort. Talán túl sok, amire az író vállalkozik, mert a háború irracionális embertelensége és a paraszti kapzsiság nem mindig felel egymásra, főleg akkor, ha néha el is tévedünk az események útvesztőjében, de az egész együtt megsejtet valamit a háború tragikumából s akárcsak az örkény-dráma esetében, megrendültén állunk fel a készülék mellől. Az elmúlt években a magyar balettművészet jó néhány meglepetést hozott, az ismert és elismert szovjet balett mellett megismerhettük Béjart és Balanchin törekvéseit is. A finn balett valami újat jelentett, mert a Väinö Linna regénye alapján készült epikus történet évtizedek eseményeit mondja el, nagyon is realista eszközökkel. Nem valószínű, hogy a jövő balettjéről van szó, de feltétlenül érdekes kísérlet. Kár, hogy Kari Rydman zenéje túlontúl egyszerű. Na és a szauna! Igazán hiányzott volna, ha erről a finn specialitásról nem láthatunk egy elmés dokumentumfilmet, melyből mindent meg lehetett tudni, amit a szaunázásról tudni illik. Az természetesen más kérdés, hogy kedvet kaptunk-e hozzá, de végre a valóságban is láttuk, milyen is az a szauna, amit Kivi regényében a hét testvér elsőnek épít fel. Élvezetes, tanulságos est volt, s talán nem is az utolsó, amikor a távoli északi rokonokkal találkozhattunk. CSÄNYI l. Egy román bojár leírása a reformkori Magyarországról A Kriterion Könyvkiadó Téka-sorozatában közreadta Beke György bevezetőjével és fordításában Dinicu Go- lescu havasalföldi román bojár 1824, 1825. és 1826-ban tett európai utazásairól készített naplóját. Golescu négy fiát kísérte el a müncheni és a genfi iskolákba, ezért utazott végig Magyarországon, Ausztrián, Itálián és Svájcon. A bojár lejegyezte megfigyeléseit. Naplójának lényegét így foglalta össze: „Bele van plántálva az emberi természetbe a vágy, hogy ha másnál valami jót meglát, azt magának is megszerezze, nem rablás árán, hanem önnön lényét kényszerítve arra, hogy elnyerje azt, s ami a maga portáján rossz, azt jóra fordítsa.” Miért érdekes a mai olvasó számára úti följegyzése? Hazánkról e korszakban több leírás született. Ezek mind a fejlétt nyugati országok utazói szemszögéből tükrözték a magyar viszonyokat. A kelet felől érkezők útleírása v1- szonylag ritka. Ezekben az az érdekes, hogy a nálunk elmaradottabb vidékek képviselői mit tartottak követésre méltónak, mit láttak meg a reformkori fejlődés kezdetén álló országból. Fogaras, Felek, Nagyszeben, Szászsebes, Károlyfehérvár, Torda és Kolozsvár volt Golescu útjának első jelentős állomása. Színesen mutatja be a jól megművelt vidéket, és a szorgos embereket. Kolozsvárral kapcsolatban szólt az ország híres lótenyésztéséről. „Az egyik legfőbb jövedelmi forrós a lótenyésztés; egész Magyarországon a legtöbb földesúr ménest tart a legelőkön, birtokaikon pediglen hatalmas istállók vannak; igen jó és szép lófajtákat tenyésztenek. Én magam is láttam öt- és hatezer forintot érő fajlovakat, az idegen ló- csiszárok vásárolják is őket, húsz- és harmincezer forintot adnak értük.” Nagyváradon át, az Alföldön keresztül utazott Golescu. Erről a vidékről így írt: „Nagyváradtól Pestig nem a postajárat útján, hanem nyílegyenesen tizenegy várost és falut érintettünk a magyar síkságon, hol az a szörnyűséges puszta terül el, vagyis homok borít mindent, a hin- tót csak húsz ló bírja elhúzni.” A lakosok itt búzát, zabot és kukoricát termelnek. Megjegyezte, ha a Havas- alföldön „akadna ilyen vidék, nemcsakhogy nem mívelnék meg, hanem úgy menekülnének róla, mint a legnagyobb ellenség elől. És mindezek ellenére, Magyarország földművelése más országok népét is táplálja.” Pesten és Budán a legfigyelemre méltóbbnak az iskolákat tartotta. „Annyi pénzt fordítanak itt a tanulásra, mennyiről a mieink nem is álmodhatnak, mivelhogy nálunk az uralmon lévők sokszor még a létező kicsiny iskolákat is szándékosan leromboltatták, nehogy a nép öntudatra ébredjen”. Külön írt a könyvtárakról, múzeumról és színházról. Megcsodálta az építkezést: „Az egész városban a házak legtöbbje nagy és szép, az építészet tudománya szerint emelt, egyikmásik közülük ötvenezer forintnál is több jövedelmet hoz évente”. Golescu a legrendkívülibb- nek a közfürdő tisztaságát és pompáját tartotta. Irt a Pestet és Budát összekötő hajó- hídról és az élénk kereskedelmi életről. Útját Nyerges- újfalu, Győr és Mosonon keresztül folytatta. Pozsonyban éppen I. Ferenc feleségének koronázására érkezett, ahol megtekintette a fényes szertartást. Innen Bécs felé utazott tovább. A török ruhában járó és görög nyelven író Golescu tapasztalatai nyomán két feladatot tűzött ki román népe elé: egyik az anyanyelv és irodalom megteremtése és fejlesztése, másik az iskolák széles hálózatának kiépítése. Ismeretes, hogy a nemzeti kultúra létrehozása volt a magyar reformkor egyik fő követelése is. Golescu „Utazásaim leírása" című munkája Beke György kitűnő fordításában érdekes olvasmány a XIX. század első feléről. KISASSZONDY ÉVA
