Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

1978. szeptember 10. Képújság 7 4 Első nap az iskolában Hot tart a munka? Parkerdő Aprócska gyerekek figyelik az új tanító néni szavait, mozdulatait. Az osztály életét, rendjét felülvigyázó felelősö­ket választják meg. Lesz ta­nulmányi felelős, tisztasági felelős, meg minden olyan, amilyen kell. Többek között virógfelelös is. — Mi a dolga a virágfele­lősnek? — kérdezi a tanító néni. Huszonegy kisgyerek keze szegeződik a magasba. i — Na, te ott kék inges. — A megszólított feláll és ha­tározottan felel: — A virágok gondozása és öntözése. — Es mikor kell a virágokat öntözni? — Amikor úgy áll, hogy kezdenek száradni. Az osztály tagjai hahotáz- za csapkodják a padjaikat, a felelet hallatán. A tanító né­ni arcán is nevetésben oldó­dik a komolyság. A sárszentlőrinci általános iskola negyedik osztályában vagyunk, az első tanítási nap harmadik óráján. Weil Ádámné osztályfőnök első „igazi” tanítási napjá­nak harmadik órája is ez, hi­szen az idén végzett a Ka­posvári Tanítóképző Főisko­lán és ebben az iskolában van az első munkahelye. A gyerekeket nem ismeri még, ezért szólítja őket ruhájuk, hajuk milyensége, színe alap­ján. Tolna megyében a tanév kezdetén három és fél ezer­nél több pedagógus áll a ka­tedrákra. A pályakezdőkből négyen kerültek Sárszentlő- rincre, közülük három a me­gye ösztöndíjasa volt tanuló­évei alatt. Mindhárman más helységbe valók, így a mun­kába állásukat a helyisme­ret hiánya is nehezíti, mert mint egybehangzóan mon­dották: a pedagógus eredmé­nyes munkát csak a szülők­kel való, jó kapcsolatban vé­gezhet. Még egy, amiben mindhárman egyetértenek: nem jöttek világot megvál­tani, de vállalt kötelezettsé­geiknek nagyon jól eleget akarnak tenni. — Én egyébként györkönyi vagyok, ott is lakunk, napon­ta busszal járok át — mond­ja Weilné, akinek megtalá­lása kisebb bonyodalmat okozott, mert az ösztöndíja­sok névsorában még Enyedi Erika néven szerepelt. A nyáron, ment férjhez. — A bejárás elég rossz, mert föl ötkor indulok ha­zulról és csak délután fél ötkor mehetek haza. — Lakóhelyén nem tudott Volna munkába, állni? — De. Csak én nem akar­tam napközi otthonba men­ni. Annál inkább se, mert Györkönyben például a ké­pesítés nélküli tanított volna, én meg a diplomámmal nap­közibe kerülök. Aztán a napközi az egy egészen más világ. Az a pedagógiának külön szakága. És én nem arra készültem. Nem arra készült két kar­társa — és a főiskolán évfo­lyamtársa sem — mégis ott kötöttek ki. — Én kényszerből — mondja Lacza Mária. — Egyszerűen nem tudtam el­helyezkedni. Már az is meg­fordult a fejemben, hogy el­megyek népművelőnek. Én ugyanis testnevelés-népmű­velés speckollra jártam. Az­tán szól az Erzsiké, hogy Szentlőrincen van egy hely a napköziben. így kerültem ide. Egyébként paksi vagyok. — Én , már februárban tudtam, hogy ide kerülök — mondja Erzsiké. (Teljes ne­vén Horváth Erzsébet, aki madocsai.) — Elégedettek ezzel a hellyel és főleg a munkájuk­kal? — Nehéz még erről bármit is mondani, hiszen még a gyerekekkel nem is találkoz­tunk. Majd csak a harma­dik óra után jönnek ide a napközibe. Hogy nem lesz könnyű dolgunk, az több ok­ból is biztos. Először is a fő­iskolán a napközis munkára nem készítenek fel. Egy-két foglalkozás van, az semmi. Aztán a napköziben össze­vont csoportok vannak, te­hát egy csoportban vannak elsősök, másodikosok, vagy harmadikosok és negyedike­sek. És ezek a csoportok na­gyok. Míg az iskolában az osztályok húsz körüli lét­számmal vannak, addig itt egy-egy csoportban harminc­nál több gyerek van. Az alaphelyzet tehát egyi­kük esetében sem egyszerű. Sok a gondjuk, sok az isme­retlen feladat. Ám fiatalok, optimisták. Egyrészt azért, mert úgy látják, és érzik, hogy az iskolavezetés segíti őket, másrészt bíznak önma­gukban, hivatásszeretetük- ben. Weilné kezdettől fogva pedagógusnak készült. Hor­váth Erzsiké fejében meg­fordult sokféle gondolat. Másféle pályák is vonzották, de végül úgy érezte, ez az igazi. Lacza Máriát a gyer­mekek iránti szeretet vitte az egészségügyi szakközépis­kolába, hogy gyermekgondo­zó legyen. Aztán úgy érezte, hogy nem a bölcsődések, ha­nem az iskolások vonzzák in­káb, így hát ő is pedagógus lett. A két lány nagyon szép szolgálati lakást kapott. Igen elégedettek vele. — Itt voltak a szüléink. Megnézték, hogy hova is ke­rültünk. Nekik is nagyon tet­szett a lakásunk. * Gárdonyi a tanítót a lám­páshoz hasonlítja: mennél jobban ég, annál messzebb világít — mondja. — Ismerjük a mondást. Mi is szeretnénk messzebb vilá­gítani, de elégni, kiégni nem. Megkerestek már minket kü­lönböző kérésekkel a ta­nácstól is, a művelődési ház­tól is. A reális lehetőségek és a célszerűség alapján vállal­tunk és terveztünk feladato­kat. Érdekes módon mind- egyikőnk a speckolon szer­zett ismereteit szeretné hasz­nosítani. Weilné: „Úgy gondolom, hogy játékos tornát, testedző foglalkozásokat szervezek gyerekeknek és felnőttek­nek.” Horváth Erzsébet: „A gye­rekek többségének nagy gohd ötödikben az orosz nyelv ta­nulása. Úgy gondoltam, hogy harmadik, negyedik osztályo­soknak orosz előkészítőt, vagy inkább szakoktató fog­lalkozásokat tartok. Nem ír­ni, olvasni tanítom őket, ha­nem versek, énekek, játékok tanulásával a nyelvhez, an­nak a hangulatához, a zené­jéhez szoktatom őket.” Lacza Mária: „Én rendkí­vül fontosnak, mindenek előtt valónak tartom az olva­sást. Aki nem tud olvasni — gyorsan, pontosan — az nem tud tanulni, művelődni sem. Legfeljebb csak kínnal. Könyvbarátklubot szeretnék szervezni, ahol az olvasási készség fejlesztése mellett az irodalom szeretetére is taní­tanék.” — Ezenkívül, még kértek minket, hogy vegyünk részt a községi KISZ-munkában, általában a falu életében — folytatja Marika. Aztán én lettem az IVK-tanárelnök, aki a vöröskeresztes munkát irányítja és részt veszek azon a továbbképzésen, ahol az anyanyelvi oktatás új mód­szerekkel való végzésére ké­szítenek fel pedagógusokat. — Vajon innen mennek-e nyugdíjba? — kérdezem. — Nem szeretnénk —• mondja a két napközis, szín­ié, egyszerre és titkolózva is. — Tanítani is szeretnénk. Az igazgató úr azt mondta, hogy megvalósítjuk az úgyneve­Ki lesz o virágfelelős? zett kisfelmenő és nagyfel- menp rendszert. Ez azt jelen­ti, hogy az iskolaévek perió­dusa szerint váltogatnánk egymást azokkal, akik most tanítanak. — Nemcsak erre gondol­tam, hanem arra, hogy egyi­kük sem lőrinci... — lesütött szemek, szégyenlős mosolyok. Hát nehéz is az igazgató je­lenlétében i erről nyilatkozni. Végül az igazgató válaszol: — Mind a ketten letelepe­dési segélyt kértek. Ez hat évre köti őket. Még lányok, ha valamilyen változás áll be a családi életükben... hát megérti az ember. Weilné így válaszolt: „A férjem Pakson dolgozik, az atomerőműnél. Mi ott szeret­nénk megtelepedni. Hogy ez mikor válik lehetővé, azt nem tudom.” Beszélgettünk gondokról, hibákról, tervekről, örömök­ről. Tetszett, hogy őszinték voltak, nevén nevezeték a gyereket. A beszélgetés vé­géig eltellett pedagóguspá­lyájuk első három órája. Kettőjüké úgy, hogy még nem is találkoztak a gond­jaikra bízott gyerekekkel. Ért­hető hát, ha már feszengve várták a gyerekek érkezését. Éppen távozásunkkor jött létre a „történelmi pillanat”. A napközi kis előterébe be­léptek a gyerekek, bentről jött a két tanító néni. Kíván­csi szemek. Megilletődött ar­cok. A fotós a gépéhez kap, a gép valami oknál fogva nem engedelmeskedik. El­száll a pillanat. Csak az em­lékezet őrzi majd e képet... De szebb is az. CZAKÓ SÁNDOR a Mecsek alján Váralját nem csupán orszá­gos hírű népi együttese te­szi nevezetessé, hanem — főleg a bonyhádi járásban — a falu felett létesülő parker­dő is. Hol tartanak a munká­val? Erre voltam kíváncsi Váraljára indulva. A busz egészen a falu szé­léig viszi az utazót. Innen betonút vezet a parkerdő széléig. Útközben a látogató hangulatos büfébe térhet be, hogy szomját oltsa. Egy elhagyott szénbukta­tóból kialakított háromszin­tes épület alsó részén van a büfé. Eredetileg hétvégi ház­nak készült az egész, s a parkerdőnek köszönhető, hogy a tulajdonos büfé nyi­tására adta a fejét. A büfé­től egy rövid séta után a parkerdő széléhez érünk. A még nyers, de a már kiala­kított körvonalak között for­málódó alkotás képe fogad. A földgyalutól megskalpolt erdő homoktengerének szé­lén az „öt tó vidéke” húzó­dik. A tavak már elkészül­tek. Víz csillog bennük, s a tervek szerint pisztrángokkal népesítik be. Amikor ottjár­tam, a második tó befejezé­sén dolgozott két földgyalu. Két sziget teszi majd rejtel­messé a parkerdő látogatói számára. A zöld víz, s az itt- ott felejtett zöld foltok még nem oldják fel az erdő, s a leendő park jelenlegi disz­harmóniáját. Amikor el­készülnek a sétálóutak, eső­beállók, szalonnasütő helyek, s zöld szín üti fel a fejét a kopár homoktengeren, az er­dő ismét magához ölelheti el­veszettnek hitt részét. A betonút végén házakat látni. Itt lesz a száz férőhe­lyes ifjúsági tábor. A házak nagy részét bepucolták, csu­pán a belső munkálatok vannak hátra. A tábor fel­építéséhez jelentős segítsé­get adtak a járás és a város üzemei, termelőszövetkezetei, amikor egy-egy nyolc sze­mélyt befogadó ház felépíté­sét vállalták. Ottjártamkor még a BONY Cipőipari Szö­vetkezet dolgozói szorgos­kodtak az egyik házon. A parkerdő kialakításának elmúlt évben kezdődött mun­kálatai tehát,jó ütemben ha­ladnak. Mikor veheti birto­kába a nagyközség, s milyen tervek, elképzelések vannak a parkerdővel kapcsolatban? Erre a kérdésre dr. Hege­dűs János, Bonyhád város tanácselnöke válaszol: — A parkerdő 1979. tava­szán nyílik meg a nagykö­zönség előtt. Természetvé­delmi területnek nyilvánít­juk, s elzárkózunk minden olyan igény elől, mely Dom- borihoz hasonlóan, víkend- telepet szeretne kialakítani a parkerdőben. Az ilyen igé­nyek kielégítésére Váralján, másutt lesz lehetőség. Az ifjúsági tábor esetében arra törekszünk, hogy minél jobban ki legyen használva. A házakat villanyfűtéssel látják el, hogy télen is lak­hatók legyenek. A környező dombok és hegyek kiválóan alkalmasak téli sportok űzé- sére. Bitumenes erdei sport­pálya készül, villanyvilágí­tással ellátva, ami lehetősé­get ad arra, hogy sportoló­ink felkészülését biztosítsuk. Terveink között szerepel, hogy a bonyhádi öregek napközi otthonának lakóit idény előtt és után két hétre vendégül lássuk. A szekszár­di járási hivatallal meg­egyeztünk, hogy a faddi ne­velőotthon gyermekeit fogad­juk a táborban iskolai szü­netekben. Nyaranként út­törő napközis tábort alakí­tunk ki. KISZ-tagok, szocia­lista brigádok is igénybe ve­hetik a tábort. A parkerdő területén füves erdei torna­pályák szolgálják majd a nagyközönség sportolási igé­nyeit. Későbbi terveink kö­zött szerepel az úttörővasút megépítése. A kiviteli tervek már elkészültek. Szintén ké­sőbbi terv egy bányamúze­um kialakítása is — fejezte be válaszát dr. Hegedűs Já­nos. Tavasszal tehát megnyílik a parkerdő Váralján. Olvasni jo A könyv — gyakran kimondtuk, leírtuk már —, az ismeretszerzés egyik fontos forrása. Az olvasó ember, miközben magára ismer a történet egyik vagy másik szereplőjében, ismerkedik is önmagával. Élő alakokat, összefüggő képeket, emberi sorsokat lát maga előtt, ön­magát különböző alakokban és helyzetekben képzeli el, erkölcsi és társadalmi kérdésekről alkot Véleményt, egyetért az íróval vagy magában vitatkozik vele. Köz­ben ismerkedik a világgal, amely mind szélesebbre tá­gul körülötte, s feltárja titkait. Problémalátás, vitakészség, a döntés felelőssége. Az olvasó ember mindezt szórakozva sajátíthatja el. Ha akarja. Mert a könyv mindenki számára elérhető. De vajon akarjuk-e? Magyarországon évente tízezer lakosra több, mint nyolc könyv megjelenése jut. Az UNESCO adatai sze­rint az európai országok átlaga hat, az egész világra vonatkozóan pedig kettő. A kiadott könyvek példány­száma az elmúlt esztendőben kereken kilencvenmillió volt. Természetesen az emberek nemcsak vásárolják, hanem kölcsönzik is a könyveket. Magyarországon je­lenleg tizenhatezer-háromszáz könyvtárat tartanak szá­mon. Ezeknek az elmúlt esztendőben kétmillió-kétszáz­ezer beiratkozott olvasója volt. Kik és miért olvasnak Magyarországon? A diákok csaknem fele rendszeres könyvtárlátoga­tó. A vezetők és diplomások körében ezek aránya har­mincnégy százalék. Az egyéb szellemi foglalkozásúak között pedig huszonhárom százalék. A fizikai dolgozók tíz százaléka jár jelenleg könyvtárba. A miértre sokféle a válasz. „Nekem az életem nagy szenvedélye az olvasás. Úgy gondolok azokra a köny­vekre, amelyeket elolvastam, mint egy végeláthatatlan hadseregre, amely mögöttem áll, engem véd” — irtana Munkások és könyvek című pályázatra beküldött mű­vében egy autógyári gépmunkás. Egy másik így véle­kedett: „Az ember, ha olvasni szeret, sokat tanulhat. Az olvasás felvilágosít, ez által könnyebbé, tartalma­sabbá válik az életem.” Mások az olvasást, mint ta­nulásuk eszközét jelölték meg. Megint mások csupán a szórakozás kedvéért veszik kezükbe a könyveket. A művelődésnek, a szellemi javak gyarapításának sokféle módja van. Ezek közül az egyik, s talán a leg­fontosabb, a könyv forgatása, az olvasás, amely más­sal nem pótolható. A könyvtárak akkor töltik be iga­zán hivatásukat, ha segítenek abban, hogy az emberek minél nagyobb számban megtalálják az utat az érdek­lődésüknek, műveltségük gyarapításának legmegfele­lőbb könyvekhez. PRUKNER PÁL \ Weil Adómné feladatot ad a gyerekeknek E M Máriával

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents