Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
1978. szeptember 3. ■Képújság 7 A betakarítás után tárolni kell Hat bódét építettek Bonyhádon 1970-ben. A szakemberek azt mondják ezekre az építményekre, hagy kalodák, de a szemlélődő csak bódénak látja a tárolóhelyeket, összesen 300 vagon termény fért ezekbe a tároló színekbe. A termelés közben változott, sokkal több került a földekről, tehát sokkal több kenyérnekvalót kellett tárolni. A gabonafelvásárló vállalat 25 millió forintos beruházással a TOTÉV építőivel két éve kezdte el egy korszerű telep építését. Tavaly ősszel már két 500 vagonos raktár, illetve csarnok elkészült, kukoricát tároltak benne. Az igazi premier az idén volt, a két csarnokban jelenleg 1000 vagon búza vár a feldolgozásra. A telep bővítése tovább folyik: őszre elkészül a harmadik csarnok is, folynak egy 80 személyes szociális épület munkálatai és a telep útjait is építik. Fotó: Gottvald A korszerű, 500 vagonos, új csarnokok Ezekben tárolták a gabonát 1970-ben Készül a szociális épület Irepszemcsei kereskedők Három fogyasztási szövet- • kezet egyesült 1977. január 1-én: Tamási, Gyönk és Iregszemcse. így a tamási Kop-Ka ÁFÉSZ a megye legnagyobb területű szövetkezete lett. Az egyesülés időszakában a lakosság természetesen nehezen fogadta el a változást, gondolva arra, hogy az ellátás — mivel nem helyben intézik — romlani fog. Több mint másfél.év telt el azóta. Eredménye'- sen? — Ez az egyesülés nem jött váratlanul, hiszen 1976 őszén már tudatosan készült rá az iregszemcsei és a tamási szövetkezet is. — mondja Klein István, a Kop-Ka ÁFÉSZ elnöke. A legfontosabb feladat ilyen esetben az, hogy az emberi sértődékenységet feloldják, a volt dolgozók elhelyezése megnyugtató legyen. Ezt tartották szem előtt az egyesítést végző vezetők is. Nagy feladatnak szánták, aztán végül a vártnál könnyebben ment az emberekkel kapcsolatos dolgok rendezése. Klein István: Emberileg jó légkört sikerült kialakítani. Az egyesüléskor Gyönk is csatlakozott a tamási szövetkezethez, de most csak az iregszemcsei helyzettel szeretnénk foglalkozni. A nagyközség közel van a Balatonhoz, itt nagy az átmenőforgalom, tehát jobb ellátást kell biztosítani. Iregszemcsén Szántó Fe- rencné személyében körzeti ügyvezetőt neveztek ki, aki rendszeresen tartja a kapcsolatot a községek vezetőivel és az üzletek dolgozóival, valamint a központtal. Milyen változás történt másfél év alatt? Kiskereskedelemben: Tamási 8,6; Nagy- kónyi 4,2; Gyönk 2,2; Iregszemcse 8,9 százalékos növekedést ért el 1977-ben. Az idei első félévben az iregszemcsei boltok 8 százalékkal forgalmaztak többet. Vendéglátás területén az iregi kisvendéglő 36,9 százalékkal növelte ételforgalmát és ez a konyha jó munkájának köszönhető. Országosan a vendéglátás csak fél százalékkal lépte túl a bázist, a megyei átlag nem lett száz százalék, sőt a Kop- Ka ÁFÉSZ sem érte el a bázist. Az iregszemcsei területen pedig a jó ételforgalom segítségével 3,6 százalékkal többet „termelt”. A felvásárlás is javult az egyesülés után. Kiemelkedő a meggy és a cseresznye, a legtöbbet Nagyszokoly és Ma- gyarkeszi adta. Iregszemcsén szépen fejlődik a nyúltenyész- tés. Az év eleji taggyűléseken így joggal alakulhatott ki az a vélemény, hogy előnyös volt az egyesülés. A községi tanács titkárát, Hadaró Sándort kérdeztük: Milyen vélemény alakult ki a községben? — A volt irodahelyiségből tápbolt lett. Addig három kilométert kellett gyalogolni a kistermelőknek. Egy-két üzletet korszerűsítettek, volt profilátszervezés. Tehát gyakorlatilag jobb lett az ellátás. De vannak problémáink: a község periférikus részein van két bolt, korszerűtlenek, nem felelnek meg az igényeknek. A kisvendéglő nagy forgalmat bonyolít le, ahhoz azonban nem megfelelő az egész épület. H. J. Kurucz Pistának voltak olyan ötletei, hogy az ember haja égnek állt. A vagonrakás is tőle ered. A dolgait élvezetesen tudta előadni, nem lehetett ellentmondani neki. Hamar verbuválódott csapat — Dani, Béla, Pista, Anti és én. Szereztünk szívlapátokat, mert többek szerint a vagonrakás csak szívlapáttal képzelhető el. Először csak nézelődni mentünk ki a vasúthoz. Tényleg: az alkalmi munkások ezzel a nehéz szerszámmal dolgoztak. A söntésbe is benéztünk, sőt sorba is álltunk, de egyelőre csak málnát mertünk kérni. Mondhatom; ha akkor azoknak a markos rakodómunkásoknak elmondjuk, hogy délután mi is beállunk a sorba, biztos nagy röhej tört ki. Dehogy mondtuk el tervünket. Otthon sem tudta senki, miért kell nekünk éjjel elmenni hazulról. Hogy a többiek mit mondtak, nem tudom, nekem hamar elhitték, hogy osztálytea lesz, utána meg a Béláéknál alszom. Szemle után a főhadiszálláson — Kurucz Pistáéknál — tárgyaltuk az eshetőséget, mert ugye nem mindegy; milyen vagont kapunk. Aztán ha tetszik, ha nem, amit elkezdett az ember, azt be is kell fejezni, mert aki félmunkát végez, többet nem kap vagont. Ezeket Pista mondta el, délelőtt ő tárgyalt a főnökkel, a lelkére kötötték: becsületes munkát végezzünk, mert ha... Vidáman telt a délután. A nagy tett izgalma átragadt mindannyiunkra.' Vagont még senki sem rakott közülünk, de annál több ötletünk volt, hogy hogyan kell csinálni. Megfigyelésekét tettünk, miként dolgoznak a felnőttek. Azt is megfigyeltük: az alacsony vagonok a jók. Az oldalfal nincs egy méter magas, könnyű kiszórni fölötte a sódert. Kívülről kicsinek látszott az a vagon. „Két óra alatt kiszórjuk az ösz- szeset”. Pista kettőt vállalt a brigád nevében. Először nevetett a munkát osztó főnök, de nem volt ember — főleg így szombat délután — hát megígérte: ha reggel hatig végzünk, akkor nekünk adja a két vagont. Hogyne végeznénk? Mikor két óra alatt öten végzünk eggyel és este hattól reggel hatig van a határidő. De sok az! Észrevétlenül lett hat óra. Nagy öntudatosan megmarkoltuk a szívlapátokat és a fasorban büszkén masíroztunk az állomás felé. Az emberek — úgy láttuk — nagy érdeklődéssel figyeltek bennünket. Szó ami szó: a lapát majdnem nagyobb volt mint mi. De felnőtteknek éreztük magunkat. Apám 14 éves korában már kaszált, Béla édesapja ebben a korban komoly munkát végzett, aratott., mi meg már elmúltunk 15 évesek... Margit néni — Béla édesanyja — egy ötkilós görögdinnyét adott útravalónak és egy ígérettel engedett el bennünket: „Meglátogatlak benneteket”, örültünk a dolognak, mert biztosan nem jön üres kézzel. A dinnyét még útközben felfaltuk. Mikor megjelentünk a munkaelosztóban a várakozó alkalmi munkások arcán a derültség egyből megmutatta a véleményt Kurucz Pista csapatáról. Az elszántság nagy volt, fogadkoztunk kegyetlenül magunkban: „Nem szabad szégyent vallani. Mit gondolnak, nyámnyila gyerekek vagyunk mi?” Várakoztunk, támasztottuk a lapát nyelét, míg Pista bement tárgyalni. — Na, fiúk, majd szóljatok, ha nem megy, kirakjuk helyettetek — mondta az egyik félmeztelen, tetovált testű, csupaizom ember. — Nem szorulunk segítségre — nyelvelt vissza Dani. Kicsit elvörösödött a társaság, de azért mégis pimaszságnak tartottuk a kötözködést. — Ne bántsa őket. Emlékszem, amikor maga először dolgozott itt, nem volt ilyen nagy legény — fogott pártfogásba bennünket egy ősz hajú útkaparóvillát markoló bácsi. — Viccelni csak szabad? — kérdezte az előbbi „nagylegény”. — Szabad, persze, hogy szabad, csak nem szeretem, ha valaki elfelejti, hogy ő ki volt valamikor. Megérkezett a csapatkapitány a munkaelosztóval. — Gyertek. Sódert kaptunk. Az a legjobb meló — Pista fogta lapátját és a magas, szikár ember után indult, mi is váltunkra emeltük a szerszámokat és mentünk a vagonok felé. — Ez lesz az fiúk — mutatott az egyik alacsony szegélyű vagonra a főnök. — Ha ezzel végeztetek, akkor az legyen a következő, de kész legyen ám, mert akkor nem kapjátok meg a pénzt, azért sem, amit kidobtatok és többet ide nem jöhettek, mert a vállalat miattatok fizet majd kötbért. Pillanatok alatt feldobáltuk a lapátokat és mind az öten a vagon tetején pompáztunk. — Egy-kettőre végzünk ezzel a kis munkával! — jelentette ki Béla, s hittünk a dologban: olyan kevésnek látszik felülről egy vagon sóder. — Mindenki foglalja el a helyét — adta ki az ukázt Pista, önkéntes parancsnokunk, mi soha sem választottuk, de egytől egyig elfogadtuk vezérnek. Csikorgóit a kavics, a homok, mikor a lapátok belevájtak a halomba. Csikorgóit a gárda foga is, mert vagy két napja állt a rakomány és tegnap este eső volt, kőkeménnyé száradt az anyag. Aztán sikerült megkezdeni jó tiz centi mélységben már ismét száraz volt. Nagy lendülettel dolgoztunk. A rámpa mellett jó méteres palánk — mögéje kellett dobni a sódert. Nagy ívben lendült a lapát, jó messzire szállt az építőanyag. Habzsoltuk a munkát, vidám, jó kedvű volt a legénység. Erősnek éreztük magunkat. A világ összes vagonját kiraktuk volna. Az időt nem éreztük. Az első fáradtság csillagfénynél ért bennünket. Kihalt az állomás környéke, csak a vagonrakók és a vasutasok szorgos munkája jelezte: nem állt meg az élet. — Gyerünk inni — mondták többen is. Egy -szemvillanásnyi idő alatt ugrottunk le a vagonról. A leugrás pillanatában fakadt ki az első vízhólyag, addig észre sem vettem. Ahogy ballagtunk a csap felé, látom ám, a többiek is a tenyerüket nézegetik. De oda se neki. A pár percnyi pihenő, a friss szellőcske ismét pihentebbé varázsolta a társaságot. Ivás után folytattuk a munkát. Szép nagy halmot sikerült a palánk mellé zúdítani. Aztán Anti — köztünk a legerősebb — felkiáltott: „Elértem a vagon alját”. Oda néztünk: egy lapát nagyságnyi területen már látszott a vastag, barnára pácolt deszka. Újult erővel hajtottuk a teli lapátot. A sóder engedelmeskedeit. Aztán mind a négyen elértük a célt, az első nagy feladat sikerült. Lendületesen dolgoztunk: egyszerre öt sódercsikorgás, öt lapátlendítés és pár pillanatig a kavics surrogó hangja a palánk mögött. A második fóradás előtt Béla édesanyja hangját hallottuk. — Fiúk, álljatok le, hoztam vacsorát. Leugráltunk a sínek mellé. — Uramisten, hogy néztek ki — mondta és a fia arcát kezdte törölgetni egy zsebkendővel. Egymásra néztünk és már harsogott is nevetésünktől a rámpa. Kurucz Pista arcát pillantottam meg elsőnek. A munka hevében az izzadsággal összekeveredett homokszemcsék ráragadtak a fiú képére. Hamar befejeztük a nevetést: egyformán nézett ki mind az ötünk. A szál szalámi, a kenyér hamar elfogyott. Megettük volna a vasat is. Ettünk, ittunk, pihentünk: irány befejezni a vagont. A második nekifutás már nehezebben ment. A kifakadt vízhólyagok kegyetlenül égtek. Vigyázva fogtam a lapát nyelét. Az utolsó, befejező mozzanatokkal hamar végeztünk. Béla elszaladt seprőért, kitakarítottuk a vagont. Következik a másik. Először vitatkoztunk, hogy elég egy is. Kerestünk fejenként nyolcvan forintot. Több mint félhónapi ösztöndíj! Pista nem hiába volt vezér, meggyőzte a lankadó, feltört tenyerű vagonrakókat. — Hiába végeztünk eggyel, nincs lóvé. Kettőt vállaltunk, teljesíteni kell! — jelentette ki. — Egyetértőén bólogattunk, így szól az egyezség. Felkapaszkodtunk, lassan, komótosan kezdtünk neki. Ritkábban csikordult a vas, ritkábban hallottuk a kavics surro- gását a palánk mögül, de dolgoztunk becsülettel. Többször tartottunk pihenőt, aztán kitaláltuk, felváltva szusszanunk. A szúnyogok egyre támadtak. Cigarettára gyújtottunk. Mindig füstölt valaki. Hol volt már a lendület, a világ vagonjainak a kirakása. — Csak ezzel végezzünk — sóhajtoztunk. A lapátok egyre lassabban mozdultak, egyre kevesebb teherrel. A kezemben ólmos fáradtság, a csuklóm alig akart mozdulni, izmaim remegtek. A többiek kitartása tartotta bennem a lelket. Az egyhangú, monoton merítés, emelés, lendítés, újabb merítés azért adott erőt. Hamar éjfél lett. A mellettünk dolgozó munkások — együtt kezdtünk — már kotorták össze a maradékot. Mikor végeztek — ketten egy vagonnal — odajöttek. — Segítsünk fiúk? —• kérdezte a délutáni őszülő hajú öreg. — Köszönjük, nem fogadhatjuk el — válaszolt Kurucz Pista. Nagyon mérgesen néztünk rá. A-felnőttek jó éjszakát kívántak, vállukra kapták a lapátot, hazamentek. Csak mi maradtunk. A vagon félig volt. Egyre több sóder került a palánkon innen, a sínek mellé. Biztatgattuk egymást, de az erő. az ifjonti hév eltűnt. Álmosan mozogtunk, mackós öregséggel. Lassacskán azért haladtunk, a padló fele látszott. Újult erőre kapott a brigád. Az utolsó mázsák könnyedén, szinte erőkifejtés nélkül hullottak a palánk mögé. Az igaz, hogy a lapát csak mindig félig volt, de ment a munka. Kél órakor végeztünk. Felcsuktuk az ajtót. Két vagon sódert raktunk ki. Megpróbáltuk hetykén a vállunkra csapni a lapátot, de karunk ólmos fáradtsága ismét a földre letette a szerszámot. Akkor elindultunk haza, mögöttünk húzva, vonszolva a szívlapátot. mert vagont rakni csak azzal lehet. HAZAFI JÓZSEF
