Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
io Képújság 1978. szeptember 21. Olasz kisváros Makrisz Zizi rajza Arany János arcai A. Tedeschi: A kelepce Pajo Kanizsaj: Vadaszkaland Hát igen, nem könnyű az egyszerű embernek közel kerülni a tűzhöz... Pláne, ha még szerencséje sincs. Vegyük csak az én esetemet. Felhív egyszer egy felelős beosztású elvtárs titkárnője. „Vadászat készül — mondja —, jelen lesz az összes megyei vezető." No, gondoltam, most az egyszer rám mosolygott a szerencse!... Annál is inkább, mivel nagyon szeretek vadászni, és a célzásban sem vagyok az utolsó. A helyi vadásztársaságban a legjobb lövőként tartanak számon! Ezt komolyan mondom — nemcsak a szokásos vadászmese. Gondosan felkészültem, ahogy dukál: háromszor is megtisztítottam a puskát, s beszereztem a legjobb patronokat. Végre eljött a nagy nap. Kitűnő helyre kerültem — éppen a felelős beosztású elvtárs mellé. „Ha most sem kapok jobb munkakört (értsd: magasabb fizetést!), nem egyhamar adódik megint ilyen jó alkalom!” — gondoltam. És máris felröppent egy fácán. Egyenesen felénk tart!... Kapom a puskát — durr! A gyönyörű madár éppen a lábam elé poty- tyant. A felelős beosztású elvtárs csak ekkor lőtt. De azt is elhibázta. És mindenki látta: az összes vezető állású dolgozó... Hű, micsoda balhé lett!... Én vagyok az oka mindennek, mondták, minek kellett elsőnek lőnöm... Telt-múlt az idő, a felelős beosztású elvtárs helyére új főnök került. Lassan- lassan feledésbe merült az eset, s egyszer újból meghívtak egy vadászatra. Megint csak a főnök mellé kerültem. No, gondoltam, most vagy soha!... A legfontosabb, hogy ne én lőjek elsőnek! Legyen az övé a zsákmány!... így is történt. Mint a nyíl, közeledett felénk a vad. A főnök rettenetesen izgatott lett. Torkaszakad- tából kiabál: „Lőj már, mit tátod a szád! Lőj te ökör!” Jól van, jól, tudom én, barátocskám, hogy mit csináljak! Nyugodtan leeresztettem a puskát, eszem ágában sem volt lőni... Hanem megint nem volt szerencsém: ahelyett, hogy magasabb beosztásba kerültem volna, leváltottak. De ez még csak hagyján — nagyon valószínűnek látszik, hogy még sittre is vágnak... Ja igen: majdnem elfelejtettem mondani, hogy ezúttal vadkanra vadásztunk. Zahemszky László fordítása A klasszikus magyar irodalom egyik legszebb fejezete Arany János költői és elméleti munkássága. Tavaly ünnepelte az ország és az irodalmi élet születésének 160. évfordulóját — méltóképpen. Könyvkiadásunk is hozzájárult az ünnep fényéhez, hisz rövid idő alatt három jelentős művet is megjelentetett, melyek önmagukban is tekintélyes értéket képviselnek, hát még alkalmi együttesként! S az ünneplő öröm azóta sem lohad: újabb Arany-művek, ill. róla írt kiadások hagyták el a nyomdát. Az utóbbiak közül feltétlen említést érdemel, bár természetes a megjelenése, hogy ismét van Arany János összes művei... Egy költő igazi megismerését mi sem segíti jobban, mint a teljes életmű olvasása, a nem csak kötelező opusok ismerete, egyáltalán a költői nyelv ízlelgetése. Ugyancsak újabb kiadást ért meg Keresztury bensőséges Arany-monográfiája, az így élt sorozatban. A nagy alkalomra megjelentek közül sorrendben elébb Arany elméleti munkáinak kis foglalata került a boltokba, szemet megkapó, „blickfangos” kivitelben, A magyar irodalom története rövid kivonatban címen. Ebben a pazar kis Helikon-kötetben a magyarság addigi kultúrhistóriája, nyelvének és irodalmának rövid története lelhető fel, némi hun örökség, e naivnak tűnő, de akkor divatos elmélet átszű- rődésével. Arany rendszerező (és rendszerető) elméje kronológiai sorrendbe cso- portosította-szakaszolta történelmi múltunkat és litera- túránkat, benne az ómagyarságnak és költészetének is megfelelően nagy hangsúlyt szentelve. Nem lehet eléggé bámulni és dicsérni Arany elemző eljárásának helyességét, mikor az irodalom vizsgálatakor először mindig a „külső viszonyok” elemzésével indít; az alap meghatározta felépítmény — így az irodalom is — ekkor válik igazán érthetővé, tendenciáival, problémáival együtt. A nyelv koronkénti állapotát sosem hagyja figyelmen kívül, nála megvalósul már a gyakorlatban is a nyelv és irodalom egysége, szintézise. A vallási és világi irodalom elválását nyomon követve a színköltészet és az iskolák vizsgálatáig terjed Arany előadásainak, óráinak könyvvé formált gyűjteménye, hogy tanáros precizitással rendszerezve mindent talán az utókornak is megfelelő eligazodást nyújtson, de legfőképp a maga számára írjon pompás és didaktikus óravázlatokat! A tudományos irodalom ugyanúgy szerepel vázlatában, mint a folyóiratok kérdése, vagy az irodalom, s például a műpróza fejlődésrajza ... Végül írói arcképek zárják ezt a nagyszerű munkanaplót, mely ma revelációnak hat, egy nagy költő éles, tudományos értékű megállapításai, s itt érezzük igazán az óra: műalkotás eszményének ritka megvalósulását. Aki csak a költő Aranyt (vagy szerencsés esetben a Katonát, Madáchot elemző irodalmárt) ismerte, most bizony meglepődik: áttekintő képességről és tudós jártasságról tanúskodik a jubileumi kötet. Művek, személyes hangú levelek, élettények adják a fogódzót, hogy a szemérmesnek ismert költő mélyebb, rejtettebb lelki rétegeihez is lehatolhasson a nem öncélúan kíváncsi tekintet. Hatvány írásainak helyenkénti éles, gunyoros hangja az Ady védelmében született tanulmányok okáért van, a könyv szerkesztője meg is jegyzi: ezek az Arany-tanulmányok polemikus célzattal készültek Ady érdekében ... Hatvány vitára ingerlő megállapításai, hogy pl. Arany korának faluja inkább a kisszerűséget jelenti, bezáró közeg volt, semmint a vágyott idill, bizonyára nem tesznek pontot az Arany-kép után, de újabb kutatások ingerlésével megtermékenyítő hatásúak is. A legszebb és legigényesebb Arany-kiadvány természetesen az öszikék albuma, a csodálatos Kapcsos könyv. A hasonmás kiadás (a sokat dicsért alkalmi, egyszeri munka színvonalán) mindössze azzal okozott szomorúságot többeknek, hogy nehéz volt — helyesebben lehetetlen volt — hozzájutni, még a magas ár ellenére is. Ami a tartalmat illeti, az közismerten Arany legszebb lírai költeményeit és néhány balladáját jelenti, s a^hason- más kötet is beléptet az Arany-világba, a gyöngybetűk láttatásával is csak fokozva a személyes passziót. Nem kíván vitatkozni a recenzens a kiadó elképzelésével, csak megjegyzi: nem lett volna-e szerencsésebb magából a hasonmás-kötetből elhagyni a kapcsolódófűzött — egyébként értékes és szükséges — tanulmányt, s inkább külön füzetként „hozzáragasztva” (mint pl. a Madách-hasonmásban) kalauzul átadni a nagybecsű olvasónak? A modern utószó ugyanis megtöri a már-már beálló varázst... Tisztességes megemlékezés, Arany folyamatos szellemi jelenlétének biztosítéka a hozzá méltó kiadványok örvendetes megszaporodása. Leggazdagabb nyelvű írónk művét s nevét a világban szétviszi. DRESCHER ATTILA Adám Erika versei: Dúdoló Föléd hajolok Hajlik a sás. Nevedet mondom Szél dudorász. Megsimogatlak Ringat a tó. Játszani hívlak Szól a rigó. Csikóm itattam Bársony az ég. Holnap is hívlak Játszani még. Magány Átokmondó varjak Ülnek kinn a fákon, Oly egyedül vagyok Magányommal játszom. Szeretőm ha lenne, Tenyerébe venne, Örömöm szájában Szétolvadt cseresznye. Szél zúg kint az ágon Elkerül az álom, Átokmondó varjak Ülnek kinn a fákon. Horváth Páter: Az öreg lépdelt a Körös partján. A hídon emberek nyüzsögtek, meg-megálltak egy pillanatra, köszöntötték egymást, aztán sietős léptekkel továbbindultak a dolguk Zitán. Az öreg nekidőlt egy fatörzsnek, és botja végével megzörgette a lehullott nagy, sárga leveleket. Ócska biciklijén postás kerekezett át a hídon, fütyörészve dobta át egyik válláról a másikra a postástáskát. Talán még soha nem fordult meg a fejében, hogy jobb volna a gondjaira bízott levelekből papírhajókat hajtogatni, leúsztatni őket a csatornán a zsilipig, ahol szépecskén eláznának a többi megrekedt szeméttel együtt. Kisfiú rohant le a hídról, az öreg előtt megtorpant’, leguggolt elé: — Három Lóránt vagyok. — Ez szép — felelte fáradtan az öreg. — Mit akarsz? — Nézni téged? — Ez jó neked? — Nem. De a nővérem rám parancsolt. — Ugyan — mondta erre az öreg. — Tanár vagy? — Igen. — De már nyugdíjas? — így ráérek délelőtt is. — Te se akarsz beszélgetni A híres római ügyvéd várószobájában az ügyfelek gondterhes arccal várják, hogy kinyíljék az ajtó, s az ügyvéd kiszóljon: „Kérem a következő ügyfelet!” Egyszerre csak felcsapódik a külső ajtó. átviharzik a helyiségen egy karcsú, szép és szemlátomást izgatott nő, és soron kívül berohan az ügyvéd dolgozószobájába. — Mit óhajt, asszonyom? — kérdi az ügyvéd, s feláll az asztal mellől. — Egyelőre még, sajnos, kisasszony vagyok — igazítja helyre a hölgy. — Sandra a nevem. Mondja kérem, ügyvéd úr, mit gondol: joga van egy fiatalembernek ahhoz, hogy előbb házassági ígéretet tegyen egy lánynak, azután pedig visszaszívj i az ígéretét? — Nyugodjék meg, kisasz- szony, foglaljon helyet — így az ügyvéd. Tenyerével lesimítja özüs- tösen csillogó haját és megkérdi: — Ez a lány — nyilván ön, ugyebár? Sandra helyeslőén bólint. — Hm... Jogi szempontból nem tehet ilyesmit a vőlegénye... Ha csak el nem hidegült ön iránt. De ahogy önt látom, ez teljességgel lehetetlen! — Szó sincs róla, változatlanul szeret. Az egyetlen akadály: az apja! Az ügyvéd gúnyosan elmosolyodik : — Már megbocsásson, de miféle nyavalyás vőlegény az ilyen? Bezzeg, ha az ő helyében volnék, semmi sem tudna megakadályozni abban, hogy feleségül vegyem önt!... — Jó, jó, de én szegény lány vagyok... — ő pedig vagyonos családból való? A régi história! Annál inkább köteles állni a szavát. — De hogyan vegyen el, ha az apja határozottan ellenzi? — Nagykorú a vőlegénye? A lány bólintott. — Akkor semmi szüksége apai beleegyezésre. — De az apja kitagadhatja az örökségből. — Lárifári! — kiált fel az ügyvéd, s népszónok pózába vágja magát. — Mindenkor megilleti a vagyon egy bizonyos része. — Sajnos, a vőlegényem annyira fél az apjától, hogy inkább feláldozza a boldogságát, mintsem felbőszítse ezt a fenevadat! » Az ügyvéd, aki őszintén meghatódott a szépséges velem? — Nem. A kisfiú eltűnődött, majd megkérdezte: — Horgászni tudsz? — Nem tudok. — Akkor mesélj valamit. — Nem mesélek. Az öregember Trójára gondolt, az Igazira, amit neki kellett volna megtalálnia, és — akárcsak álmában — most is maga előtt látta szép Hele- nét, Agamemnont, a görögök nagy hírű vezérét és mind a daliákat: Hectort, és magát Parist — de a kép, akárcsak a csatorna 'zavaros, lusta vize, gyűrűket vetett. Ha elrobognak a harci szekerek elül a por, gondolta. — Menj haza szépen — mondta a kisfiú. — Nagyon öreg vagy már, még bele ta- lász pottyanni a vízbe. — Még nézelődök egy kicsit — mondta az öregember. A kisfiú felvonta szemöldökét: — Nézelődni?! Minek? Az öregember lassan elindult a parton. A könyvtár zöld kúszónövénnyel befuttatott, öreg épülete előtt megbotlott a járdaszegélyben. Egy kislány segítette föl. — Ifjúság — mondta neki az öregember és megsimogatta a fejét. Sandra szempilláin csillogó könnycsepp láttán, átöleli a lány vállát: — Ne izgassa magát, kisasszony: legyőzzük mi ezt az alakot! Van bizonyítéka arról, hogy a fia megkérte a kezét? Levelek, tanúk? Van? Akkor remek! Á kedves papa semmit sem tehet! Markunkban van a legény! Bebizonyítjuk, hogy maga a házasság reményében felmondta az állását. — De hiszen én... — Nem számít! — az ügyvéd végig sem akarja hallgatni. Hiszen felmondhatta az állását? Azonkívül a vőlegénye visszalépése aláásta az ön egészségi állapotát... — De hiszen és makk- egészséges vagyok... — Nem tesz semmit! Ezt csak úgy gondolja! Nemcsak én, hanem bárki, még egy középszerű ügyvéd is be tudja bizonyítani a tárgyaláson, hogy maga idegkimerültségben szenved! Hej, megfizet ezért a maga vőlegénye, illetve a kedves papája! Szinte látom ezt az úgynevezett apát: zsugori, önző fráter, arcára ráfagyott a savanyú mosoly! — Ugyan dehogy! Éppen ellenkezőleg: általában sokkal rokonszenvesebb, mint amilyennek a fia mondja. — Hm... Akkor se engedjen a szánalom érzésének, a külső gyakran csalóka. Kétmillió lírát követelünk ettől a fösvény alaktól a magának okozott erkölcsi kár fejében! Még ha csak másfél milliót vasalunk is ki belőle, maga ebből a pénzből pompás lakodalmat csaphat a pipogya vőlegényével! — Másfél millió túl sok. Az első időre félmillió is elég lesz nekünk... — Eszébe se jusson kevesebbet elfogadni! A mai infláció mellett! Hallgasson rám, és akkor az esküvőn én mondom az első pohárköszöntőt a bájos menyasszonyra! — Hát jó. Másfél millió elég lesz nekünk. Befizethetünk lakásra, valami bútort is szerezhetünk belőle... Legfontosabb az, hogy ön minél hamarabb ideadja nekünk ezt a pénzt! — De miért én adjam a pénzt? Sandra cuppanós csókot nyom az ügyvéd arcára és nevetve mondja: — Ó, elfelejtettem említeni, hogy a vőlegényem: az ön fia! De mi lelte, kedves uram?... Rosszul van?... Fordította: Gellért György — Eszternek hívnak — mondta a kislány, és felkacagott. Az öregember szuszogva igyekezett hazafelé. Betette maga mögött az előszobá ajtaját, kalapját, botját a fogasra akasztotta, mint mindig. — Körül kell néznem alaposan — motyogta. — Még sok időm van. Sok időm. — Lenyomta a szobája kilincsét, amit évek óta nem érintett rajta kívül senki. Az ajtó kinyílt, az öreg megszédült, és — bár mintha elvágódott volna — a következő pillanatban megpillantotta -a nővérét, amint az a bordó kordbársony huzatú karosszéken ült, és horgolt. — Hiszen te ... — Semmi baj — mondta a nővér. Egészen úgy mosolygott, mint azokon a megbar- nult, régesrégi fényképeken, amelyeket az öreg a fiókban őrzött. A haja is úgy volt fésülve, ahogyan az édesapjuk szerette látni: koszorúban. — De én Tróját... — nyöszörgőit az öregember. — Tudod, az igazi Tróját nekem kell... — Persze — mosolygott a nő. — En pedig csillagokat horgolok. Csillagokat. Az igazi Trója
