Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
u "Képújság 1978. szeptember 3. Okuljon az eszes! Pohár, bicska, méltóság O Ilyen, belső viharokat előidéző rossz szenzáció régen született Pálfán. A ma 29 éves Fehér Józsefet 1977. június 6-án — hétfőn este — nem sokkal 9 óra előtt hasba szúrta Rompos József, 54 éves csikós, a felső kocsmától 300 méterre, Szőkéék portájához közel. Segélykiáltásaira a négygyermekes Fehér Józsefet ide vitték be. A mentők érkezése előtt Szőkéék- hez jött vissza az az ember, aki megszúrta. „Miért tette ezt, Józsi bácsi?” — kérdezte a megtámadott. „Tudod te azt jól!” — hangzott a teljes kijózanodás után távolról sem ilyen határozott válasz. Később egyik szereplő se emlékezett, hogy ami történt, miért történt. Egyik is, másik is cselédemberek ivadékaként vált a maga urává, majd megbecsült szövetkezeti gazdává. Jóska takármányos foga tűsként naponta fordult meg a csikóknál. Szalmaszálat se tettek ..egymás elé Rompos- sal, akinek az édesanyja Jóska szülőjének bérma- keresztanyja. Ha most találkozik a két asszony, sír és nem tudni, melyik sajnálja jobban a másikat. Haragra nem gondolnak. A közösség mégis attól tart, hogy még nem ért véget ez az ügy. o Egy órával éjfél előtt került a szúrásból eredő máj- és bordasérüléssel Fehér Jóska a megyei kórház baleseti sebészetén műtőasztalra. Kilenc hónap elteltével, csak ez év márciusában állhatott ismét munkába. Átmenetileg — jóval kevesebbért —, a tsz vezetőit fuvarozta helyben, egy ho- mókfutóval. Nemrég viszont beosztották már a tehenészeti telepre, ahol havi 4—5 ezer forintot kereshet, „ha megbecsüli magát.” — így lesz jó, mert itt kevesebbet találkozik majd a Rompossal — szaladt ki a tsz-nyugdíjas, Rábai Lajos száján. Lajos bácsi, Pálfa egyik legjobb ismerője. Húszéves volt, amikor fiatal hentesként Paksról idenősült. Nagyon óvták pedig a pálfai bicskásoktól. Fölösleges volt. Úgy öregedett meg, hogy senkit meg nem vert, és őt sem bántották. A majdnem kortársaknak, Mészáros Józsefnek, Vörös Istvánnak és Németh Gyulának a haja is úgy őszült, vagy ritkult meg, hogy soha nem folyamodtak erőszakhoz. Tóth Lajos bácsi pedig a tehenészeti telep portáján akkor se szólhatna szilárdabb hittel, ha szószéken állna. Úgy véli, hogy „ami történt, sajnos megtörtént. Okuljon belőle, akinek esze van.” Rompos Józsefet nem zaklathatja senki, ha letöltötte a büntetését. Akiről annyi szó van, azt emberölés bűntettének kísérletéért ítélték két év, nyolchónapi, börtönben végrehajtandó szabadságvesztésre és tiltották el két évre a közügyek gyakorlásától. Jó magaviseleté jutalmául Rompos József kisebbik fia esküvőjére hazajöhetett két hónappal ezelőtt. Akkor kereste föl gyerek- és legénykori pajtását, a tsz elnökét. — Ott toporgott sokáig zavartan a küszöbön, és csaknem sírva kérdezte, hogy azért bejöhet-e ide? — mesélte Lakos József, akinek meggyőződése, hogy nem lehet a továbbiakban semmi baj, mert gondjuk lesz arra, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, de arra is, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő... o Fehér Jóska középmagas, szőke férfi, jámborságot sugárzó kék szempárral. Aki ismeri, azt mondja, csalóka ez a szempár, mert Jóska hamar el tudja veszíteni a béketűrését. Az viszont szent igaz, hogy a munkája ellen soha kifogás nem volt. Okkal aggasztotta ugyanakkor az életébe jobban belelátókat, hogy az átlagnál sokkal jobban szeret inni... Azon a napon is fröccsök- kel hűtőzött a fizetésnapi kugliparti közben és kezdetben oda se figyelt arra, hogy hergelik ellene az ugyancsak itt fröccsöző Rompos Józsefet, akit meg úgy ismert a környezete, hogy „csöndes, szerény, munkáját alkalmi italozásai ellenére is jól végző ember” és 1976-ban lett kiváló szövetkezeti tag. — Az ital, egyedül ital az ördöge még most is sok férfiembernek Pálfán! Nem én mondtam ki először, de az én véleményem se más. Ebben a községben ma is kijár a csúfolás annak, aki alkalmasint nem vedel részegedésig. Pedig ha valahol, itt tudhatnák, hogy a mértéken felül fogyasztott bor, sör és pálinka mennyi egyéni bajt és közös szégyent zúdított már az itt élőkre. Tanú erre a temető néhány fejfája is... Veszedelmes hírük volt a pálfai búcsúknak, báloknak, lakodalmaknak. Minden olyan alkalomnak, ami közös vigalomra szolgált, öreg mentősök mesélték évekkel ezelőtt, hogy jól számontar- tották, mikor van a pálfai, vagy az ozorai búcsú, Egyszer is annyi volt az összekaszabolt ember Pálfán. hogy a könnyebb sérülteket csak bekötözték és levitték a vasútállomásra, hogy vonatozzanak be a kórházba, mert a mentő a súlyosabb sérülteknek kell. Ezekre a dolgokra senki se büszke. Az egész fiatalok pedig hallani se szeretik, milyen sok, vérrel cifrázott eseménnyel számol az emlékezet. Pedig az egykori gyilkolódásokat azok a társadalmi, gazdasági különbségek motiválták döntően, amelyek alszegre és fölszegre, Öreg utcára, és Putorra osztották az „emberiséget". Persze ezzel együtt a jogokat is az emberhez méltó életre. „Ha pénzed nincs, legalább kurázsid legyen” — biztatták egymást akkor, és mi kell ahhoz, hogy a latolgatásra még alkalmas észnél sokkal nagyobbra növekedjen a bátorság? Bor, sör, pálinka! o Fogatot kért Fehér József 1977. június 5-én, vasárnap, hogy hazaszállítsa a háztájiba a szénát. Vezetői előtte utasították, hogy az egyik kancát mihamarabb vigye födöztetni. Úgy gondolta, mielőtt megy a szénáért, odakanyarodik a csikóistállóhoz. Fonyó Laci nem érkezett még ki a telepre, Rompos József pedig nem vállalta egyedül a mén elővezetését. Ez érthető. A többi nem. — Tudod, mit? Kössük be az istállóba a lovat. Mondhatnánk azt is, hogy megtörtént a födöztetés. Jóska nem hajlott egyik ajánlatra se. Azzal ment el, hogy inkább visszajön hétfőn. De aznap úgy adódott, hogy a fogatosokat másfele irányították és akkor találkozott Csicsai Friderika agrármérnökkel, amikor szalmát vitt késő délután a disznókhoz. Az ágazatvezető asszony kérdezte, hogy megtörtént-e a hágatás? Az hangzott el feleletként, ami a valóságnak megfelelt. Ezt érezte a felső kocsmában, jóval a fizetés fölvétele és az első fröccsök elfogyasztása után Rompos József árulásnak. Minél több volt benne a fröccs, annál jobban fájlalta, hogy folt esett jódolgos hírén. Jóskának meg az fájt, hogy olyasmiért mocskolják, ami gazda voltából ered. Látszólag megbékélve indultak haza. — Ott a sötétben, Szőke Gyusziék előtt szólt rám. „Na megállj, az anyád szentségit, majd most kapói!” — mondta. Azon szóra ütést éreztem a jobb oldalamon, utána elöntött a vér. Ha én verekedni akarok, elláttam volna a baját azért a piszkolódásért, amit velem a kocsmában csinált. Jóska azt mondja hogy ő nem kötözködik Rompossal, ha annak letelik a büntetése, de ha nyomorék maradna, fizessen! o Sokadik beszélgetőpartnerem társaságában is az jár az eszemben, amit Lakos József az öt Fehér fiúról, rokkantként is példásan mezőőrködő édesapjukról és férfiakat megszégyenítő módon dolgozó édesanyjukról mondott. Dicsérte dere- kas munkájukat, szorgalmas, törekvő embereknek nevezte őket, de nem hallgatta el azt sem, hogy a Fehér fiúk nem egyformák. Van, amelyik fölöttébb szeret inni. Az ivós emberrel pedig mindenkor vigyázni kell, mert hamarabb veszti el a fejét, mint az, aki okos mértékkel barátja a szesznek. Mielőtt elmentem volna idős Fehérékhez, azt súgta valaki: „jó lesz vigyázni, mert Junci nénénkben hamar vet bukfencet a szentlélek”, ami azt jelenti, hogy hirtelen lobban a haragja, és akadt példa arra, hogy utána késő volt a bánat. Egyszer is, úgy tíz esztendővel ezelőtt rózsafa karóval úgy vett elégtételt négy férfiemberen, hogy csaknem nyolcezer forintra büntették, az urát meg bezárták. Nem féltem. Mert ugyan mi félnivalóm lenne attól, aki anyaként nem tart az úristentől se, ha megneszeli, hogy valaki sárba akarja nyomni a fejét, vagy az jut a fülébe, hogy hét, már felnőtt gyereke közül akár egyet is rossz szóval készülnek illetni? — Mondok valamit. Ismerjük egymást régebb óta, ne kerülgessük a kását! Rábólint’ beleegyező, alig- mosollyal és adja a széket. — Azt mondják az emberek, hogy maga törlesztésre készül. — Hát, amilyen állapotban vagyok, lehetséges. (Hanglejtése mást ígér.) — Okos cselekedet lenne bosszúláncot elindítani? (Erre már kirobban.) — Jaj, dehogy! Csillapítom az uramat, a gyerekeket, magamat is. Annak vagyok a betege. Tudja, először azt mondtam, ha a Rompos nem szánta az én fiamat, szúrok egyet én is. De mérgében sokszor mond ilyesmit az ember. Nincs nekem bosszuló szándékom, mert együtt érzek azzal az asszonnyal, a körösztanyám- mal. Neki se mindegy, hogy börtönben a fia. Nem bántok én senkit, de engem se bántsanak a gyerekeimen keresztül. Most meg örülök, hogy bement a Jóska a tehenészetbe. Jó lenne, ha nem találkozna a Rompossal se sokat, se keveset, mert... Ha maradok, az utóbbi dologban most is tartana a vitánk. Mégsem vonom vissza iránta érzett tiszteletemet, mivel Junci néni hatásosan le tudja hűteni fiainak a fejét, ha azoknak itóka hatására netán kakaskodni támad kedvük. Aggaszt azért valami. Azt tapasztaltam, hogy a történteket elutasító emberek mellett Pálfán bőven vannak primitív gonoszkodók, akik háttérben szítják a tüzet. Mert a kibicnek semmi sem drága. Ha a kibicek bőre, becsülete, családjuk nyugalma, boldogsága menne vásárra, majd meggondolnák hétszer is a biztogatást. — Én azt mondom, hogy itt fognak kezet előttem és békülnek össze! Az „itt” a termelőszövetkezet elnökének irodáját jelenti. Az „előttem” az elnököt. Ha a szorgalmas tagjairól, jó gazdálkodásáról híres pálfai termelőszövetkezet nem az Egyetértés nevet viselné akkor se szorulna magyarázatra, miért olyan fontos ez, az emberi méltóságot helyére állító kézfogás! LÁSZLÓ IBOLYA Dániai szép napok Hajóút vonattaI í. Aki dániai utazásra adja a fejét, bizton számolhat barátai, ismerősei csodálkozásával és azzal a kérdéssel, hogy miért éppen oda megy. Most sem tudok más választ, mint amilyet a maga idején adtam. Vagyis: „Csak!” Esetleg azt, hogy „Mert ott még nem voltam!” Az igazság persze ennél több. Már a harmincas évek végén sokat olvastam „a gazdag parasztok országáról” és érdeklődésem később se lanyhult. A szövetkezeti mozgalomnak — a miénktől szögesen elütő — dán «rendszere szintén érdekelt, érdekelt a nagyhírű dán építészet, maga Koppenhága és természetesen (Hamlet nyomán) a híres helsingőri vár. Ennyit az indítékról. Maga a megvalósítás kissé emlékeztetett a sötétbe ugrásra. Csak az indulásom előtti napon kaptam meg egy barátomtól dán ismerőse címét, akinek a lánya négy esztendeje a veszprémi nyári egyetemen volt, talán jó emlékekkel távozott és ugyancsak talán ad egy-két éjszakára szállást is... Az ember nem azért utazik, hogy csodálkozzon, vagyis hasra essen a várható látnivalók előtt. Nem is az ellenkezőjét akarja tenni, azaz megvetni mindent, ami nem olyan, mint otthon. Ismereteket szerezni, élményekkel gazdagodni, mások emberségét közelről tapasztalni — valami ilyesféle szerintem az elfogadható cél. Egy dániai útra magyar földön felkészülni viszonylag könnyű. A Panoráma sorozatban megjelent „Dánia” útikönyvecske (Kővágó Pál munkája) kitűnő és ugyanez a Nagy Elemér tollából származó „Dánia építészete” is, melyet tavaly adott ki a Corvina. Minden dán idegenforgalmi hivatalnál kapható több nyelven „A mai Dánia” című, rendkívül alapos kiadvány. Ha a későbbiekben adatokkal találkozik az olvasó, joggal sejtheti, hogy azokat nem egyhetes kinti tartózkodásom során gyűjtöttem, hanem ezekből a forrásokból származnak. Az utazás fárasztó. A nevében expressz METROPOL című szerelvény szombaton este tízkor indul a Nyugatiból és az utas nyolcórás rostocki rostokolás után hétfőn reggel nyolcra érkezik Koppenhágába. A METROPOL eddigi tapasztalataim legkoszosabb nemzetközi vonata. A kocsik ásatagok, víz nincs, az ablakokat alig lehet kinyitni. Egyetlen vigasztaló pont a magyar Utasellátó, kitűnő konyhával és balszerencsés személyzettel. Az étkezőkocsi a vonat végén van. Szemtanúja vagyok, amikor a raktárnak használt kocsivég ajtaja öntevékenyen kinyílik és Táncos Ferenc étteremvezető bánatosan néz öt láda Coca-Cola után, melyekkel fellocsoltuk a német síneket. Utitársaim jelentős része magyar és többségük az NDK- ba tart. Egy debreceni bácsi Drezdába visz otthoni disznóölési kóstolót, de ebből bőségesen jut a német utasoknak is, akik örömmel fogadják a sajátosan magyaros vendéglátást és döbbenten figyelik azt az iszonyatos ételmennyiséget, mely az utazás unalmában eltűnik a pannon gyomrokban. Pedig az utazás nem unalmas. Egy szemvillanásra feltűnik a pozsonyi vár, nagyon hosszú órákkal később a prágai Hradzsin, majd az Elba mente csodálatos tája. Drezda régi ismerősként köszönt, a berlini tv-torony égnek sze- geződő tűje úgyszintén. Berlin után erdős, ligetes, barátságos . vidék következik, majd Rostock, a kikötőváros. Átszállás — persze órákkal később — a dán DSB tükörfényes szerelvényére, melyet Warnemündében elnyel a „Fährschiff MS Warnemünde" komphajó gigantikus gyomra. Mellettünk személyautók tucatjai, két nagy pótkocsis HUNGAROCAMION teherautó és váratlan ellentétként egy dán parasztgazda tejeskocsija, két robosztus szürke lóval. A komphajó motorjai csöndesen duruzsolni kezdenek, de azt, hogy már kinn járunk a tengeren, csak egészen lágy himbálózásból érezni. Kiszállok, egy csigalépcsőn föl az első emeletre. Itt kabinok vannak. A másodikon — amit persze szakszerűen nem emeletnek, hanem fedélzetnek kellene nevezni — egy akkora önkiszolgáló áruház, mint a szekszárdi, újvárosi ABC. Odébb bank, még távolabb étterem. Az arányokat otthonira vetítve, nagyjából akkora, mint a szekszárdi Gemenc-szállóbeli. Itt az NDK márka már nem érvényes, nemzetközi vizeken járunk, tehát felváltom az első ötdollárosomat a reggelihez. Még feljebb, a legfelső fedélzeten csak egymagám vagyok. A rutinos tengerjáróknak nem érdekes az éjszakai tenger. Tulajdonképpen ez nem is „igazi”, hiszen hajónk csak 1 óra 50 percig viszi vízen a vonatot, de a cseppet sem vikinglelkű magyarnak az élmény, így is félelmes és lenyűgöző. Gedserben partra gördülünk. A mosolygós dán vámőrt két bőröndöm egyáltalán nem érdekli, de az a legkomolyabban, hogy mennyi pénzem van. Már a budapesti dán nagykövetségen elolvastam a tájékoztatást, miszerint érvényes vízum birtokában is haza zavarhatnak, ha nincs nálam elég fizető- eszköz. Dánia ropDant vendégszerető, de eszébe sincs eltartani a vendégeit. Hogyan jut el az idegen Koppenhágába egy Marie Grubbes-alle nevezetű utcába, melyet nem talál a térképen. Taxiba ül. A Mercedes taxi jó huszonöt percig száguld és a taxióra úgyszintén. Az ember óvatosan a szívét tapogatja, mert afelett helyezkedik el a pénztárcája, mely kiszálláskor pontosan 60 koronával (kereken 240 forint) lesz könnyebb. Ezután következik a dán vendégszeretet csodája. Jorgensen mérnök felesége, akinek a lánya valóban járt Veszprémben, két perc alatt eldönti, hogy egy magyar vendég nem lakhat szállodában, panzióban, de még kempingben sem. Újabb autózás következik és délelőtt 11 órakor megkapom a szabadságon lévő Kirsten Jörgensen fürdőszoba, kony- hás garzonlakásának kulcsát. Pihenjek, aludjak jól, másnap majd körülnézünk Koppenhágában. (Folytatjuk). ORDAS IVAN
