Tolna Megyei Népújság, 1978. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-11 / 188. szám
1978. augusztus 11. Képújság 5 Lakodalmi morzsák Mindenki kiállítása A sárközi lakodalom még nem ért véget a rendezőknek. Az építmények elbontása, az ismét felhasználható anyagok elraktározása a három év múlva rendezendő újabb lakodalomra, jó ideig eltart. A szokásosnál is tovább. Ez volt minden eddigi közül a legnagyobb, és sok másban is a leg-ek lakodalma. A legelső, amely a Duna menti folklórfesztivál részeként rendeztetett, eddig ezen szerepelt a legtöbb külföldi csoport és minden bizonnyal ezen volt a legtöbb külföldi vendég és az eddigi legnagyobb nézősereg. A kilencedik lakodalomra — a legkilencedikebb is ez volt — épült az eddig voltak közül a legnagyobb lakodalmas sátor. Egyszerre ezeregyszáz teríték fért el alatta. Persze ezt a decsi tanács nem jószántából készítette, hanem azért, mert egyik hivatásos vendéglátó szerv sem volt hajlandó (?!) a minden előzőnél több szerelő étkeztetését vállalni. így az a rendezők egyik legnagyobb gondja maradt. Ennek ellenére a legfőbb vendéglátó szerv, a szekszárdi ÁFÉSZ is kivette a részét a faluba érkezők ellátásából Nyolc pavilont állítottak fel, melyek a falu meglévő hét vendéglőjével szolgálták az éhező, szomjazó népet. Hatvanezer üveg sör, 25 hektó hordós sör, hozzávetőleg 20 ezer üveg üdítő ital: ötféle ízben, és a Szekszárdi Állami Gazdaság öfajta bora öntözte a lakodalmas torkokat. A lacikonyhákban és az újjávarázsolt nagyvendéglőben étel is volt kapható. A faluba érkezőket — nézőket, szereplőket — 320 főnyi technikai személyzet és rendezői gárda fogadta és segítette, hogy minél otthonosabban érezzék magukat. Az igazi főszereplő mégiscsak az ifjú pár volt és — elnézést a vőlegénytől — a menyasszony. A szép sárközi ruhába öltöztetett lányon — Bóliné Angyó Júlia és Mes- terné Bodó örzse öltöztették — a falu legszebb ruhái voltak. A menyasszony szülei erre az alkalomra — és örök időkre — varratták. („A Bodó örzsi varrta, mindent kézzel, semmit se géppel. Az rákeres, nem hagyja annyiban. Ha lőcsös leveszi, ha trüntyő újra csináli.”) Lássuk: slin- gölt szűk pöndő — innen kezdem, mert egyébként nem az az első ruhadarab, amit magára öltött — három sifon pöndő, hat keményített, vasalt rokolya, 2-sor pántlikás, olajzöld piros virágú, borotváltselyem szoknya, rojtos kötény, és peremes röpi (utóbbit Orgyán Sára adta). Jött a duplaíojtos nagykendő. („A Szekeres Éva 70 éves nagyszüléjének az anyjáé vót. Az olyan féttős asszony vót, így maradt meg a kendő.”) Aztán a Döméék király szélű, cifra rostos, peremes, kis selyemkendője következett, a kezében pedig a fekete rostú jegykendő volt. „Aztán gyütt a feje” — hallgatom tovább a fölsorolást. Volt a homlokbársony, a fekete mirtuszkoszorú, a középső bársony és a nagy bársony. („A százéves őcsé- nyi lett elhozva mintának. Az után varrta a Petróczkiné.”) Mindez súlyra nézve van 30 kiló. Egy-egy rokolyába van 5—6 méter sifon, a szoknya meg 7—8 méter anyagból (ternó, selyem, bársony) készült. * Végül két aprócska történet : A karl-marx-stadtiak lakodalmas játékának egyik szereplője a színpad mellett rakja a pálinkás üveget, a r Csendélet kupicákat a tálcára és a szó- dásballonból telenyomja azokat kellékpálinkával, összeszedve legjobb humoromat és csekélyke német tudásomat, kajánul megjegyeztem: „Gut? Gut?” (Jó? Jó?) A német rámnéz és emígyen szól: „Gut? Vacak!” * Négyéves forma legényke gyönyörűen kiöltözve: bő ujjú, fehér ing, mellény, suj- tásos nadrág, csizma, bokréta. Szóval minden, ami egy igazi kis vőfélynek kell. Megszólítom: „Ezt nevezem. Mint egy sárközi legény, olyan vagy.” Mire ő, kicsit sértődötten: „Miért, én az is vagyok!” Talán valamelyik elkövetkező sárközi lakodalom vőlegénye lenne ő? — czakó — Műveltsége és ízlése alapján ki-ki maga dönti el, hogy melyik kiállítást óhajtja megnézni. Létezik azonban olyan kiállítás is — noha nem nevezik annak —, amelynek akarva-akaratla- nul mindenki „látogatója” lesz. Ez a kiállítás az utcán ránk köszönő plakátokból áll. A plakátügy nem túl rózsás — állapították meg nemrég a televízió Nézőpont című műsorában. A reklárh- és ízlésformáló funkciókat csak kevés plakát látja el maradéktalanul. Vajon mi a helyzet Tolna megyében? A Szekszárdi Nyomdának nem profilja a plakátkészítés, de a megyei vonatkozású, megyei terjesztésű plakátok itt készülnek. Évente átlag 15—20-féle plakátdt nyomnak, egy-egy fajtából ezer körül mozog a példányszám, a szekszárdi szüreti napoké eléri a háromezret is. A megyei plakátok kilencvenöt százalékát Schubert Péter, a nyomda formakészítő üzemének csoportvezetője tervezi. — Hét éve dolgozom a nyomdában, azóta foglalkozom plakátok, katalógusok, könyvborítók, étlapok tervezésével. Pécsett jártam művészeti gimnáziumba, s az ottani rengeteg rajzórának most jó hasznát vészem. A végzettségem vegyipari gépész üzemmérnök, aminek látszólag semmi köze sincs a plakátokhoz. Aki azonban kicsit is jártas nyomdaberkekben, az tudja, hogy a műszaki érzék és ismeret milyen fontos tényező. — Milyen szempontokat tanácsos szem előtt tartani? — Például a plakátszíneket. A megrendelőt rendszerint csak az érdekli, hogyan fest a plakát önmagában, azzal már keveset törődik, hogy az utcán ez a plakát érvényesül-e, kiugrik-e a többi közül. Technikai vonatkozása is van a színeknek. Nyáron a piros színt kiszívja a nap, helyette inkább kéket, zöldet használunk. Ha például a szekszárdi szüreti napok idei plakátját már most kiragasztanánk, a lila színe hamar tönkremenne. Számolni kell a megrendelő pénztárcájával is. Egy átlagos plakátszéria nyomdai költsége tízezer forint, ehhez járul még a kiragasztás megfizetése. — Ha jól körülnézünk, évről évre ugyanazon események plakátjait találjuk az utcán. Sió-kupa, Sió menti fiatalok találkozója, szekszárdi néptáncfesztivál, Duna menti fiatalok találkozója, szekszárdi szüreti napok... — Nemcsak a megyében, hanem az egész országban az eseményplakátok dominálnak a reklámplakátok helyett. S ami még feltűnőbb: a mozi- és kulturális plakátok mellett alig akad termékplakát. — Utcára kerülés előtt el- lenőrzik-e a plakátokat Tolna megyében? — Sajnos nincs se koordináció, se zsűrizés, se hivatásos grafikus a megyében. Pedig igazán jó volna, ha a zsűrizést nemcsak Budapesten, a Művészeti Alapnál, hanem az összes megyében is elvégeznék, és az alaptagokon kívül a nem hivatásos grafikusokra is vonatkozna. Végül is a „plakátkiállítás” mindenki kiállítása... KOVÁCS MARIA Elökelösködeseink ■ azt hiszem a legkedvesebb barátaim közé tartozik. Nem azért, mert nagyon ritkán látjuk egymást, hanem mert gondolatunk, véleményünk a világról nagyjából azonos. Amikor pedig nem az, ízesen és sokáig tudunk vitatkozni. Ha vitánk netán 3—4 évre félbeszakad, nem történik semmi baj, szinte ugyanannál a félmondatnál folytatjuk, ahol félbehagytuk. J. történetesen kollégám is, az egyik fővárosi lap elismert munkatársa. Nemrégiben új lakásba költözött és én Pesten járva természetesen felkerestem. Ehhez tudni kell, hogy ha valaki nálam csenget, az jól teszi, ha nem nyomja sokáig a gombot, mert csengőnk kisebb légiriadóval felérő hangerővel működik. A technikai dolgok iránti antitalentumom és lustaságom közös bizonyítéka, hogy még nem cseréltettem ki normálisabb jelzőberendezésre. Egy másik barátom ajtaján kovácsoltvas kopogtató lelhető, egyenesági utóda annak, mellyel Trisztán jelezhette érkezését Izol- dáék várkapujánál. J. barátomnál még ennél is nagyobb meglepetés fogadott. A gombot nem nyomni kellett, hanem (erre csak némi kísérletezés árán jöttem rá) elfordítani. Ekkor halk dallam csendült, valami olyasféle, hogy „Öh, torreádor öld meg a bikát !” Már vártam, hogy J. bal karján vörös kendővel, jobbjában spádéval nyit ajtót, de semmi ilyesmi nem történt. — Spanyolból hoztam! —• legyintett csodálkozásomon, olyan előkelő gesztussal, mint egykor talán maga Alba her-, cege, Németalföld helytartója. J. iránti érzelmeim változatlanok, bár azt a kifejezést, hogy „Spanyolban voltunk! Olaszban jártunk!” a leghatározottabban utálom. A csodacsengő mégis megindított bennem egy gondolatsort, melytől azóta sem tudok szabadulni és melyet most szíves továbbgondolás végett megosztok a kedves olvasóval. Előkelősködéseinkről lesz szó, ami elismerem, hogy kacifántos kifejezés, de nem jut eszembe különb és abban bizakodom, hogy tükrözi a lényeget. Egy, szemünk előtt egyre sűrűbben lejátszódó jelenségről van szó, melyre idáig nem figyeltem fel különösebben, noha éppenséggel lett volna módom rá. gyik ismerősöm éppen csak az élső millimétert tette meg, reméljük majdan magasra pályáján, és máris eldöntötte, hogy ezután csak Kentet szív, mert társadalmi állása ez megköveteli. Valakinek a Trabantjában egy büszke Rolss-Royce-nak is becsületére váló perzsaszőnyeg borítja az ülést és lóg le sárvédőként egészen a beülök talpa alá. Másvalaki domborított fantáziacímerrel ékesített ezüst cigarettatárcából kínál. Történetesen tudom, hogy nem harminc és egynéhány évig a fiókban rejtegetett családi örökségből veszek (nem Kentet, hanem Fecskét), mert ugyan- ilyet láttam a Petőfi Sándor utca egyik közbosszantásra is rendeltetett ékszerüzletének kirakatában, körülbelül negyedévi netto keresetemnek megfelelő ellenértékért. A „kerítéskultúrával” más alkalommal foglalkoztam már, az egyik-másik kutyára is emlékeztető díszeb tartásának mániájával pedig nem merek. Részben mert szeretem a kutyákat, részben mert nem szeretném magamra ívelő zúdítani a többi kutyaszerető haragját. Előkelősködéseinknek láttam már visszatet- szőbb példáját is. Nemrégiben egy különben minden tiszteletem megérdemlő nyugdíjas, ipari munkás panaszolta, hogy: — Képzelje, a mi horgásztársaságunkba már mindenféle embert felvesznek! Kiderült, hogy pontosan olyanokat, mint ő maga. Azt hiszem, ezen a tájon kezd el valami sántítani. Szemellenzős gondolkodásra vallana ugyanis, ha komolyan kifogásolnám J. barátom ajtó- csengő-muzikalitását. Kentet se tilos szívni, Trabantot perzsával borítani még oly kevéssé. Legfeljebb csak kissé komikus. Ha valaki olyannyira dúskál az anyagiakban (és nem lopta hozzá a fedezetet) ám tartsa a Fecskét 12 ezer forintos ezüst zsebládában, tulajdonképpen csak a zsebe látja kárát. Átvitt és nem átvitt értelemben egyaránt. Az emberi faj sokmilliárd egyéniségből tevődik össze, meglehetősen régi igyekezet, hogy ki-ki valamilyen úton-módon el akar ütni az átlagtól. Ez ott válik visszássá, ha úgy tetszik előkelősködéssé, amikor a cél érdekében teljesen külsődleges eszközöket vesz igénybe. olt idő, amikor a kandalló a legpraktikusabb fűtőalkalmatosságok közé tartozott. Csak egy nagyobb erdőre volt szükség megfelelő üzemeltetéséhez. A kandalló erdő nélkül haszontalan. Attól félek, hogy a torreádorzene se sokat ér, hacsak nem hoz valaki magával „Spanyolból” nyomban egy arénát és néhány célirányos bikát is. ORDAS IVAN A „tortás” Rózsi néni (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Értényben és környékén mindenki ismeri Rózsi nénit, özvegy Béri Jánosnét, aki csodálatos diótortákat készít. Lakásán kerestük fel, hogy be tudjuk mutatni olvasóinknak, hogy készül a diótorta. Jókor érkeztünk, mert Rózsi nénit munkában találtuk. — Kinek készülnek ezek a torták? — Ez a kosár, amit most írok, a Barsai Karcsi lányáé lesz, a másik kettő magas torta meg a B. Tóth Etikéé. Szombaton lesz a lakodalmuk. — Rózsi néni, mióta készíti ezeket a tortákat? — Mit is mondjak? Úgy 29—30 táján kezdtem. Akkor még Budavárban laktunk és édesanyám szokta csinálni a tortákat. Egyszer, amikor nyoszolyasszony voltam, édesanyám akkor is csinált, de én mondtam, hogy nem tetszik. Erre ő azt válaszolta, hogy akkor csináld te. Csináltam. Igaz, háromszor- négyszer félbehagytam, de édesanyám mindig segített. Közben ellestem a fogásokat. Miközben ezeket mondja, egyszer-egyszer ránk pillant, majd folytatja a habcsókos kosár kiírását és a beszélgetést. — Csináltam én többször tortát. Látták is sokan, mert a szomszédban volt a lakodalom, aztán hozzánk jöttek át edényért. Mondták, csinálj nekünk is! De a János, az uram, nem engedte. Később mégis nekiláttam. Egyszer Piroska, a menyem is segített, de nem sokra mentem vele, mert belekeverte a fekete diót. Annak pedig nincsen tartása. Mondta is neki a szomszédasszony, hogy csak kárt tettél. Rá vagyok utalva, azért csinálom. Hetvenhárom éves, járadékos vagyok, s azt a kis pénzt magamra költőm. Igaz, hogy nagy vesződség, mert nyolc órába kerül mire kiválogatott dióból egy torta elkészül, de kénytelen vagyok vele. Mikor fiatalabb voltam, nem kellett ennyi idő. Most is úgy tetszik, hogy sietek, de lustább a kezem. Sokan szekálnak, hogy kénytelen vagy te evvel? Kénytelen hát — mondom —, hiszen mindent meg kell tenni a pénzért. Igaz, hogy elfáradok, de amikor sodrom, meg rakom össze, akkor pihen egy kicsit a fájós lábam. — Rózsi néni, hogyan készül el az igazi diótorta? — Veszek négy evőkanál cukrot alapnak, azt felolvasztom, utána teszek hozzá négy félmarék darált diót. Ezt megkeverem, majd kisodrom gyúrótáblán, és kész. Azután ugyanígy felolvasztom a cukrot, vele a diót, majd kiformálom az alakot. Attól függ, hogy milyen alkalomra kell, olyat. Mert nem mindegy, hogy keresztelő, lakodalom, bérmálás vagy névnap. Kinek milyen a „szándéka”, olyat csinálok. Legutóbb a Korpádiék névadójára egy házat csináltam és gólya volt a kéményen. Aztán szívet, magas tortát, bölcsőt és sok minden mást csináltatnak. De nemcsak értényieknek készítek tortát, hanem másoknak is. Egyszer Dörgicsére is elvittek. Ott csinált filmet a Gyöngyössy Ruci (községünk szülötte) meg a Kabay Barna. Az volt a címe, hogy Legenda a nyúl- paprikásról. Mondták, hogy kell bárány, nyúl, disznó, magas torta. Először nem akartam elvállalni, de egy hét után kötélnek álltam. Megígérték, hogy nem lesz ott senki, nyugodtan dolgozhatok. De nem így volt ám! — emeli fel a hangját. —• Mindig sokan voltak. Volt ott egy külföldi rendező is, aki csak mondta a maga nyelvén, meg mosolygott. Közben ette a tortámat. — Megtanulta-e már valaki az eltelt évek alatt a tor- takészítést? — A Mariskának, Kovács Gyulánénak, megmutattam, hogyan kell készíteni. Mikor beteg voltam, még a cifrálót is odaadtam neki. Ügyesen csinálja ő is. Nem kell félni, hogy eltűnik az értényi diótorta. Ez olyan jó hír, hogy érdemesnek találtam továbbadásra... ÉKES LÁSZLÓ : A külföldi rendező is ette a tortámat
