Tolna Megyei Népújság, 1978. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
io Képújság 1978. augusztus 27. * # • • i ÍROD. f/ 1 -fi ALOM A rügy / \ Etienne Hajdú szobra budapesti kiállításáról Zelk Zoltán: Déry Tibor ablaka Déry Tibor kinyitja az ablakot. így szeret dolgozni, a nyári éjszakára nyíló ablakban, térdén füzettel. Egy sorba már belefogott, dé nem folytatja, mert fölcsattan az, ami fülének legkedvesebb: a fülemüle szava. Aztán, mintha írását kísérő dallamnak fogadná a fülemülefüttyöt, folytatja a munkát. Lassún: a tollhegyről leszedve, megtapintva, megforgatva minden szót, úgy hogy azok nem is tolláról, hanem két összecsípett ujja közül hullanak papírra. Gyűl az éjszaka, telik a füzet, már két oldalnyi betű várja, hogy elégedetlen gazdájuk holnap szétszedje, cserélgesse, s újra ösz- szerakja őket. A füzet becsukva hever Déry Tibor térdén. Ő még nem mozdul. Ahogyan megszokta. még várja a jeladást, mintha engedélyt a lefekvéshez, az elalváshoz: várja a feketerigók trilláját. De mi történt? Az istenért, mi történt? Mintha Déry Tibor legyintene, s mondana is valamit, mintha éppen azt mondaná: mi dolga van még az embernek, ha megírta gyászbeszédét az öngyilkos emberiség fölött? Augusztus.* A gyöpön futkosó rigók s a rejtező fülemülék hava. Déry Tibor ablaka nyitva van. Szeptember. A gyakorlatozó vándormadarak hava. Déry Tibor ablaka nyitva van. S jő majd a téli hónapok stafétája. s a varjak árnyéka rávetül a hóra. Déry Tibor ablaka nyitva van. S ha beszakadnának a tetők, kidőlnének a falak, Déry Tibor ablaka akkor is nyitva meredne a levegőben. * Egy éve hunyt el Déry Tibor. Parttalan me <ívűE] ízéves a Magyar Nép- '*** köztársaság Művészeti iiíj/iiil Alapja, amely egy 1968-as minisztertanácsi állásfoglalás alapján, az addig önállóan funkcionáló irodalmi, képzőművészeti és zenei alap összevonásával jött létre. Ez a társadalmi szerv, amely közvetlen állami költségvetési támogatást nem kap, viszont négy vállalatot — Képcsarnok, Iparművészeti Vállalat, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Képző- művészeti Kivitelező Vállalat — tudhat magáénak, a tagjainak elismert művészek legfőbb mecénása, benne testesül meg a művészeket és művészeteket támogató társadalmi mecenatúra. Jelenleg az irodalmi szakosztálynak 688 tagja van, közülük 93 a vidéki, .a zeneinek 197 tagja közül mindössze 6 él a fővároson kívül, még a legnépesebb a képzőművészeti szakosztály 3341 tagja (ebből 1161 az iparművész!) között kereken 700 vidékit tartanak nyilván. * Ezek a létszámadatok már elgondolkoztatnak. Részben a vidékiek meghökkentően alacsony arányszámával, részben pedig a képzőművészeti szakosztály irreálisan magasnak tűnő taglétszámával. Mint hallottuk, rohamosan nő az érdeklődés, mind többen kérik felvételüket, s az elmúlt évben például a képzőművészeti szakosztályhoz több mint 330 felvételi kérelem érkezett. Szükséges-e vajon ennyi művész támogatása, vagy fordítva: van-e társadalmi igény ennyi művész alkotásainak befogadására, a Művészeti Alap tagságának elnyerésével hivatalosan művésznek elfogadott sokaság alkotótevékenysége arányban áll-e az elismert művésszé lenni kívánás és a rájuk fordított társadalmi támogatás megnyilatkozásaival? Ez a kérdés — természetesen — elsősorban a képzőművészeti szakosztálynál merül fel, a másik kettőnél eltérő a felvételi rendszer, a létszám sem meghökkentően magas, sőt a zenészeknél alacsony is, legfeljebb a vidékiek aránya meglepő. Remekművek ritkán születnek, de születnek tisztes, értékes, becsületes alkotások, vagy éppen az érték határán levő, de értékelendő művek — hangzott el az Alap életéről, tevékenységéről folytatott eszmecserén. Egy másik vélemény szerint a közművelődési feladatok is indokolttá teszik a nyitott kapuk gyakorlatát, nem szabad gátat állítani tehetségek kibontakoztatása elé. Itt azonnal megkérdőjelezhető: vajon a közművelődési törekvés, a tehetségek kibontakozásának támogatása törvényszerűen megköveteli-e, hogy a még csak bontakozó tehetség azonnal hivatalosan elismert művészként tevékenykedhessék, vagy akár kísérletezhessen? A létszám folyamatos növekedésében az Alap igazgatósága is érez veszélyt, hiszen elhangzott olyan vélemény, hogy az állam, illetve a társadalom az Alap létrehozásával vállalta a művészek mecenatúráját, de valahol majd határt kell szabni, mert a sikeres amatőrtevékenység nem jelenthet jogot az Alap tagjai közé történő felvételre, a művészi rangra és a fokozottabb,támogatásra. Ebből adódik, hogy a felvételi rend reformjára készülnek. * Az Alap tagsága iránti érdeklődést alaposan megmagyarázza ha csak vázlatosan is megismerjük a Művészeti Alap művészi munkát segítő tevékenységét, az abban megnyilvánuló társadalmi mecenatúra lehetőségeit. Például az Alap előleget ad alkotóművészeknek, iparművészeknek anyagelőleget is, ösztöndíjakat létesít (Derkovits), egyéb ösztönző juttatásokat nyújt elsősorban a fiataloknak, nyugdíjsegélyt ad tagjainak, alkotóházakat tart fenn, pályadíjakat ír és ad ki, többféle közvetett támogatással . is segíti az alkotást, kollektív műtermet tart fenn, anyagilag támogatja a fővárosban és vidéken a műtermes lakások építését, hozzájárul különféle rendezvények, nagy kiállítások költségeihez, stb. E széles körű mecénási támogatás ellenére sem tud — természetesen — egyes művészek részéről jelentkező maximális igényeket kielégíteni. * Természetesen a Művészeti Alap nem egyszerűen nagy bukszával rendelkező nagybácsi. Gondja van a zsűrizésekkel, feladata a mintegy háromszáz zsűritag összefogása, a reális értékorientáció lehetőség szerinti biztosítása, a vásárlási rendszer folyamatos finomítása, a műkereskedelem megfelelő irányítása, támogatása, a magyar műkereskedelem hitelének, széles társadalmi elismertetésének visszaállítása, megerősítése. A támogatáshoz, a fentiekben vállalt széles körő mecenatúrához anyagi eszközök is kellenek. Közvetlen állami költségvetési támogatás hiányában a Művészeti Alap ezt négy vállalatának bevételeiből fedezi. A fentebb felsorolt négy vállalat tevékenysége sokfelé ismert. Egyik oldalról a művészi rang és hitel, másik részről az alkotómunkát segítő anyagi támogatás biztosítása a Művészeti Alap mecénási munkájának legfőbb vonulata. Mindkettő roppant felelősséggel járó teendő. A művészi rang, a művészként elismerés nem mérhető sehol abszolút mércével. Nagy a létszám, nagyok az összegek, nagy a felelősség. Talán azért is ejt gondolkodóba a bevezetőben említett létszámbeli aránytalanság, s a képzőművészeti szakosztály aránytalanul- magas számadata, ezért fogalmazódnak meg olyan kérdőjelek, mint az alkotók száma, az alkotások és a befogadás, a társadalmi szükséglet viszonya, a tagság növelése, vagy annak örök életre szóló joga. Mert ez a társadalmi mecenatúra sem lehet parttalan! BENEDEK MIKLÓS BALIPAP FERENC: Minden jövőnek kitárva Nem aggastyánként nem vénen ülök itt hófehéren arcomba augusztus oszlopoz mediterrán nyár-kolonc-napot vergődnek pillám előtt lepkék leányok reppenők s mint néhai elődeim kiknek tollából szállt a rím ülök itt havazott szégyenemben hogy nem tudnak (! modernné lenni bennem szívem fölfaló érzemények s én még szeretve élek itt és kihűlő remények fölött is öröklött földön is örökkig gerincnyelű kaszákat hallok koccanódni alkonyi falhoz .— bűnöm is ez és büntetésem ülök itt kétfelől fehéren minden jövőnek kitárva múlttal jelenbe zárva CSANÁDY JÁNOS: • • Ösvényen Rokonulok a földdel, lépek, ösvény, szegélyezik vadfüvek, épp annyi, két láb széles, hogy jól esik rajta a lépés, kemény, szívós és ruganyos, akár a kerékpárgumik, amelyek az alkonyaiban a sötét tanyákig gurulnak az ösvényen — át az árok hídján, kukoricák sövénye közt a paprikák alacsony-bokrú földje mellett. Oda-vissza vezetget az ösvény, melyen a földdel rokonulok — sötét árny — fejem fölött a csillagok villognak a nagy éjsapkában, csendben, puhán — elvesztem, nincs is árnyam, csak lépteim, csak lábam: döngölik az ösvényt dacosan. Tóth-Máté Miklós : lfilägszäm A megnyitó előadásra minden jegy elkelt. Pedig még akkor senki sem sejtette, hogy egy rendhagyó világszám is szerepel a műsorban. Egyszerűen cirkuszba akartak menni az emberek és ennek a nagy utazótársulatnak jó híre volt, elsősorban az állatprodukciói miatt. Szünetig még semmi sem történt. Pontosabban semmi rendkívüli, csak a szokott és mégis mindig izgalmas attrakciók követték egymást. Bűvészek, állatidomárok, légtornászok.. no és természetesen a bohócok. A szünet utánra is mindenki ilyenféle folytatást várt és még a legmerészebb gondolat sem terjeszkedett odáig, hogy ma valami szokatlan fog történni. Amikor a szünet eltelt és a közönség perecet meg nápolyit ropogtatva visszahul- lámzott a nézőtérre, már ott emelkedett előttük az egész porondot befedő, hatalmas ketrec. Aha, most jönnek majd az oroszlánok! De még nem azok jöttek, hanem az igazgató lépett a ketrecbe. Felmelte a kezét, csöndet kért. — Hölgyeim és uraim — mondta —, amit látni fognak, az hosszú évek munkája és itt mutatjuk be először.. Nagyon kérem, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és a szám végéig tartózkodjanak minden szélsőséges megnyilvánulástól. Csak semmi pánik, bármit tapasztalnak majd. Kívánom, érezzék jól magukat, és szórakozzanak kellemesen! Az igazgató kiment, a ketrec másodpercekig vagy talán egy percig üresen állt. Sokan most vették észre, hogy a szokottnál jóval több hokedli formájú dobogót helyeztek el benne. Pontosan huszonötöt. Mi lesz itt? Oroszláninvázió? Mindenki izgatottan figyelte a „ketrec farkát”, az alagutat, ahol majd feltűnnek az állatok. Hanem egyelőre semmi. Csak a csend húzódott irgalmatlanul hosszúra. És amikor már kezdett súlya lenni a csöndnek, óriási üvöltések, kiabálások között öt ember csörtetett a nagy kalitkába. Nyomták, lökdös- ték, püfölték egymást, fölborogatták a dobogókat, káromkodtak, köpködtek. — Te piszok — harsogta egy drabális, közel kétméteres óriás —, most megöllek! Kibelezlek! összedarállak és disznósajtot csinálok belőled, te nyavalyás! Megragadta a tömzsi kis kopaszt, akire üvöltözött, és a ketrecrácshoz szorította. A tömzsi nyüszített, tátogott, hörögve kapkodta a levegőt, míg a többiek lefejtették róla a gólemet, aki roppant öklével ide-oda csépelt, de közben rá is zuhogtak az ütések. Mint később kiderült, ez csak egy gyermeteg, csaknem ártatlan randalírozás volt. Mert miközben csattogtak a pofonok, már sorjáztak be a többiek is. Ezek szigorú rendben közeledtek és ágyút hoztak magukkal. Aztán kimentek és bevonszoltak egy rakétát is. A fegyvereket a közönségre irányították. Egy hamuszürke öltönyös úr hangszórót vett a kezébe. — Figyelem! Egy... kettő... három... — próbálgatta, majd a közönségre függesztve a szemét, beleordított: — Mit képzeltek ti? Csak szórakoztok, dolgoztok, hallgatjátok a zenét, olvassátok a könyveket, és gyönyörködve bámuljátok, ahogy a hajnal tálcán teszi elétek a napot, akár egy kiadós reggelit?! És ráadásul még tervezgettek is! Hogy mi lesz a fiatokból meg a lányotokból, mi lesz holnap vagy esetleg tíz év múlva! Micsoda aljasság! Ezt nem tűrhetjük! Meg fogtok dögleni! Miért! Mert nekünk így tetszik! Mert mi hullahegyekben akarunk gyönyörködni! Értitek? Hullahegyekben! A közönségen úgy futott- végig a rémület, mint a száraz avarba kapott tűz. Sikoltoztak, ájuldoztak, felugráltak a székekről, és menekültek az ajtók felé, de a jegyszedők — megannyi izomkolosszus —, elállták az útjukat. — Tessék szépen visszamenni! Még nincs vége az előadásnak. Már az általános pánik fel- lobbanásától lehetett tartani, amikor egy oroszlán sétált be a ketrecbe. Nem négykézláb', hanem két lábon járva, mint a közönségből bárki vagy akik éppen a rakétával játszadoztak. Sörényes nagy fején cilinder, testén frakk, lábán lovaglócsizma. De a hagyományos idomárjelmezt nem korbács, hanem egy barkavessző egészíti ki. Azt szorította a mancsában. — Leó vagyok az emberszelídítő — szólalt meg emberül, iszonyú hangjával túldörögve a zajt. — Kérem szépen nyugodjanak meg, és üljenek vissza helyükre. Nem lesz semmi baj! A közönség ámulva engedelmeskedett neki, és döbbenten nézte, ahogy ez a védtelen oroszlán, mancsában a barkagallyal megközelítette a ketrecben levőket. Azok nem nagyon törődtek vele. Akik verekedtek, továbbra is szorgalmasan nyüstölték egymást, az ágyúsok meg a ra- kétások pedig igyekeztek úgy eligazítani a fegyvereket, hogy lehetőleg minél nagyobb kárt tegyenek majd a publikumban. Leó lassan közledett. Előbb csak a szemével szuggerálta az embereit, majd megsuhintotta a barkavesszőt és hatalmasra tátott szájjal, el- bődült: — Helyre! Az emberek dühösen morogtak, sunyin kerülgették, de aztán mégis jobbnak látták, ha megindulnak a kis kredencekhez. Kelletlenül állították fel azokat, mérgesen szidva közben a garázdákat, aztán lödösve, taszigálva egymást, megkereste mindegyik az övét. Elébe álltak. — Ugrik! — dördült most Leó és erre mindenki felpattant a dobogójára. Egyikmásik dühösen sziszegett, fújtatott az oroszlán felé, és kiöltötte rá a nyelvét, de ahogy Leó odanézett, gyorsan visszahúzta. — Jól van — vicsorított elégedetten az oroszlán éS körbesétált. Amikor elfordult, a hamuszürke ruhás szónok leugrott a „hokedliről” a rakétához szaladt, és gyorsan Leóra irányította. Leó egyetlen szökkenéssel ott termett, ölbe kapta, rávert néhányat a fenekére, és visszatette a dobogójára. — Ül! — mordult el ezután, megsuhogtatta a barkavesszőt, és erre mindnyájan elhelyezkedtek törökülésben. Csak a hangszórós ült kicsit féloldalasán, mint aki nagyon is érzi az oroszlán mancsának a helyét. Leó ekkor intett. Erre bejött négy bengáli tigris kék overallban, és kitolták az ágyút meg a rakétát. Ezután belibegett egy csinos leopárdhölgy flitteres bikiniben, és állattankönyveket osztott szét az emberek között. És ebben a percben fölpergett a nagy attrakciókat jelző dobszóló is, mire Leó csapott egyet a barkagallyal, aztán keményen fölhördült: — Kinyitni! Olvasni ! Egyszerre nyíltak ki az állattankönyvek, és az emberek tagolva kántálták a mondatokat, akár a kisiskolások: „Az állat sohasem öl oktalanul. Az állat csak akkor öl, ha éhes”. Leó a nézőtér felé fordult. Csapzott sörényéről levette a cilinderét és meghajolt. Soha még olyan taps! A közönség hosszú percekig tombolt boldogan, önfeledten. És megnyugodva. .........■ " .............................."'"l...... A rtnef Margit illus*tfácíó]a
