Tolna Megyei Népújság, 1978. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-25 / 200. szám
1978. augusztus 25. Képújság 5 Olvasónk írja Változzon az étvágy! Örülök annak, hogy Gyu- lajon Varga Ferencné — Margit néni — olyan jó kenyeret süt, hogy még két hét múlva is jó étvággyal fogyasztható. Örülök és emlékszem. Istenben boldogult özv. Széles Lászlóné, jó öreganyám — nyugodjék békében — mintegy ötven esztendővel ezelőtt hasonlóképpen cselekedett, mint Margit néni. Odahaza sütötte a család, az unokák részére az omlós-foszlós, hol krumplival, hol kukoricadarával ízesített kenyeret, amit mi unóTükörre, magyar! Bizony-bizony nem köny- nyű manapság hős férfiúnak lenni. Bezzeg régen! Toldi Miklós összepaskolt két toportyánférget, és a farkaskalandot máris tanítják az általános iskolákban. Kinizsi Pál kisétált a kenyérmezei síkra, szájába vett két törököt, ropta velük a táncot, lám tüstént megkapta az akkori „népművészet mestere” címet. Próbáljon egy mai magyar férfi törökökkel a szájában táncolni, majd kerekedik abból diolomáciai haddeíhadd! Az óvatosabb- ja inkább Kinizsivel — mármint sörrel — mulatja magát.. . De léteznek még csodák! Lapunk minapi száma, a világsajtóban elsőként számolt be korunk hős magyar férfiújáról. Ez a huszadik századi hős. rongyot, papírt, valamint Tükör ablaktisztítót fogott a kezébe, s miközben a lakótelep legszebb fiatalasszonyában gyönyörködött, megtisztította az ablakot. Erős, rettenthetetlen férfi létére egyszer, egyetlen egyszer életében elvégezte azt a munkát, amely mindig a gyönge asszonynép dolga, kötelessége! A boldogságtól könnyes szemmel hajtom meg előtte az egyenjogúság zászlaját... íme, a modern kor nagyszerű eszméje. Akadt ugyan már néhány jelszó a történelemben: lóra, magyar!, tengerre, magyar!; csakhogy ezek mind sorra eltörpülnek a legújabb mellett: Tükörre, magyar! Ezért kérek minden Magyarországon élő lányt és asszonyt, hogy adjanak Tükör ablaktisztítót a férfiak kezébe. Nőtársaim, ne hagyjuk, hogy elkorcsosod- jon a nemzet! KOVÁCS M. Móra-centenárium A Móra Ferenc születésének 100. évfordulójára készülődő Kiskunfélegyházán felújítják az író szülőházát, rendbe hozzák a nádfedeles öreg hajlék környezetét. A munkát még az idén befejezik, majd újjárendezik az emlékház állandó kiállítását, amelyet a centenáriumi év elején 1979 februárjában nyitnak meg ismét a látogatók előtt. A félegyházi Kiskun Múzeumban egyidejűleg az író életművét bemutató, nagyszabású kiállítást készítenek elő. kák két hét múlva is mohó étvággyal fogyasztottunk, főleg, ha az még ujjnyi vastagon meg volt kenve főtt babbal is. Eltelt azóta jó néhány esztendő és a közbejött 94 hónapos hadifogság még ennél is jobb, ízletesebb kenyérre emlékeztet. A másnapos, több napos kenyeret nem dobtuk el, sőt még rágondolni is jó, milyen íze-zama- ta volt annak az úgynevezett brugónak akkor... És most!? Nem tudom a kenyér illata, zamata változott-e, hogy már a másnapos Valamikor, ha valakire azt mondták: paraszt — nem éppen kedvező jelzővel illették. A paraszt azt jelentette: buta, faragatlan... Nem volt igaz ez akkor sem, még inkább nem igaz ma. A parasztember akkor is tehetséges, találékony volt, hisz sok mindenben magára volt utalva. A parasztember teremtette meg csodálatos népművészetünket, az ő ajkán születtek népdalaink, de értett a fafaragáshoz, a kefekötéshez, a lószerszám megjavításához, a vetésforgók alkalmazásához, sokféle növény termeléséhez, sokféle állat tartásához, neveléséhez és gyógyításához... Nagyon sokat tudott az életről és mégis ráakasztották a rosszízű jelzőt. Ma már egészen mást jelent ez a szó: paraszt. Ma kombájnost, traktorost, olyan embert jelent, aki bonyolult, nagy erejű gépen dolgozik, amelynek lóereje a felszabadulás előtt egy kisebb város villamosenergia-ellátását biztosíthatta volna. Növényvédőt jelent, aki mint a patikus, pontosan tudja adagolni a szereket, állattenyésztőt, kenyérnek a kukában- moslékban a helye? Az étvágy változott? Elszorul a szívem a boltban, amikor még nem érkezett meg a friss kenyeret szállító gépkocsi. Az előző napi kenyeret kínáló boltost kinevetik. Ezek a nevető „igényesek” nem arattak, nem szúrta lábukat a tarló és még talán brugót sem ettek. Ne is egyenek, nem kívánom nekik. De változzon meg az étvágyuk! BOROS JÓZSEF nyugdíjas bányász Győré aki gombnyomással működteti a „húsgyárat”... A ma embere, ha ezt hallja: paraszt, tiszteletet érez az iránt az ember iránt, aki tudományt elsajátítva, időjárással dacolva dolgozik a mindennapi kenyerünkért, húsunkért, zöldségünkért, gyű mölcsünkért. A napokban mégis egy ember panaszkodott: parasztnak nevezték. Pedig nem csinált semmi olyat, amiért ez a régi, rosszízű jelző illethette volna. — Tudja, nyugdíjas vagyok, gondoltain, időmből kifutja, meg jólesik egy kis mozgás is, elhatároztam, hogy rendben tartom a bérházunk környékét. Már másodszor kaszáltam le a bérház körül a társadalmi munkában létesített pázsitot, amikor két házbeli fiatalember megjegyezte: „Nézd, hogy izzad a paraszt!” Hát ez nekem nagyon rosszul esett. Értük dolgozom és akkor ráadásul kiröhögnek! Mondja, milyen ember az ilyen? — Buta, faragatlan...! — Egyetértünk! — nyújtotta a kezét mosolyogva és megnyugodva indult a vasboltba, kaszakövet venni. SZALAI JÁNOS Pizsamás Peti nem fütyül, pedig a feje lyukas Nyár van. A család nyaralni megy, majd hazatér. Otthon kiderül, hogy a gyerek fogkeféje a vendéglátóknál maradt. Mit tesz a szülő, aki a felvilágosító plakátokkal, filmekkel, előadásokkal egyetértésben rendszeres fogápolásra igyekszik szoktatni gyermekét? A lakhelyéhez legközelebb eső ABC-be megy és — miután a naponta szükséges árukat kosárba helyezi — megáll a piperecikkek előtt, és állva marad. Újdonságot fedez fel, nem találja az eddigi gyermekfogkefét. Helyükön zacskóba csomagolt, átdöfött fejű, többszínű gumivalamit vesz észre. Tüzetesebb vizsgálódás után derül ki, hogy ez a micsoda egy emberformájú lényt igyekszik mintázni. Fejéből pedig nem harci kopja vagy más, hasonló célzatú gyilok ágaskodik ki, hanem a keresett öcsi fogkefe. (Peti gumivigyor közben buzgón mossa gumifogkeféjével gumifogát. Még pirosra festett gumiarca is kidudorodik.) „Azért se vertek át!” — gondolja a hasonló meglepetésektől már edzett szülő elszántan és Peti nélkül járul a pénztárhoz. „Veszek máshol fogkefét. Pizsamás Peti nélkül.” A következő bolt polcán is ott vigyorog a gumifiú. A harmadikban is a szülő (vásárló, állampolgár) nem hagyja magát, megfogadja, hogy fáradságot nem kímélve kitart elhatározása mellett, de hamarosan be kell látnia: nagy a túlerő és igen is: újra átverték. A negyedik ABC-ben megveszi a fogkefét a hozzákapcsolt Petivel együtt. Vehetne ugyan másfajta, ormótlan „fele- kefe-felenyele” fogkefét, de ő, a megátalkodott, a megszokott méretűhöz ragaszkodik, tgy a fogkefe, Peti fejébe illesztve 11 forint. A pénztárnál 12,80-at kell fizetni érte (úgy látszik, a címkézés óta emelkedett a gumi ára a világpiacon.) Ennyiért legalább hármat vehetett volna legutóbb. A szülő — vásárló — állampolgár haragszik. Igyekszik megsaccolni az újítási díjat, ami ezért az alkotásért jár az alkotónak, majd eltűnődik a kereskedelem törvényein. Kezében forgatja az immár üres tasakot. Az árcédula szerint a termék a szarvasi Plastolus Műanyagfeldolgozó és Játékkészítő I. Sz. készítménye. Aztán tovább olvas. „Ez a játék garantáltan egészségre ártalmatlan anyagok, színezékek fel- használásával készült.” Játék lenne? — Add vissza! — mondja gyermekének. — Ki akarom próbálni. — Tényleg Peti talpába mintha valamilyen síp lenne beépítve. A szülő megnyomja, hátha fütyül. De nem. Nem fütyül. GUTÁI ISTVÁN Forgács A paraszt Szekszárdi népviselet MÉSZÁROS GYÖRGYNÉ 1893-ban született, 85 éves. Tőle vásárolta meg a Béri Balogh Ádám Múzeum azt a szekszárdi népviseletet reprezentáló ruhát, mely hosszú időn át volt látható az intézmény néprajzi kiállításán. A híres és gazdag sárközi etnikum peremén elhelyezkedő megyeszékhely folklórjáról szerényebb ismeretekkel rendelkezünk. Ezért kerestem fel az idős asszonyt. — Rozi néni, elmondaná milyen volt a divat annak idején, mit hordtak a szekszárdi asszonyok, lányok? Nyílik a szekrény és asztalra kerülnek a naftalin- szagú, de még mindig jó állapotban lévő ruhadarabok. Szaporán buzog a szó. — Közvetlen az esküvő előtt, a vőlegény szülei kontykendőt, fejkendőt és nagykendőt vásároltak a menyasszonynak. Ez volt az úgynevezett jegykendő. Csak az asszonyok fedték be a fejüket, a lányok hajadonfőn jártak. A felső ruházathoz tartozott a nyakán, az ujján és az elején csipkével díszített fehér rékli. Ezt a csipkét magunk horgoltuk. Erre húztuk fel a testhez álló réklit. Ez bársonyból, plüssből vagy szövetből készült és leginkább télen viseltük, mert jól tartotta a meleget. — És mit hordtak nyáron? — Nyáron a testhez álló rékli helyett cédaréklit vettünk magunkra, mert az szellősebb, kevésbé passzen- tos Volt. Az asztalról kezébe véve a kérdéses ruhadarabot, Rozi néni mutatja a rajta lévő kivarrást. Ezt is én csináltam. — És mitől volt szép tartása a szoknyának? — öt-hat kikeményített alsószoknya tartotta ilyen karikásán. Legalul vöt a péndŐ, azon négy-öt fodros szoknya, aztán a gyócsból készült simaszoknya és erre jö.t a többféle fősőszoknya. Nagypénteken feketét szoktunk venni, a bálba meg mólszoknyában jártunk, melyet alul csigacsipke díszített. A fősőszoknyát bársonyból, plüssből, delinből varrták. Erre selömkötényt kötöttünk. Nyáron vasárnaponként jádzóra mentünk. Ide köny- nyebben öltöztünk. — Mit jelentett ez a jádzó? — A jádzón labdáztunk, majd este karikába álltunk és énekeltünk. Ilyenkor megFéltve őrzött „kincse” az édesanyjától kapott sulykoló jöttek a legények, hozták a muzsikát és táncoltunk. Télen meg fonyóházba jártunk és minden este másik lány eresztette be a legényeket, meg az is kísérte ki őket. — Úgy látom, hosszú szoknya volt a divat. — Igen, a szoknya bokáig ért. Az alsóvárosiak, meg újvárosiak valamivel hosszabb és szűkebb szoknyát viseltek, mint a fősőutcaiak. Bálba tiszta fehér ruhában és fekete selömkötényben mentek a fősőutcai lányok. Olyan egyformák, karikásak és szépek voltunk, hogy az urak is eljöttek megnézni bennünket. — A szülei, nagyszülei is ilyen viseletben jártak? — Persze, ők is így öltözködtek. Magamban visszapergetve az időt, kiszalad a számon, hogy az bizony még az ezer- nyolcszázas évek második felében lehetett! — Hát aranyoskám, ma már más a divat, de higgye el, a maga idejében ez is nagyon szép volt — válaszol Rozi néni, aztán nyugodt mozdulatokkal visszarakosgatja a rék'iket, szoknyákat, kendőket a naftalinszagú szekrénybe... Feljegyezte: LEMLE ZOLTÁN KOMÁROMI ZOLTÁN felv. Rozi nénit és nővérét leánykori ruhájukban örökítette meg a század eleji felvétel Babák szekszárdi viseletben Ma már más a divat... A múzeum is tőlem vette a ruhát.
