Tolna Megyei Népújság, 1978. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-23 / 172. szám
a Képújság 1978. július 23. * Kétezer kötet Kovács István könyvtárában „Az egyik szobát lakják, a másik könyvtárszoba. Ezer- kettőszáz kötetet gyűjtött eddig; lemondott a dohányzásról, ezért felesége havi kettőszáz forintnyi könyvátalányt engedélyezett neki” — írja Féja Géza Sarjadás című könyvében, Kovács István de- csi könyvgyűjtőről. A helyzet azóta megváltozott. Már az egész házat lakják, a könyvtárszoba állománya kettőezerre gyarapodott, Kovács István pedig nyugdíjba ment a KOMÉP-től, ahol mint vákuumgépkezelő dolgozott. Mint nyugdíjas újra munkába állt egy kis mellékesért, mert kell a pénz a könyvekre. Szekszárdon a Gyár- és Gépszerelő Vállalatnál őr-portás. — A hosszú éjszakai szolgálatok alatt biztos van ideje olvasgatni. — Ott nem olvasok, hanem írok. Kevesen tudják rólam, hogy én nótaszerző is vagyok. Engem is meglep a közlés, mitagadás én sem tudtam. Régi újságokat vesz elő, meg nyomtatott kottákat. A Rádióújság egyik száma tud- tul adja, hogy Kovács István a rádió 1941. évi nótapályázatán díjat nyert. A nyomtatott kottalapok tetején: a szövegét írta és zenéjét szerezte: Kovács István — Én csak négy osztályt, jártam. Azt mondták, nem lesz tebelőled se pap, se rektor, minek tanulni. Nagy vagyonunk volt, tényleg nem kellett semmilyen kenyérkereső foglalkozásra készülnöm. Viszont a tudnivágyás, a zene szeretete nem hagyott nyugodni. Magamtól megtanultam hegedülni. Egyszer, mintha valaki diktálta volna a szöveget, eszembe jutott egy nóta. Ahogy írtam, mór a dallamát is hallottam. Persze azt nem tudtam leírni. Ekkor megtanultam a kottaírást. Van körülbelül ötven nótám. Ma is írok. Nem olyan régen felkeresett Oláh Kálmán. Itt vendégszerepeit. Megnézte a dalaimat és elkérte őket, hogy valamit próbál velük kezdeni, öreg fejjel talán elérem ifjúkori vágyam és egyszer felcsendül egy nótám a rádióban. — Véleménye szerint nem ellentétées a nótaszerzés és az irodalom szeretete? — Miért volna? Tudjuk, hogy a nagy művészek nemcsak egy dologhoz értettek. Jókai kiváló rajzoló volt. Nemkülönben Arany János. Ö még zenét is szerzett a verseihez. Nincs ez másképpen az ilyen magunkfajta egyszerű embereknél sem. Egy tőről fakadnak ezek a dolgok. Az ember szépet óhajtó vágyában gyökereznek. — Mi volt előbb Pista bátyámnál, a nótaírás vagy a könyvgyűjtés? — Sokkal előbb a könyvek. Az első nótám harmincéves koromban keletkezett, a könyveket meg már 16—17 éves koromban kezdtem vásárolni és olvasni. Ezt a szenvedélyemet biztosan édesapámtól örököltem, mert ő is nagy könyvbarát volt. A családja előtt titkolva vásárolt könyveket. Nekem a Verne-könyvek voltak az első kedves olvasmányaim. A Franklin féle kiadásban nagyon szép illusztrációk voltak. Aztán jöttek: Jókai, Mikszáth, Herczeg és sorban a többiek. Közben megválasztottak a Polgári Olvasó Egylet könyvtárosának is. Nyolcszáz "kötettel rendelkeztünk ott. — Pista bátyám könyvtárában sok érdekes ritkaság is akad, amiket apjától kapott? — Nem. Egy se maradt. Se apáméból, se az enyémekből. Mikor kuláklistára kerültünk, úgy mentünk el a házunkból, hogy csak azt vittük, ami rajtunk volt. Ott maradt minden könyvem. Egy udvarban laktunk. Egy illető vállalta a kockázatot és befogadott minket. Mikor rosszra fordult az idő, megengedte, hogy az udvarra nyíló kamrába' húzódjunk. Én akkor azt mondtam: „Látod István, az Isten hogy felvitte a dolgodat: udvari kamarás lettél.” Na ezzel fejezzük is be ezeket a dolgokat. Ezt is csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem, a humorérzékem akkor sem hagyott el. Teljesen leszámoltam a régi időkkel. Semmit sem sajnálok, csupán a könyveimet, meg egy kicsit a szülői házat. Teljesen átalakítottam az életemet. Dolgozni mentem, szakmát tanultam. És újra elkezdtem gyűjteni a könyveket. Mikor jöttem haza a munkahelyemről, Budapestre utaztam. Ott rendre végiglátogattam a könyvesboltokat, antikváriumokat. Lassan megismertek és már köny- nyebb dolgom volt, mert félretettek mindent, amit kértem. Nyugodtan mondhatom, hogy extra kiszolgálásban volt és van részem még ma is. Itt Szekszárdon is. — A könyvtárában lévő könyveket el is olvasta? — Nem mindet. Megmondom őszintén, hogy a Thibault családot nem tudtam elolvasni. Vagyok így mással is. De ezeknek is meg kell lenni, mert nélkülük nem könyvtár egy könyvtár. — A modern irodalommal hogy áll? — Nem valami nagy véleménnyel vagyok róla. Én nem értem ezt az új stílust. Viszont az öreg halász és a tenger nagyon tetszik. Most nemrégen újra elolvastam. Azon veszem észre magamat, hogy jobban az ismeretterjesztő könyvek érdekelnek. Főleg a természettudományosak. Nagyon szeretem az így élt sorozatot. Minden darabja megvan és el is olvastam őket. Sajnos a szemem engedellen- kedik és egyre kevesebbet olvasok. Pedig még csak hatvannyolc éves vagyok. — Valamilyen ritkaság elő- fordul-e a könyvtárában? — Van ritkaság is. Például az 1828-ból való Debreczeni Magyar Kalendárium, vagy ez a száz esztendős, illusztrált Petőfi-kötet. Én sokkal többre tartom azt, hogy nagyon széles skálán mozog a könyvválasztékom. És azt, hogy újra teljes a Jókai-sorozatom, a Gárdonyi, a Mikszáth. Megvan Fekete István minden könyve. Vannak első kiadású Molnár Ferenc-köteteim. Nem nagyon szeretek így egyet se kiemelni. Mindet szeretem. Beszélgetés közben arra kér: nehogy bármi kapcsán azt írjam, hogy a bajok után sikerült talpra állnia. Mindig, minden körülmények között talpon maradt. Ebben segítették a könyvek is. CZAKÓ SÄNDOR A kultúra követei Az elmúlt évben több mint 20 000 csehszlovák művész képviselte hazája művészetét, hirdette kulturális örökségének ápolását szerte a világon. Ugyanakkor más országok kultúrájának a „követei” — szám szerint mintegy 11 ezren — vendégszerepeitek a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban. Tavaly Csehszlovákia új kulturális egyezményt kötött a Vietnami Szocialista Köztársasággal, Ausztriával, Panamával, Costa Ricával és Laosszal. Kulturális csereprogramok terveit írták alá jugoszláv, portugál, spanyol, görög, török, líbiai partnerekkel. Ebben az évben több mint 28 000 cseh és szlovák művész képviseli majd hazáját különböző kulturális rendezvényeken, külföldön, így megrendezik a csehszlovák és szlovák kultúra napjait Bulgáriában és a bolgár kultúra napjait Csehszlovákiában, az NDK drámai hetét Csehszlovákiában, ugyanakkor német együttesek vendégszerepeinek prágai és brnói fesztiválokon. A nyugat-európai országokhoz fűződő kapcsolatok erősödését jelzi az is, hogy a Cseh Filharmónia Zenekara ez évben az NSZK- ban, Ausztriában és Svájcban szerepel, a Janacek Filharmóniai Zenekar Spanyolországban, a Szlovák Filharmónia Belgiumban, a Szlovák Kamarazenekar pedig Görögországban és Japánban turnézik. A zenei események mellett részt vesznek a csehszlovákok képzőművészeti és könyvki. állításokon, színházi fesztiválokon. Thiery Árpád: Házasság születik znap még egyszer találkoztam a forgalmistával. A Baross utca felöl jött a téren át, Nórával. A lány papucsban bicegett. A bokája táján friss gézkötés fehérlett. A kezében süteményes papírtálcát tartott, a cukrászdából hozhatta. Erdős most is a vasutas egyenruháját viselte, sapka nélkül. Két karjával átölelve, hatalmas papírcsomagot cipelt, amely inkább terjedelmes volt, mint nehéz lehetett. Futólag megállapítottam, hogy Erdősből most hiányzik az a kimértség, amit a Népligetben megirigyeltem tőle. A tartása megalázott emberre emlékeztetett. Ettől megkönnyebbültem, ugyanakkor meg is szántam őt. Úgy találtam, hogy délelőtt óta alakra is kisebb lett. Elégedett voltam. Azt mondtam magamban: — Lám, beteljesedett a sorsa. Amikor meglátott, elvörösödött. A fejét is elfordította. Ki akartam kerülni őket, de Nóra elém állt. Meglepetés nélkül, nyíltan nézett rám, egy kicsit fürkészve. Halványan el is mosolyodott. — Miért akarsz elmenni mellettem szó nélkül? — kérdezte. Erdős néhány lépéssel hátrább megállt, másfelé nézett. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Egyik lábáról a másikra állt, a csomagot nem tette le. Szerettem volna mielőbb megszabadulni tőlük. Addig is minden erőmet arra összpontosítottam, hogy minél nagyobb közömbösséget mutassak. Nagy erőfeszítésembe került. Megnyugtatott, hogy különösebben nem jöttem zavarba, mégis úgy álltam a lánnyal szemben, mint amikor egy rettenetes súly nehezedik az emberre. Talán még a légzésem se volt rendben. Sápadt is lehettem. Mégis bíztam abban, hogy egy ideig el tudom viselni ezt a nagy súlyt. Sajnos, nem sikerült. A súly megfogott, és szorított lefelé. — Délelőtt ott volt nálam az intézetben — intettem a forgalmista felé. — Megmutatta a levelet, amit tegnap írtál neki. Nóra megzavarodott. — Megmutatta a levelet? — kérdezte révetegen, majd egy pillanat alatt felfogott mindent. Nemcsak ezt a néhány percet itt, hanem mind a négy napot, szombat óta. Fölemelte a hangját. • — Megírtam neki! Igen! Olvashattad, hogy megírtam neki. És itt is megmondhatom, hatszemközt, hogy téged szeretlek, és nem őt. — Engem? — néztem rá meglepődve, majd Erdősre. — De azt is elmondta, hogy vasárnap az építők ünnepén a nagyréten... Ahol a madár se jár. Ha jól emlékszem, így mondta... Nóra elsírta magát. A forgalmista meg én szótlanul hallgattuk a szipogását. Eltelt egy idő, nem sok. Nóra egész közel lépett hozzám, szinte érintett. Megfogta a kezemet. — Elmegyek veled — mondta hirtelen elhatározással. Sürgetően. — Velem? Hova? — Ahova akarod. Most azonnal. Most én zavarodtam meg. Vártam egy keveset, hogy időt nyerjek. Ereztem, hogy nevetséges vagyok, és mégis. Nemcsak a diadal érzése volt erős bennem. Megint boldog voltam. — Látod? — emelte föl Nóra a bekötött lábát. — Reggel fölsértette egy szög. A körúton vettem észre, hogy a süteményes csomag a kezében van. — Ezt minek hozod?— kérdeztem. — Majd megesszük, ha éhesek leszünk. Villamosra szálltunk. — Hova megyünk? Ez átvisz Budára. — Gyere csak! — sürgetett. A Várban megállt egy öreg, barátságtalan ház előtt. Széles kapubejárata volt, mint egy régi fogadónak. — Megérkeztünk — mondta. — Mi van itt? — nézegettem az emeleti ablakokat. — Majd meglátod — válaszolta Nóra, és a térdével benyomta a nyikorgó fakaput. A háznak kis udvara volt, összes dísze, közepén néhány szál dália, a hozzájuk tartozó díszgömbökkel. Az emeleti függőfolyosó korlátján szőnyegek szellőztek. A nyitott pinceablakból dohos, poshadt szag csapott meg. A méteres vastagságú falak se voltak bizalomgerjesztők. A folyosóval szemben volt a házmester lakása. Az ajtón, egy madzagon zománcozott tábla lógott: „Dr. Hornyák Zoltánná házmester”. Az ajtó előtt egy szürke macska nyávogott, mert a karmai beakadtak a lábtörlő rongyba. óra benyitott. Lábujjhegyen lépett az előszobába, mégis bennfentesen, mint aki gyakran megfordul itt. Az előszobából három ajtó nyílt. A konyhaajtón egy kendős öregasszony dugta ki a fejét. Az előszobát betöltötte a pirított hagyma szaga. — Te vagy az, aranyos? — tárta szét a karját, mintha át akarná ölelni Nórát, de nem tette. A papírcsomag után nyúlt. — Gyere, csak, gyere!... Mit hoztál nekem? Mi ez, aranyoskám? Csak nem cukrászsüteményt hoztál nekem? Mielőtt én is beléphettem volna a konyhába, Nóra a szemben lévő ajtóhoz tuszkolt. — Te menj csak be ide! Rögtön jövök én is, csak beszélek vele egy pár szót — súgta a fülembe, majd bement az öregasszony után a konyhába. Nyirkos levegőjű, homályos szobába nyitottam be. Nehéz volt a szag, mint ahol hosszú ideje nem szellőztettek. A lehúzott vászonredöny átengedett valami kevés fényt. A falról pergett a mész, alóla kilátszott a régi festés maradványa. A sarokban öreg szekrény állt, oldalán egy szegről szakadozott malaclopó köpeny lógott. Alatta egy pár poros, fekete csizma hevert. Az ajtó mellett volt a vaskályha, mellette egy széles, öreg kanapé, a fekvőhely. Az ablak alatt spárgával átkötözött könyvcsomagok sorakoztak, mint költözés előtt, vagy utána. Az asztalon három furulyát találtam. Az egyikbe belefújtam, szállt belőle a por. Az üres virágváza mellett, egy zöldes színű keleties fej mosolygott, valami dísztárgy. Nóra rövidesen jött, ahogy ígérte. Mögötte az öregasszony csoszogott. A bal lábát húzta kissé, mint akit szélütés ért. A lábán ócska, keresztcsatos posztócipő volt, minden lépésnél nagyokat csússzantott velük. Az öregasszony nyöszörögve leereszkedett egy székre, a háta meggörbült. — ö a Rózsi néni — mutatta be Nóra az öregasszonyt, és lehuppant mellém a kanapéra. — Van cigarettád? — Van. — Akkor kínáld meg Rózsi nénit, mert neki nincs. Az egész dobozt odaadtam. Az öregasszony rágyújtott. A cigarettától szemmel láthatóan jobb kedve támadt. — A jobb időkben, kedves fiatalúr — mondta kántáló hangon — nemcsak cigarettából volt elég. A legfinomabb cigarettákból, mint a Mirjam és a Memfisz. Mindenem volt, én semmiben se szenvedtem hiányt, A múlt rendszerben én voltam itt a háztulajdonos gyerekeinek a nevelője. Én temettem el a háziurat. Utána az ostrom idején az egyik fiát és a menyét... De öreg koromra megcsappant a pénz. A házat államosították, házmester vagyok itt, de sajnos, ez a hivatal kevés pénzzel jár. A lakók is fösvények. Elnézik, hogy hordom nekik a boltból a kenyeret, a vajat, a tejet, és húsz-harminc fillért adnak borravalónak. Ha egy forint visszajár, azt már elkérik tőlem. Három nyelvet beszélek perfekt, fiatalúr, és idejutottam. Régebben angol és francia nyelvleckéket is adtam. A háziúr halála után egy évig tolmács is voltam a németeknél. Ebből sejtheti, hogy milyen jól tudtam németül is. Szomorúan felsóhajtott. — El egy nővérem Angliában, de az is csak leveleket küld. Pénzt azt nem. Feltápászkodott, a cigarettát eloltotta a hamutartóban. — Hát, csak érezzék jól magukat — mondta barátságosan. A vaskályhához csoszogott, kinyitotta az ajtaját. — Ha fáznak, be is gyújthatnak. Van benne egy csomó papír. Amikor az öregasszony kiment, Nóra az ölembe hajtotta a fejét. — Itt jó helyünk lesz, amíg meg nem unjuk — mondta. — Reggelig itt maradhatunk, és holnap is eljöhetünk. — Ki ez a néni? — kérdeztem. — A rokonunk. Az ő nővére, aki Angliában él, az én anyai nagyapámnak az első unokatestvére. — Es az a rossz csizma kié? Meg orz a köpeny a szekrény oldalán? Nóra boldog mozdulattal megszorította a karomat. — Az mind a kettő a régi háziúr unokájáé, akinek az apját, meg az anyját az ostrom alatt agyoncsapta az akna. Rózsi néni nevelte fel a fiút. Népi táncos lett, és most külföldön turnézik az együttessel. Ha jól tudom, most Lengyel- országban van. Úgy gondoltam, hogy ezzel minden a maga helyére került. A legkisebb részlet is. Nóra a szekrényből két vastag takarót vett elő. A kanapéra terítette, majd vetkőzni kezdett. Ugyanazt éreztem, mint szombaton este az elhagyott kertben, a bokrok alatt, amikor ott feküdt előttem kinyílva, mint egy festmény. Ugyanazt az égést. Lehunytam a szememet, hogy elraktározhassak valamit arra az időre is, amikor majd nem láthatom. — Nem fázol?,— kérdeztem megborzongva. — En? — nevetett föl Nóra mereven, mintha valóban fázott volna. Gyorsan a takaró alá bújt. —— okáig csöndben feküdtünk. A plafont bámultam, és S eszembe jutott anyám és apám, ahogy mi otthon éltünk. Apám a mozdonyos táskájával, anyám az éjsza------ kába nyúló várakozásokkal. Egyhangú életünk volt. Úgy éltek, mint akik egy távoli cél érdekében csinálnak mindent. Rég elsüllyedt, jelentéktelen részletek bukkantak föl a gyerekkoromból. Az olyan napok, amikor nem ment szolgálatba, és fél kilencig is ágyban maradt, én pedig a díványon ugrásra készen vártam, hogy mikor hív magához. Arra is emlékeztem, amikor az iskolában a tanítómmal beszélt. Magasabb volt a tanítónál, és amikor megszólalt, ahogy beszélt, mintha apám lett volna a tanító. Az is eszembe jutott, amikor a szomszéd átjött kölcsönkérni valamennyi pénzt, de nekünk se’ volt, apám szomorúan nézett a szomszédra, és any- nyira bántotta a dolog, mintha nekem, vagy a nővéremnek nem tudott volna enni adni. Aztán a temetői utakra gndol- tam, ahogy anyámmal mentünk, minden vasárnap. Anyám mindig lehajolt, és megcsókolta a fejfát, és akkor is, amikor eljöttünk. En irtóztam ettől, mégis egyik alkalommal, amikor egyedül voltam kint kapálni a temetőben, körülnéztem, hogy meg ne lásson senki, és akkor én is megcsókoltam az apám fejfáját. Csak anyám halála után sejtettem meg, \hogy mi volt a titkuk? Az ő életükben az volt a rend forrása, hogy ismerték saját magukat, és tudlak örülni annak, hogy miért élnek. Nórára gondolva, ott a kanapén, én is ilyen életet szerettem volna magamnak. A könyvtárszobában