Tolna Megyei Népújság, 1978. július (28. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-02 / 154. szám

1978. július 2. wÉPÚJSÁG 7 Semmi rendkívüli Egy jelentésből: „Az egészségügyi szakközépis­kolákban végzetteknek csu­pán egy töredéke választja az ápolónői pályát.. o Hogyan alakult volna Bé­kéi Éva, élete, ha kilencéves korában — amikor most 11 éves Krisztina húga érkező­ben volt — nem veszíti el az édesapját és nem találja ma­gát szemben a nincs segít­ség felnőtteket is megsebző iszonyatával? Aki régebb óta ismeri, azt mondja, aligha­nem akkor is egészségügyi pályát választja, legfeljebb nem ápolónő lesz belőle, ha­nem védőnő. Az apa 37 éves volt, ami­kor egy szívroham végzett vele. A fiatal özvegy úgy döntött, hogy nem tűr bele­szólást a család életébe, vál­lalja inkább a gyerekeit egyedül nevelő nők sorsát. Nagyon akarta, boldogult. Az első dilemma akkor köszön­tött be hozzájuk, amikor el kellett dönteni, hogy Éva hol tanuljon tovább. A mama nem szívesen engedte volna A baleseti sebészeten dol­gozom el maga mellől, a kislány sem hagyta volna ott a tanuló­évekre Krisztit és az anyját, így lett az egészségügyi szak- középiskola növendéke és is­merkedett meg adminisztrá­ciós munkakörben dolgozó édesanyja kenyéradójával, a dombóvári kórházzal. Neki persze másféle jártasságot kellett szereznie a gyakorla­tok során. De kezdettől sze­rette, érdekelte amit ápoló- nőjelölként végeznie kellett. A rokonság, az ismerősök, elégedetlenek, megpróbálkoz­tak a pályamódosítással. — Erre nevelted a lányo­dat? — hangzott lépten-nyo- mon a kérdés. —> Arra neveltem és neve­lem, hogy segítsen ahol tud. Meg arra, hogy keresse meg a munkájában azt az örö­möt, ami a legfáradságosabb munkát is megszépíti! — Na hiszen! Nagy öröm lehet érettségizetten ágytá- lazni és tűrni a betegek sze­katúráját! Ráadásul meg se fizetik. — Tévedés! A lányom majdnem annyit keres, mint én. Egyébként, ha ti vagytok magatehetetlen betegek, olyanok vagytok, mint az an­gyalok? Éva sok ilyen beszélgetést hallgatott végig, szemlélődő természetéből fakadóan, szó nexKul. Legfeljebb kuckójába való visszavonulás előtt vág­ta el néha a diskurzusok fo­nalát azzal, hogy neki igenis öröme telik abban, amit csi­nál. Már pedig, ugye ez a fontos? Idővel alább hagyott a pályamódosításra irányuló hadjárat. De nem véglegesen. A harcok akkor újultak ki legutóbb, amikor visszautasí­totta azt a „kolosszális” lehe- hetőséget, hogy megválhat a sebészeti osztály ágyain fek­vőktől, a három műszaktól... Q Alig tudta még maga mö­gött az érettségit követő 10 hónapos ráképzést és került végre a neve mellé, hogy szakképzett ápolónő, amikor be akarták iskolázni egy olyan tanfolyamra, melyen altatós nővéreket képzenek. Rámköszönnek az utcán... — Bekerülhet a műtős team-be! — Nem kell három mű­szakban talpalnod! Se eleje, se vége nem volt a szirénhangok csábításai­nak. És támadott igen nagy felháborodás, amikor Éva nővér rövid gondolkodási idő után megköszönte szépen a bizalmat és úgy nyilatKozott a sebészeti osztály főorvosá­nak, hogy ő ápolónő akar maradni. Tervezi, persze, hogy ő is tervezi a tovább­tanulást, de később. Most még nem tud megválni attól a jó érzéstől, hogy szükség van rá, szüntelenül készen kell állnia a segítésre. Aztán, itt a baleseti sebészeten jött rá, milyen semmihez sem ha­sonlítható öröm, amikor egy beteg — akit csanem roncs­ként hoztak ide — a saját lábán hagyja el az osztályt. A nagy tapasztalatú főor­vos, aki sokféle emberrel ta­lálkozott életében és már ke­vés emberi megnyilatkozáson lepődik meg, úgy nézett a szépmetszésű, komoly leány­arcba, mintha most látná a tulajdonosát először. — Respektálom a döntését. És köszönöm is, hogy így döntött — mondta. — Nem fogod megbánni, hogy nem mentél el az asszisztensire? — faggatta otthon, meghitt kettesben a mama, akit akkoriban ope­ráltak és saját tapasztalatból tudta, milyen fontos, hogy az altatást végző orvosnak jól képzett segítsége legyen. — Meggondoltam. Kielégít, amit csinálok. Nem is tudód elképzelni anyu, milyen az, amikor rámköszönnek az ut­cán olyan volt betegek akik­ről azt hittem, engem felej­tenek el leghamarabb. Aztán, ha valaki ismét bekerül vala­melyik osztályra, megkeres­nek, hogy elmondják mi tör­tént velük. Mintha hozzátar­tozójuk lennék! — Jól van kislányom. Te tudod, mit akarsz. Nem aka­rok ebbe se beleszólni... o Egy éjszakás hét első sza­badnapjának délutánján ta­lálkozunk. így kezdődik a személyes ismerkedés: — Tudja mit gondolnak magáról a kortársai? — Tudom, mert egyik-má­sik véka alá se rejti. — És? — Egyáltalán nem zavar, miután az életem az enyém. Nem találok abban semmi rendkívülit és furcsálandót, ha valaki szereti a munkáját. Igényt tart a szeretettel vé­gezhető foglalkozásra. Félre kell tennem riporte­ri provokálhatnékomat, hi­szen, ha nem ilyen lenne ez a lány — aki az érzelmeit és a gondolatait az arcán meri viselni —, nem kerestem vol­na meg. — Mit szokott meg legne­hezebben? — Az éjszakázást. — És ha meghal valaki, akiért mindent elkövettek? fin másként képzelem — A halált nem lehet meg­szokni. — Mondja, mire jut ideje? — Beosztás kérdése. Min­denre van időm, amire kell. — És mi az, amire kell? — Énekelek például a Ka- pos-kórusban. Már nehéz lenne lemondanom ennek a közösségnek a pezsgő életé­ről. Nemrég voltunk vendég- szereplésen az NDK-ban. Az­tán KISZ-vezetőségi tag va­gyok a kórházban, szeretek olvasni, nagyokat aludni és újabban főzni tanulok. — Talán férjhez menésre készül? Elnéző csodálkozás villan a melegbarna szempárban, az­tán felnevet. — Nem sietem el a dolgot. Sok osztálytársam valóságos versenyt csinált a férjhez- menésből. Többen máris el­váltak vagy válófélben van­nak. Én nem így képzelem el a házasságot. És azt hiszem, még rá is érek. Vagy nem?! — Dehogynem nővérke! Maga csakugyan ráér! Húszéves, nem foglalko­zása, hanem hivatása van, és olyan felelősségtudattal rendelkezik, amilyet sok, magánál jóval idősebb em­ber is megirigyelhetne. Ezért esett olyan jól a be­szélgetésünk. László Ibolya Fotó: Szepesi László A- „gyes” nem üdülés Hároméves csavargók Megyénk egyik községének határában az arra járók egy csetlő-botló kisgyerekre let­tek figyelmesek. A kicsikét, aki az idegen bácsiktól és né­niktől megrémülve bömbölt, szerencsére a harmadik ház­ban felismerték. Az anyuká­ja nagyon meglepődött, ami­kor a küldöttség betoppant üvöltő kisfiával: észre sem vette, hogy a hároméves vi­lágjáró eltűnt. Nagyon elfoglalta a ház mögötti veteményes. NINCS TÜRELME Az anyuka gyermekgondo­zási szabadságon van, a há­roméves mellett még egy fél­éves kisgyerek édesanyja. így még két és fél esztendeig maradhat otthon a gyerekek mellett. Nem unatkozik egy percet sem, mint más „gye- ses” mamák, akiknek gond­jaival bőségesen foglalkozott a magyar sajtó is. Tudjuk, hogy nehezen viselik el a három esztendős kiszakított- ságot addigi környezetükből, hogy nagyon hiányolják a felnőtt társaságot, kevés örö­möt lelnek a megsokasodott házimunkában. Tudjuk, hogy szeretnének a „gyes” ideje alatt otthon is elvégezhető munkát találni, hogy kiegészíthessék a se­gély összegét, és tudjuk a kormány nekik kedvezve en­gedélyezte, hogy más gyer­mekek gondozását is elvállal­hassák ebben az időszakban. Azoknak pedig nem kell semmilyen engedély, akiknek ott a házuk táján a kert, a szőlő vagy a ház mögött az állatok. Mindenről sok szó esett, de sem egyik, sem másik eset­ben nem sokat beszéltünk a gyerekekről, azokról a ki­csikről, akiknek gyermek- gondozási segélyen lévő édesanyjuk „unatkozik” — vagy éppen „ráhajt”. Több óvónő, különféle óvo­dában szerzett, hajszálra megegyező tapasztalata: az óvodába kerülő kisgyerekek közül általában a volt böl- csődések a talpraesettebbek. Az addig otthon nevelkedett kicsik többsége meg sem kí­sérel egyedül öltözködni, ci­pőt fűzni, fésülködni, néme­lyik még enni sem. Az anyu­kák egyöntetű magyarázata: „Nincs türelmem várni, míg vacakol, inkább megcsinálom én.” Vajon miért nincs rá tü­relmük? Hiszen idejük iga­zán lehetne! A gyermekgondozási sza­badságot a mamák közül nem kevesen valamiféle hosz- szú üdülésnek fogják fel, aminek kellemes eltöltésében csak akadály a kisgyerek. Kemény szavak ezek? Sajnos, sok „gyeses” van, aki még keményebb szava­kat is megérdemel. Mert di­csérni igazán nem lehet azo­kat az otthon lévő anyákat, akiknek a gyereke étlen- szomjan reggeltől estig ta­nyázik a játszótéren, és ide­gen néniket kér meg rá, hogy amikor szükséges, húzzák le a nadrágját — miközben a mama a lakásban televíziózik avagy lemezeket hallgat. Vagy azokat, akik lázas, beteg kisgyereküket terelik nyugodt lélekkel a többi kö­zé. Az agyonkényeztetett kis­gyerekek mellett egyre töb­bet hallani ezekről a kis el- hanyagoltakról. Elhanyagol­tak, ha netán el is vannak látva mindenféle játékkal, szebbnél szebb ruhával. JÁTÉKOK NYLONBAN Deák Sándorné körzeti vé­dőnő tapasztalatai vegyesek: — A védőnői látogatás al­kalmával mindenki igyekszik az elvárások szerint visel­kedni, ennek ellenére mi is tapasztalunk furcsa dolgokat. Sok lakásban a szépen be­rendezett gyerekszobában a játékokat úgy helyezik el, mint egy kiállításon: muta­tósán, és olyan magasban, hogy a gyerek ne érhesse el. De olyat is láttam, ahol nylonba csomagolták őket, hogy ne is porosodjanak ... A gyerek pedig sehol más­hol, csak zárt ajtók között, az előszobában tartózkodhat, hogy ne tegyen kárt a lakás rendjében és tisztaságában. Mi kérjük az anyukákat, hogy engedjék a kicsiket szabadon játszani, ne vigyék túlzásba a lakás rendjét — általában meg is hallgatnak, de, hogy megfogadják-e? Máshol a gyereknek lekötik a kezét, hogy ne nyúlkáljon bele az ételbe. Pedig a kis­gyerek amikor enni tanul, bizony a főzelékbe is bele­nyúl, ezzel számolni kell. Ezért lehet, hogy éppen azok a kicsik nem tudnak időben kanállal, önállóan enni, po­hárból inni, akik otthon vannak az édesanyjukkal. A szobatisztaságra neveléssel is ez a helyzet: gyakran azért tolódik el a gyermek számá­ra is fontos állomás, mert az anyukák félnek a megszapo­rodó mosnivalótól — vagy mint ezt sokszor halljuk mostanában, mióta szőnyeg­padlós lakások készülnek — a szőnyegpadlót féltik. Má­sok azt únják, hogy a játszó­térről kelljen hazarohangál­ni a gyerekkel tiszta ruhá­ért ___ Nagyon rossz hatás­s al van a kisgyerekekre, hogy az édesanya a maga ké­nyelmét keresve, este addig hagyja ugrálni, tévét nézni, míg teljesen elpilled. A tíz óráig fenn lévő kicsi másnap tízig alszik. így a mama is nyugodtan aludhat, vagy ta­karíthat reggel, míg a kicsi­re nincs gondja, de egészség­telen életritmust alakít ki a gyerekben, hiszen így min­den eltolódik egy-két órával — mondja. A védőnő szerint a csavar­gó háromévesek a városi la­kótelepeken sem ritkák, tu­lajdonképpen csak a szeren­csének — és az idegen fel­nőttek gondoskodásának — köszönhető, hogy a forgalmas utakon átvágó apróságokat eddig nem érte baleset. VIGYÁZNI RÁJUK Családpártoló társadal­munk páratlan kezdeménye­zése a gyermekgondozási se­gély. Sokan élnek vele, tud­ván, hogy a kisgyermek szá­mára roppant előnyökét je­lent édesanyjával eltölteni élete első éveit. Félreértés ne essék: sem­miképpen sem szeretnénk a gyermekgondozási segélyen lévő anyukákat lelkiismeret­lenséggel vádolni. Többsé­gük semmivel sem szolgált rá. De szót kellett egyszer ejteni azokról a kisgyere­kekről, akik hiába vannak otthon, nem élveznek semmit az őket illető előnyökből: az édesanyai törődésből, szere­tetteljes gondoskodásból. Azt, hogy valaki valóban a gyermekeinek szenteli ezt az időszakot, — s nem a ba­rátnőknek, vagy kizárólag a veteményesnek és a hízók­nak — ez idő szerint senki és semmi nem ellenőrzi, nem kéri számon. Csak a szülői lelkiismere­ten múlik, élni. vagy vissza­élni a „gyes"-sel. Virág F. É. Beszélni nehéz? Udvari ablakom egy meg­lehetősen idomtalan, lapos­tetejű építményre néz- Nem festői a látvány és ennek oka távolról sem csak az, hogy az épület közepéből kimaga­sodó kémény derékig fekete a kátrányos koromtól. A „panoráma” azért olyan lehangoló, mert időközönként oda nem illő tárgyak jelen­nek meg a tetőn. Például tes­tes zacskó, mely csak eső után árulja el, hogy szétázás előtt krumplihéjat rejtett. Vagy; sörösüvegek földi ma­radványai, egyetlen épség­ben maradt üveggel. Csak ezzel nem sikerült eltrafálni a kéményt ama vidám célba- dobó versenyen, aminek hangjaira többen is tiltako. zásunkat jelentettük be. Kora reggel ablakot nyitva a minap két felemás férfi­cipő nézett velem farkassze­met. Szó sincs álomról, any- nyira ébren voltam, hogy már megittam a kávémat. Éppen ezért, föl sem merül­hetett bennem a gyanú, hogy valaki holdkóros sétája köz­ben felejtette lábbelijét a ké­mény tövéhez pár méterre. Az annál inkább, hogy a közelben valaki így lomtala- nított. Újabban már csak egy cipő árválkodik a tetőn. Vagy a szél sodorta le a má­sikat onnan, vagy rájött a gazdi, hogy azt dobta el, ami még kellene, és fellopakodott érte. Soha nem fogom meg­tudni. * Ismereteim szerint a me. gyeszékhely tanácsa évente több ízben tisztítja a Séd­patak medrét. Ezt az akciót nem mindig csak a csapa­dékkal lehordott iszap teszi szükségessé, mert egyesek konzekvensen szeméttelepnek használják a patak medrét. Aztán... A helyi tanácsok évek óta fáradoznak a sze­métszállítás megszervezésén, olyan telephelyek kijelölé­sén, ahol szakszerűen lehet átadni az enyészetnek a háztartási hulladékot, vele a fölöslegessé vált tárgyakat. Ez azonban jó néhány em­bertársunkat nem tartja vissza attól, hogy csakazért- is utak menti árokba és más helyekre csempéssze kényel­metlenné vált limlomait. Az utcai szemeteléstől sem min­denkit tartanak vissza a for­galmas pontokon felállított hulladékgyűjtők. Leningrádon sétáltunk ci­garettázva és gyönyörködve a Névában. Aztán, ahogy itt­hon szoktuk, egyszerre do­báltuk el a csikkeinket. Ek­kor ripakodott ránk egy idős ember. Mind a hárman le­hajoltunk a cigarettamarad­ványokért, hogy utána egyen­ként járulva a szeméttartó­hoz, szégyenkezve oldalog- junk el. A mj utcáinkon, köztereinken ugyan ki szól ilyesmiért? Vagy, ha szól — állampolgárként az állam­polgárhoz — fellépését kö­veti-e siker? Míg egyfelől so­kat, költünk a közterületek szépítésére, rendbentartásá- ra, még a helyi tanácsok sem igen „szólnak” szabálysérté­si eljárásokkal a közterületek szennyezőire, elcsúfítóira. De a rendőr elvtársak is ritkán alkalmaznak helyszíni birsá- golást. Azt saját tapasztalat­ból sokan tudják már, hogy virágot olcsóbban lehet a piacon, vagy a virágboltban beszerezni, mint valamelyik parkban. A szemetelők — szemeteljenek nagyban, vagy kicsiben — többnyire „tan- díjmentesek” maradnak. Pe­dig még soha annyi fórumon nem beszéltünk a környezet tisztaságának fontosságáról, kötelező védelméről, mint napjainkban. Van olyan hét, hogy a megyében két-három környezetvédelmi tanácsko­zás is zajlik. Erről jut eszem­be. hogy nagyrabecsült nyelv­művelőink alighanem té­vednek, amikor azt hirdetik, hogy beszélni nehéz. Ami egynémely kollektív cselek­vést igénylő dolgunkat illeti, úgy tűnik, beszélni köny- nyebb... — óa — SOMOGYI-SOMA l,ASZI<Ó: CSIPKKMAOONNA

Next

/
Thumbnails
Contents