Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-11 / 136. szám

1978. június 11. KÉPÚJSÁG 11 Múzeumszociológia üz ünnep után „A Balaton festője” Bodnár Éva: Halápy János lüjspl evallom, mostanáig |0p abban a hitben vol- íjgp tam, hogy a fenti jel- iüaiiSi» ző kizárólag Egry Jó­zsefet illeti meg. Tudván, ^természetesen azt, hogy a „nagy tó” számtalan festőt ihletett alkotásra másfél száz esztendő alatt. Bodnár Éva kismonográfiája — az is­mert sorozat 121. kötete — most arról igyekszik meg­győzni olvasóit, hogy Halápy János, a közel húsz éve el­hunyt festő szintén rászol­gált a kortársaitól nyert megtisztelő címre. A könyvecske neves tudós szerzője imponáló sokaságú adatot, idézetet, kortársi visszaemlékezést, képeimet és irodalmat sorakoztat fel a bizonyítás érdekében. Mód­szerében a hagyományos megoldást követi. Az életrajz vázára építi fel mondani­valóját, melynek kerete az az öt évtized, amit a festő a Ba­laton igézetében töltött el. Halápy Jánost is a pannon táj küldte a festészetbe. Za­lában született 1893-ban, sokgyerekes tanító legkisebb fiaként. Maga is apja hiva­tását követte. Ám a háború közbeszólt. Az első megpró­báltatások a hadifogságban érték. Hazatérve Hatvány ■Lajos rokonságába került, s vele a francia szellem von­zásába. Irigylésre méltó ba­rátságokat kötött, párizsi ta­nulmányútjain pedig a kor művészetével volt gyümöl­csöző találkozása. E hatások ideig-óráig befolyásolták, az­után rátért az üdvözítőnek ítélt útra: az ipmresszioniz- mus szellemében dolgozott mindhalálig. Alapítója volt a -KUT-nak, szerepelt közös tárlataikon. Budán, vidékies környezetben élt. 1925-től pe­dig rendszeresen felkereste a Balatont. Hónapokig füredi műtermében dolgozta fel az ismerős motívumokat: öblök, hajók, szőlők, pincék, mólók, nádasok kerültek vásznaira számtalan változatban. Ké­pei főszereplője a csend, a fény, a ragyogás, a levegő vibrálása volt. 1929-ben állított ki először önállóan, s ezt sűrűn követ­ték a további szereplések itt­hon és külföldön. A kritiku­sok — Mihályfy Ernő, Kár­páti Aurél, Elek Artur — el­ismeréssel Írtak oldott festői- ségéről. Elmélyült barátsága a magyar poszimpresszioniz- mus képviselőivel. Különö­sen Egryhez fűződő kapcsola­tára érdemes figyelnünk. A negyvenes évektől kritikus­ként is hallatta szavát. Fő­ként a KÚT tagjainak és kor­társainak művészetét méltat­ta értő szóval. Ha a szükség úgy kívánta, a vitát is vállal­ta elvei, esztétikai-művészeti felfogása, hovatartozása, sorstársai védelmében. Aktív, pezsdülő élete utol­só szakaszában fokozódott színeinek könnyedsége. Sok csendéletet, virágokat festett akkortájt. Ezek szervesen il­leszkednek az életmű fő vo­nulatához. „A Balaton fényei és kertjeinek virágai együtt élnek bennem” — vallotta, mintegy magyarázatul fűzve virágcsendéletei mellé. 1960- ban hunyt el, utolsó pillana­táig a festészet foglalkoztat­ta. Művei azóta több kiállítá­son szerepeltek, értékelésé­vel többen is próbát tettek. Megnyugtató, végleges helyé­nek kijelölésével azonban Bodnár Éva is adósunk ma­radt. f :• —i entségére szolgál az áradó képmennyiség, a ! túlságosan is bő isme- .y'é'-'-v.-J retanyag, s a hozzá mért szűk terjedelem. Az ál­tala ' rajzolt kép a művész pályájáról mégis érzékletes. Rokonszenves, kitartó, szor­galmas és következetes mű­vész volt Halápy János, aki valóban a Balatont festette. Barátja, Egry József azonban a „világát”! S ez lényeges, a múló idővel arányosan nö­vekvő különbség. (Képzőmű­vészeti Alap Kiadó, 1978.) SALAMON NÁNDOR Május 18-án volt a múzeu­mok nemzetközi napja. önmagában is érdekes, nemzetközi összehasonlítás­ban is feltűnően magas szám: az elmúlt évben Magyaror­szágon csaknem 15 millió lá­togatójuk volt a múzeumok­nak és kiállításoknak. Márpedig annyi bizonyos, hogy vajmi nagy ritkaság a múzeumlátogatók soraiban a karon ülő csecsemő éppúgy, mint a látnivalók értelmét felfogni is alig képes agg. Ám a múzeumok statisztikái­ból kiderül, hogy ezeket a szélső korosztályokat leszá­mítva, valóban mindenkinek tudnak olyat mutatni manap­ság hazai múzeumaink, anjely felkelti érdeklődését. Mond­hatnánk úgy is: a többi jelző mellé felírhatjuk, hogy a múzeumok országa lettünk. Ahhoz azonban, hogy ez va­lósággá váljék, a múzeumok­nak kellett először megvál­tozniuk. Régi — és sokáig beidegződött — fogalmak sze­rint a múzeum valami olyas­mi volt, ahol elmúlt századok és évezredek emlkétárgyai porosodtak, s amit tisztelni „illett”, de látogatni annál kevésbé. S még az is, hogy a múzeumokban — világszerte — nagyjából ugyanolyan te­matikájú összeállításokat le­hetett megtekinteni. Ahol mást mutattak, az inkább ki­vételnek számított. ÜJ KÖZÖNSÉG Nehéz egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy kikből is áll ma a múzeumok közönsége. Már csak azért is, mert a múzeumlátogatás a szabad idő eltöltésének egyik formája, s a programját maga számára összeállító em­berek közül kevesen vennék jó néven, ha statisztikai la­pok, kérdőívek kitöltésével fárasztanák őket, amikor ép­pen pihenni és művelődni kívánnak. Annyi mindenesetre biztos, hogy — s ez ugyancsak mu­tatja: nem holmi poros, ér­dektelen gyűjtemények muto­gatásáról van szó — a múze­umlátogatók jelentős része a fiatal korosztályokhoz tarto­zik. Ezen belül képviselve van minden évjárat az óvo­dásoktól a főiskolai, egyetemi hallgatókig és a kiskatonákig. Soha nem lehet elég korán kezdeni a művelődést — ez­zel a jelszóval építették ki az egy múzeum — egy óvoda kapcsolatot a kecskeméti, il­letve a szombathelyi múzeum és a helybeli óvónőképző in­tézetek között. Székesfehér­várott hasonló kapcsolat ala­kult ki a szakközépiskola óvónőképző osztálya és az István király Múzeum között. Gyakori vendégek ezekben a múzeumokban a helybeli óvodásgyerekek, szakkörsze- rűen foglalkoznak velük, gyurmázással, kirakójátékok­kal, festéssel vezetik be őket a magasabb művészetek maj­dani élvezetébe. Ehhez még csak annyit: jövőre lesz a gyermekek nemzetközi éve, s erre már most készítenek ter­veket a múzeumok, elsőként a budai Várban levők: a Nemzeti Galéria, a Munkás- mozgalmi Múzeum és a Bu­dapesti Történeti Múzeum. Se szeri, se száma azoknak a lehetőségeknek, amelyek a múzeumok és az iskolák ren­delkezésére állnak egymás munkájának segítésére. Eh­hez közös irányelveket is adót ki a két illetékes — a Kulturális és az Oktatási Minisztérium. Az iskolai szakkörök múzeumi órái ugyan még inkább csak kí­sérleti fázisban vannak, de minden megyében vannak már a múzeumoknak ifjúsá­gi programjai. Többek között az is szerepel ezekben, hogy a nyári szünidő alatt a KISZ- szel és a Hazafias Népfront­tal együtt honismereti — gvűjtő, leletmentő — tábo­rokba hívják a felsőbb osz­tályosokat Ásatásoknál segí­tenek, s ennek kettős haszna van: a fiatalok megtanulják becsülni a föld mélyéből elő­kerülő nemzeti kincseket, s a múzeumok is tudnak némileg enyhíteni örökös munkaerő­gondjaikon. Rendeznek helytörténeti, művészettörténeti, képzőmű­vészeti vetélkedőket is (az utóbbinak döntője a televízió nyilvánossága előtt zajlott), s ezernyi másféle módon is segítik a múzeumok az isko­lákat,’illetve a tanulóifjúság művelődését. MUNKÁSOK A MÚZEUMBAN Debrecenben egy muzeoló­gus tagja az egyik üzemi szocialista brigádnak. Nagy­szerű kezdeményezés ez, de még igen távol van attól, hogy országos mozgalommá fejlődjék. Mindenesetre egy­re több szocialista brigád vál­lalja, hogy tagjai gyakori lá­togatói lesznek a múzeumok­nak. Aztán a későbbiekben egyesek valóban megszeretik az ilyenfajta kulturális prog­ramot, mások vállalásai pe­dig megmaradnak a papírnál, a formalitásnál. Számos nagyüzem hangos­bemondóinak, sőt üzemj és szakszervezeti lapoknak is juttatnak el írott anyagokat a múzeumok, hogy kedvet csi­náljanak a dolgozóknak hét végi múzeumi programokhoz. Néhol az is előfordul, hogy kisebb kiállításokat az üzemi éttermekbe, a munkásszállá­sokra visznek el — ismét csak kedvcsinálónak. Mindezek eredményeként és természetesen sok más té­nyező, így főként a munkás­műveltség általános színvo­nalának emelkedése hatása­ként — mind több munkás látogat el a múzeumokba. Hogy pontosan hányán — azt senki sem tudja. Nyilvántar­tani legföljebb a szocialista brigádtagokat lehet, akik ottlétük „nyugtázását” kérik, no meg az újabban indult korok—tájak—múzeumok mozgalom résztvevőit. Annyi azonban bizonyos, hogy a múzeumlátogatók fog­lalkozás szerinti sorrendjében változatlanul az értelmiségi­ek — ide értve a főiskolai és egyetemi hallgatókat is — állnak az élen. őket mind szorosabban követik a szak­munkások (hiszen a szocia­lista brigádtagok többsége ide tartozik) és a nyugdíja­sok. Az utóbbiaknak több a szabad idejük, s ha nyugdí­jas klub tagjaiként csoporto­san mennek múzeumba, in­gyen tekinthetik meg azt. STATISZTIKA NÉLKÜL Inkább csak a megfigyelé­sekre lehet támaszkodni, mégis szinte biztosan állítha­tó, hogy, a legkevésbé érdek­lődő réteg — az alkalmazotti. Mezőgazdasági dolgozónak — ha megkérdezik! — igen kevesen vallják magukat Ennek okai részben beidegző­dött szokásokban rejlenek — másrészt nagyon is újak: a mezőgazdaságban dolgozók között egyre több a szakmun­kás, a traktorosoktól a nö­vénytermesztőkig s ők termé­szetesen annak is mondják magukat. Közösségben tehát nincs hiány a múzeumokban. Ellá­tottságban azonban még elég­gé egyenlőtlen a színvonal. Vannak múzeumok, ahol a családostól érkező látogatók gyermekeire vigyáznak, amíg a szülők megtekintik a ter­meket, sőt bábjátékkal szóra­koztatják a kicsinyeket. De vannak olyanok is, ahová az idősebb nemzedékbeliek azért nem mennek el, mert nincs elég ülőhely, ahol néze­lődés közben egy pár percre megpihenhetnének. Kevés a mosdó, a kulturált mellékhe­lyiség is a múzeumokban. Pedig ezek sem mellékes dol­gok. Arra is kell gondolni, hogy manapság — elsősorban a vidéki, kisebb helyeken le­vő múzeumokba — többnyi­re gépkocsival érkezik a kö­zönség, s a kulturális élmé­nyek gyűjtése közben fizikai pihenésre is szüksége van. Több képeslapra, a múze­umban látható tárgyak mini­másolatára, reprodukciójára ugyancsak nagy szükség van — nem utolsósorban azért is, mert ebből jelentős bevételük lehet a múzeumoknak. (Bár ez egyelőre eléggé rendezet­len, a bevételben a múzeum nem vagy alig érdekelt, az általában az illetékes taná­csoké.) Mindezzel együtt: észre kell venni azt az új „divatot”, hogy a haza; közönség mind­inkább meg akarja ismerni az itthon látható kulturális értékeket. Sok éven át dívott az ellenkezője: hamarabb lát­ták hazánk fiainak és lányai­nak százezrei a világ távoli pontjain levő képtárakat, múzeumokat, mint az ittho­niakat. Előre mutató az a tö­rekvés, hogy végre — való­ban ismerjük meg hazánkat, annak múzeumokban őrzött értékeit is. A múzeumok még a tavalyi 15 milliónál is több látogatót tudnak fogad­ni, a kínálat tehát megvan. Az egyre emelkedő számok arra engednek következtetni, hogy a kereslet az idén — ha csak a rendkívüli időjárás nem szab neki szűk határo­kat — még a tavalyinál is nagyobb lehet. VÁRKONYIENDRE Kortárs szobrászatunk Kiállítás a Műcsarnokban Tolnában nem születnek szobrászok? — kérdeztem a magyar szobrászati kiállítás katalógusát átnézve. A mű­vészek rendben felsorolt lak­címét is végigbogarásztam: egyetlen Tolna megyei adat­ra sem akadtam a 171 szerep­lőt felsoroló jegyzékben. Más tájakon kedvezőbb a helyzet? Nem sokkal, lévén csupán Hódmezővásárhely és Szolnok több szobrász otthona, nem szólva Szentendréről, mely tudvalevőleg — a művészi élet tekintetében — Budapest része. A kiállító 37 vidéki szobrásznál négyszer több a budapestiek száma, s ez a tény a tárlat egészén — te­matikáján és szellemén — meglátszik. Milyen maga a kiállítás, mely a télen rendezett Festé­szet ’77 című szemle folyta­tásaként jött létre? Előbbit a Magyar Képzőművészek Szö­vetsége festő szakosztálya rendezte, kizárólag tagjai részvételével (köztük sem szerepelt Tolna megyei) A mostani résztvevőit tágabb körből válogatták: a Művé­szeti Alap szobrász tagjai is beadhatták munkáikat, ezzel a válogatás demokratikusab- bá, a körkép teljesebbé vált. A kiállítás címe azonban nem Szobrászat ’77 lett, noha a szereplő művek többsége az elmúlt évben keletkezett, és a többi is jórészt két-há- rom esztendős alkotás. A ren­dezők attól félhettek, hogy a kritika a szobrászokon is úgy elveri a port, mint festő kol­légáikon. (Igaztalan volt az a nagy elmarasztalás. A kriti­kusok múzeumi remekeket kértek számon egy alkalmi kiállítástól, ami a művészi élet realitásainak semmibe vevését jelenti.) Aki a Mű­csarnok termeit és a körülöt­te kialakított szoborparkot nyitott szemmel és ésszel kö­rüljárja, annak fogalma le­het a mai magyar szobrászat­ról. Az összkép változatos. Nem hangoskodó ez a válto­zatosság, főként az árnyala­tokban mutatkozik. A sok­szor fölfújt ábrázoló-nonfigu- ratív szembeállítás is mond­vacsinált ügy itt. Borsos Mik­lós példája igazolja: a jó mű­vész feladata, mondandója szerint választja meg, hogy műve N elvontabb szférában vagy a tapasztalati valóság élettelibb közegében mozog­jon-e. így az elvont örekvé- sek képviselői — például Bo- hus Zoltán, Farkas Ádám, Segesdi György, Maróti Já­nos, Szőllőssy Enikő — és a realista ág legjobb képvise­lői hasonló célok érdekében tevékenykednek. Jó portrék egész sorát vo­nultatja fel a kiállítás, a val- lomásos erejű baráti arcmá­sok között különösen kiváló- akat, mint Kaubek Péter, Janzer Frigyes. Benedek György Konyorcsik János, Nagy Benedek, Fritz Mihály, Keszey Vince és Nikmond Beáta munkáit. Ugyancsak realisztikus erejével ragadott meg Varga Imre Szőnyi Ist­ván-portréja. Marton László másfeles életnagyságú méret­ben, egész alakban állította elénk Egry Józsefet, és ugyancsak életnagyságú, egész alakos szobrot mintá­zott Bartók Béláról Varga Imre — egyik mű sem zavar­talanul teljes. A szobrászati megnyilatko­zás egyértelműségével és az emberi mondandó drámájá­val egy mű vált ki a nagy együttesből. Somogyi József életnagyságú, Bohóc című szobra. A világ elé tükröt tartó művészember igyeke­zetét és társadalmi szerepét és fogadtatását, ezt a mindig ellentmondásos és bonyolult megnyilatkozást feszegeti So­mogyi szobra a formák és szimbólumok tömör nyelvén, olyan utalásokkal, mint a megtört ember testének ívei és szerepének jelképes kellé­kei. A kompozíció szellemessé­ge élteti Kő Pál Delila, Lige­ti Erika Thonet és Olcsai Kiss Zoltán Hortobágyi emlék cí­mű szobrát, míg plasztikai, de nem szobrászi vizeken evez Fekete Tamás, aki já­tékmozdonyt, Samu Géza, aki szárnyait lebegtető, óriás fa szitakötőt, és Schéner Mihály, aki fából összerótt játéklo­vacskát mutatott be a kiállí­táson. Gazdag volt az érmek gyűjteménye, melyben példá­ul Czinder Antal, Sz. Egyed Emma, Ispánki József, Mada- rassy Walter, Csúcs Ferenc szerepelt szép darabokkal, míg Ásszonyi Tamás a mes­terség karikatúrájának mond­ható „Érem-építő szekrény”- nyel szerepelt. A szobrászok seregszemlé­je az említetteken túlmenően még számos értékes művet mutatott be. Józan mérték­kel mérve elégedettek lehe­tünk a látottakkal. Az ilyen szemléknek nem csak a csú­csok megmutatása, hanem a céh egészének felvonultatása a fő célja, s ezt elérte a tárlat. HEITLER LÁSZLÓ Kompozíció Horváth Olivér munkája a szekszárdi tárlaton Bakony Németh Mihály szobra

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents