Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-06 / 131. szám
a Képújság 1978. június 6. Moziban Cséplő Gyuri Egy fiú él a faluszélen, a cigánytelepen. Mikor hívják, dolgozik, amikor nincs napszám, álmodozik. Arról, hogy másképpen kéne élni. Aztán egyszerre felkerekedik, elindul a világba, ahol úgy véli, „minden másképpen van”. A színes, fényes nagyváros nem örül Cséplő Gyurinak, éppen csak hogy megtűri. Meghúzódni csak érdekből engedi: más nincs, aki a legnehezebb, legpiszkosabb munkát is elvállalná. Cséplő Gyuri magányosan küzd, legelsősorban is a telepi vidám közösség hívogató emlékével. Múlik az idő. Gyuri megtalálja a nagy városban a hasonszőrűeket befogadó szigetet, a munkás- szálló hatodik emeletén. Egy idő után már ez sem elég: Cséplő Gyuri magabiztosan mozog a városi forgatagban, ruhája is divatos, iskolába is jár, egyre több az ismerőse, — mégis elcsügged. Nem erősítik többé a régi vágyak. Cséplő Gyuri hazatér. A telep örömmel fogadja vissza, önmagán kívül senki sem tartja kudarcnak ezt a visszatérést. Gyuri cselleng, beszélget, szemlélődik, alszik a fűben, és nem találja már helyét a telepen Felkerekedik, vissza, a városba. Mi várja ... ? Cséplő Gyuri története ballada. A róla készült film nem az, sajnos. A harsogó színek naturalizmusa elárulja szereplőit, a rendező szándékát néhol iskolássá fokozza egy-két huncut kikacsintás az „otthoniakra”. Ifj. Schiffer Pál rendező, Andor Tamás operatőr és a forgatókönyvet író szociológus, Kemény István készítette egyébként az emlékezetes Faluszéli házak és Mit csinálnak a cigánygyerekek? című dokumentumfilmeket. Üj filmjük ezekből sarjad- zik, s most azt kutatja, hogy mi történik a munkába álló, a sorsát változtatni szándékozó cigánnyal? A közvéleménnyel ellentétben nagyon nehéz, nagyon kemény dolog az elhatározás végrehajtása. Igaz, nem is sokan járják végig Cséplő Gyuri útját. Cséplő György, aki önmagát alakította — azaz beleegyezett, hogy a filmesek a nyomát kövessék hónapokon át — rendkívüli ember, ezért törvényszerű, hogy sikerüljön felemelkednie és másokat is segíteni ebben. A Cséplő Gyurik léte — optimista üzenet. Cséplő Gyuri sorsának filmre vitele ifj. Schiffer Pált akkor is dicséri, ha ez a dokumentum-játékfilm igazából nem sikerült. Schifferék azt szerették volna, ha filmjük megingatná a közömbösséget, az előítéleteket, segítené a cigányság gondjainak megértését Schiffer azt nyilatkozta egy helyütt, hogy korábbi cigányfilmjei hibásak, mert „nem igazán átélhető, a néző számára nem alakul folyamattá, és nem lehetséges az azonosulás a filmek szereplőivel.” Az azonosulást Cséplő Gyurinak sem sikerült kiharcolnia — üzenhetjük a moziból Schiffer Pálnak. Sajnos. VIRÁG F. ÉVA Könyv Utazás BürokronézSában Évekkel ezelőtt a faddiak az elsők között voltak, akik egyik klubjuk későbbi névadójának jóvoltából, élőszóban hallhattak részleteket Váci Mihály könyvéből. A könyv megjelent és épp az előbbi emlék mondatja velem, hogy még mindig nem teljes terjedelmében, aminek bizonyára szerkesztéstechnikai oka van. Szokatlan műfaj az, melyet Váci itt művelt, egyként rokonává válva Danténak, Swiftnek és Voltaire-nek. Olykor szinte tapinthatóan árad soraiból a gúny, a rossz, ostoba hivatali packázás, a taposás, a „szemembe dicsérsz — hátam mögött leköpsz” gyűlölete. Néhány idézet minden kommentárnál többet mond. Például a munkamorálról: „Ma már nem gürcölés a munka, — dicső, ünnepi alkalom! Oly ritka is! és olyan mint a vendégnek a lakodalom.” Egyes, végnéküli értekezletek szócséplésben kifogyhatatlan felszólalóiról: „Ebben a nyílt egyszerűségben van módszerem diadala: — nem lehet vitatni beszédem, mert nem állít semmit soha. Hűen az előrevivő hagyományokhoz — mi ' lerakjuk Kemény Dezső: Feltételes mód — Ha anyu most itt lenne... — nem fejezte be a mondatot. Szeme végigfutott az asztalon, a párolgó teáscsészék, az aranyosbarnán csillogó rumosüveg és a cukortartó felett, és egy pillanatra megállapodott nénje fekete ruháján, ami négy nappal korábban még sötétkék volt. A gyorsfestés fojtó halottszaga néha hosszú másodpercekre is győzött a rumos tea illata felett. — Lenne? — az idősebb nővér szava fakón érdeklődő volt. Semmi agresszív kedv, semmi vitaszándék nem feszült benne. A hang simán, akadálytalanul futott az asztal felett, és csengés nélkül elhalt a fiatalabb nővérnek ugyancsak fekete ruháján. Az eső már elállt, mintha csak arra várt volna, hogy a novemberi, saras, csapzott faleveles, a náthás hangú paptól majdnem elviselhetetlenné tett temetés véget érjen, résztvevői fedél alá kerüljenek. Csak erre várt. És halk dobolása, ami talán elsimította volna a két elkínzott lány idegzetének görcsét, most hiányzott. Nagyon hiányzott. A tompa nesz helyén űr volt most, amit ki kellett tölteni. Az idősebbik lány mereven nézte húgát, és most már nyomatékkai, megismételte. — Lenne? Gyors, rebbenő pislogás volt a válasz. A fiatalabbik idegesen galacsinná gyúrt egy darabka kenyérbelet, riadtan az ablakra pillantott, mintha segítséget várna, de a sötéten ásító üvegtáblák mögött csend volt. Nem hallgatás — csend. Beszélni kellett. — Igen, lenne. Miért? — Tudhatod, hogy anyu már sohasem lesz itt. — Tudom. — Akkor miért: lenne? — Ha itt lenne... — De nem lesz! Meghalt! — Bolond vagy? — Te vagy bolond. Mi az, hogy lenne? Miféle hülyeség az, hogy lenne? Hiszel a feltámadásban? A fiatalabbik mély lélegzetet vett, eltolta csészéjét, támadásra készen hajolt előre. — Nem te hívtál papot hozzá? — Ö akarta. De nem erről van szó. — Hanem? — Mi az, hogy lenne? Az isten áldjon meg, mi az, hogy lenne? — Papot hívtál hozzá. Te, a te elveiddel, és rendben van, persze, ha ő akarta, és ha én ott lettem volna, a múltba mutató jövő alapjait — s ott abbahagyjuk! És a kezdeti nehézségek kifejlődnek véglegesen. Mire végzünk itt az egésszel: — a kezdetből sem lesz semmi sem.” Az öncélú döfkölődésnek nincsen értelme. Váci Mihály ezt már valószínűleg decs- alföldszállási tanító korában tudta, és mint nagy költő egy egész ország színe előtt gyakorolta is. Váci a birtokon belül lévő biztonságával bírál, értünk haragszik és nem ellenünk. Célját rögtön a kezdet kezdetén világosan megfogalmazza a ciklust megnyitó „Elrettentő útrahívás”-ban. „Jó útitárs! Szállj le velem a világnyelő óceánba, erőnk, hitünk mely csendesen emészti nyállal, felzabálja. Végigvezetlek egy világon, mit nem hihet a józan elme. Te se hidd. — Ez csak groteszk álom, és haragom kioltott nyelve.” Az, hogy Váci Mihály nagy költő volt, aligha kétséges. Ez a kis kötet azonban még egy meglepetéssel szolgál. A költő rajzai illusztrálják, karikatúrák, méghozzá nagyon jók. ORDAS IVÁN én is hívtam volna, de most mit magyarázol nekem? — szünet, az idősebbik nővér falfehéren fel-alá a szoba hosszában. — Ne szaladgálj, felelj! Mit magyarázol? Az idősebbik az asztal mellé lépett, és mintha a katedrán állna, kicsit előrehajolva, bal kézzel megtámaszkodott, jobb kezét hajához emelte, azután kínos lassúsággal leeresztette maga mellé. Tanítványai most ezt a leeresztett jobb kezet figyelték volna, kuncogva, pisszegve, egymás lábát rugdosva a pad alatt. A jobb kéz kisujja forintnyi területen dörzsölte a frissen feketére festett ruhát. Körbe-körbe, gyorsuló, lassuló, majd újra gyorsuló mozgással. A fiatalabbik nővér semmit sem látott ebből. Csak nénje falfehér arcát látta, keskeny, egyenes vonallá préselődött száját, amitől annyira félnek a humán tagozatú harmadik bé osztály tanulói, hogy ha ezt a szájat látják, síri csönd lesz a padok között. A szobában is síri csönd volt — az eső jótékony, oldó kopogása nem akart újrakezdődni, a rádió némán gubbasztott, az óra ingája nesztelenül lengett jobbra- balra, nagymutatója még tízpercnyi járásra volt a hatos számtól, attól a helytől — térben és időben —, ahol majd ütnie kell a szerkezetnek. Az élettelen világ csöndje azonban nem sokáig tűri az élő világ hallgatását. Elviselhetetlen volt. Meg kellett... Meg kellett törni. — Mit magyarázol? Azt, hogy anyu nem lesz itt többé? Nélküled is tudom... Jobban tudom... Jobban, mint te! De azt mondom: ha itt lenne... A ruhadörzsölés abbamaradt, a kéz, a fáradtságtól merev kisujjal együtt, tanáros mozdulattal lendült a levegőbe. * — Lenne, ha lehetne, de nem lesz, mert nem lehet. — Megőrjítesz az e-betűiddel! — a fiatalabbik kimerültén hátrahajtotta fejét, bal keze belekapaszkodott a nyakát szorító ruhaszegélybe, és megfeszítette. Az erős szövet nem engedett, hátul mélyen belevágott a lány nyakába, de nem reccsent, nem szakadt. — Az e-betű? Szép, ugye? A mindent''elnyugtató monotónia, ugye? — fáradtan legyintett, leült. — Csak azt mondom, hogy nem lesz, tehát nincs „lenne”. — Tudom, te őrült! — sikoltott a másik, és nagyot rántott ruháján. A nyakvarrás halk reccsenéssel elszakadt. — Tudom, mit kínzol, tudom, mit akaszkodsz bele a... — Nem lenne — jegyezte meg az idősebb halkan, az igazság birtokában lévő ember csendes triumfálásá- val. — Nem lenne, hanem volna. Ha anyu most itt volna... Tessék, folytasd. — Mit? — Ha anyu itt volna... A kovácsművész műhelyében Szerencsi Kálmán egri kovácsművész húsz éve foglalkozik különféle kovácsolt dísztárgyak készítésével. Alkotásai itthon és külföldön egyaránt elismerést és hírnevet szereztek számára. Képünkö n: Szerencsi Kálmán. „A holnap kérdez” Dokumentumfilm Véméndrői A sajtó munkatársainak június 12-én, hétfőn mutatják be Pécsett a Dunántúli Napló szerkesztőségének tanácstermében a Magyar Televízió pécsi körzeti stúdiójának azt a félórás dokumentumfilmjét, amit Pánics György szerkesztő riporter és munkatársai Véménden készítettek. Az ismert nevű Baranya megyei község társadalmának átrétegeződésé- ről szóló filmet a nézők június 16-án, pénteken láthatják. Véménd még nem is olyan régen jómódú, virágzó falunak számított. De éppen az itt élők anyagi jóléte tette, hogy nagyarányú elvándorlás indult meg az utóbbi években a községből. A fiatalok — a szülők jelentős anyagi támogatásával — Pécsett és Mohácson építenek új házakat és Véménd, bár az anyagi javakat most is itt termelik meg, fejlődésében megrekedt Űj ház alig épül, a megürülő régebbieket cigányok és pusztáról beköltözők vásárolják meg. — De nincs, és nem is lehet! — Úgy van. Éppen ezért nem „lenne”, hanem „volna”, öt év alatt elfelejtetted, amit az érettségire ♦ kutyakötelességed volt megtanulni? — Érettségi? — Az írógép meg a karbonpapír öt év alatt kiverte belőled az egészet? — Mi köze ennek anyuhoz? — Anyuhoz semmi. De te azt mondtam, hogy ha most itt lenne... Nem érted? — Ne kínozz! Már mind a ketten álltak. — „Volna”, ez a jelen idejű feltételes mód. „Lenne”, ez... — Elég! Te, elég!... — „Lenne” a jövő idejű feltételes mód — a fiatalabbik két kézzel kapaszkodott az abroszba, de az idősebbik folytatta. — „Lenne”, ezt arra mondhatod, ami esetleg lesz, tehát még lehet, ez a casus po- tentialis... — Hagyd abba! Szadista! — „Volna”, ezt csak arra mondhatod, ami nincs, és már nem is lehet, ez a... Éles sikoly, csörömpölés, a csészék, tányérok cserepei szerteszét hullnak. A fiatalabbik az asztalra borulva zokog, válla rángatózik, mint a galvanizált békacomb. És hisztérikus, száraz nevetéssel fejeződik be az idősebbik nővér mondata. — „Volna”, ez a casus irreális. Vonító, megvert kutyáéhoz hasonló hang a válasz. És a mondat vége harsogó, telitorok-nevetésből csúszik elő még egyszer. — Irreális! A nagymutató lefedi a hatos számot, a szerkezet megrezdül, két magasabb, utána négy mélyebb tónusú, bronzos kondulás gördül ki a levegőbe és befedi a két nővért, és befedi az összetört cserepeket, és befed mindent, amit fedni kell, ha el akarjuk viselni egymást. Az eső halkan kopog az ablaktáblán, a szomszéd lakásban egy gyakorlatlan kéz a Für Elise-t kezdi pötyögtetni, a radiátor pattan egyet, majd még egyet, és újra, egyre sűrűbben. A fiatalabbik nővér felnéz, mély lélegzetet vesz, szemét karjába törli, az órára pillant. — Fél öt. Az idősebbik csuklójára néz. — Siet. Mindig is sietett — hangja nyugodt, szinte kedves. — Fűtenek. Húga ásít. — Ideje... Ha még most se lenne fűtés... Volna.., — abbahagyja és gyorsan hozzáteszi. — Éppen ideje. Csoportkép a németfalui cigánytelepen: a szereplőkről és az alkotókról
