Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-04 / 130. szám
u KÉPÚJSÁG 1978. június 4. Simon János elmondja életét O Jó gyerekek az enyémek. Ekkora gazdaságot különben nem lehetne fenntartani. A lányom harminc, a fiam huszonegy éves; sokat segítenek itthon a gazdaságban, a vöm felszerelte a morzsolót, a szecskavágót villanymotorral; gépesítve van az egész. Ha elromlik valami, akkor akár 11 órakor is, a lányom szól neki, azonnal jön javítani. Amit tudok, adok nekik: szép nagy házuk van, a ga- rász kész, jön a kocsi. A fiúnak meg amit itt látni, minden a nevén van. Nekem nincs semmim, nagy szégyen lenne, ha öreg koromra egyedül maradnék a mamával. Veszendőbe menne az egész életünk. A fiú most, vasárnap dolgozni van. Valamikor suttyókoromban én a Magyar Királyi Honvéd Csikótelepen voltam bregós gyerek — most a Dalmandi Állami Gazdaság ménese van ott. o De féltem hajnal három óra körül, mikor apám elindított a munkába! Szaladtam kegyetlenül, a bokor minden rezdülésére a torkomban dobogott a szívem. Az öreg béres nem szólt semmit, csak köszöntött: Na meggyüttél gyerek? — aztán nevetett. — Mitől félsz te mulya, nincs neked az égadta világon semmid — szokta mondani. De beszélhettek nekem. Féltem továbbra is. A munka nem volt szokatlan, az egész pereputy- tyom cselédember volt. Apám nem nagyon ismerte, hogy milyen íze van a bornak. Tudom, hogy egyszer- kétszer kapott a nagyobb gazdáktól, de szegényke két decitől kegyetlenül berúgott. A demokráciának előbb kellett volna jönni, az öregek is ismertek volna legalább valami jót. De ha egyszer így történt, mit tehetünk. A háború végéig a méntelepen dolgoztam. Amikor megalakult az állami, ott folytattam tovább. o Az asszonynak köszönhetünk mindent. Itthon van, neki kell az állatokkal bajlódni. Van: négy bika, egy tehén, három süldő, hat malac, egy anyakoca, meg aprójószágok, azokat nem számolja senki. Az asszony volt a család- fenntartó. Az apjának elment az egyik lába a fronton; nem tudott semmit sem dolgozni. Kapott az öreg 15 hold földet, de a nagylánynak kellett szántani, vetni, míg én oda nem kerültem: 1948. november 25-én keltünk egybe és egy háztartásban éltünk az apósékkal. Két évig dolgoztuk közösen a földet, aztán mi két kocsival elindultunk külön útra, szegényen. Kapinya Máriával dolgoztunk mi mindent. Lett két gyerek, aztán hosszú idő után — 1965-ben — tudtunk a falu szélén egy kis házat venni: az első közös, nagyobb szerzeményünk. Megbecsültük, gyarapítottuk. Addig azonban sok tehenet megfejtünk, sok kéve kendert feldobtam a gépkocsi platójára. o Dolgoztunk együtt, tehenészetben. Reggel hajnalban mentünk, késő estig volt mit tenni. Sokszor az asszonynyal több jószágot gondoztunk, mint négy másik. A keresetből pedig spóroltunk, elkezdtünk disznókkal foglalkozni. Sajnos, az asszony lebetegedett, azóta is itthon van. Nekem soha semmi bajom sem volt a vezetőkkel: amit rám bíztak, elvégeztem. A nappali őrnél hagynak egy üzenetet és én megyek. Nem számít húsvét, ünnep, búcsú. Tisztelnek is. Mostanában is előfordul, hogy a kocsmában kapom a sört, s mondják, hogy már fizetve van — a főnök volt. Ma is fél hatkor elindultam a munkába, a téesz tehenészetébe. A fiatalok nem szívesen dolgoznak vasárnap, maradnak az „ötvenévesek.” e Nagy divat a faluban vasárnaponként a bikákat sétáltatni. Szóval mi férfiak vasárnap — mert az asz- szonynép hétköznap foglalkozik velük — elindulnak a jószágokkal. Odafelé megállunk a presszó, a kocsma előtt, a sörözés kedvéért is, meg hót itt is szokás, mint a lóversenyen, fogadni. Az emberek megsaccolják az állatok súlyát és nekünk, a gazdáknak kell eldönteni, ki nyert. Egy sör, a fogadások után pedig leballagunk a mázsaházhoz megtudni, mit fejlődött a bika, meg hát egy kicsit dicsekedni is kell vele. Ezek a népek értenek ehhez: 10—20 kiló eltéréssel mindig megállapítják az igazi súlyt. A fogadás tulajdoniképpen csak a hecc kedvéért van. o Szeptemberre a nagyobbik, novemberre pedig a másik két bika is kész lesz, a kicsi csak jövő novemberben. Ilyenkor, mikor kipu- colkodunk, azt szoktam mondani: „Na mama, többet nem dolgozunk. Elég volt a munkából, minden megvan, pihenünk.” Aztán eltelik pár nap és az asz- szony jön: „Itt van ez az egy jószág, kellene neki pár.” Aztán megint feltöltjük az állományt, igaz, én sem tudnám elképzelni, ha üresen állna az ól, vagy az istálló. Most meg itt van ez a sok tégla, építkezni kellene tavasszal, megint neveljük a bikát, legyen belőle új ház. Talán 2—3 év alatt beletörődnék, hogy nem lehet itthon állat, de előbb semmi esetre sem. Mondhatom, nekem nagyon jó sorom volt. Az asz- szony, szegény, egész életében nem volt nyaralni Mindig csak a munka, a háztartás, a betegség. Nagyon sokat dolgozott. Amikor a katonaságtól leszereltem, versenyeztem a gazdaság lovaival. Jártam a világot, majd minden európai országban voltam. Ha nyertem egy versenyt, a kis fizetésemet egy-egy százassal felemelték. Ott kint az ellátás megvolt, a család itthon kapta a teljes fizetésemet. Megelégedtem a sorsommal. Most meg öreg koromra az az öröm, ha este a mama fogad: „Na megjöttél, papa?” Ettől olyan jó kedvem lesz, hogy csak. Valahogy mi mindig dolgoztunk, ha jön valaki, akkor kiülünk ide a konyha elé beszélgetni, mint most. Ez a pihenés. o Öregkoromra vártulajdonos lettem: a házhoz — amit vettem a fiamnak — hozzátartozik a Verbőczi- vár romja. Ezen a telken van, itt is marad. A világ összes kincséért sem bontanám le —, a környékén sok szénának való összejön. A gólyák is minden évben vissza-vissza jönnek. Az idén márcus 15-én délelőtt fél tizenegykor jött az első és félóra múlva a második Döbröközön születtem, itt éltem végig. Nem vagyok gazdag, de a bregós gyerekből öregkorára is becsületes ember maradt. HAZAFI JÓZSEF Nemcsak kettőnk akarata A Bezerédj István Kereskedelmi Szakközépiskola tanulóival ballagott 33 levelező tagozatos is, közöttük Gányi Lajos és felesége. Aki tanult már felnőtt fejjel esti vagy levelező tagozaton, az tudja, hogy az élet mindennapi gondjai, feladatai közé nem könnyű beilleszteni egy olyant, amely a nappalisoknak éveken át szinte minden idejét leköti és teljesen kitölti gondolatvilágát. A gondo- laltvilágot, ami felnőttkorban már sok egyéb üggyel is megtöltetett. — Mi sem tudtunk mindig tiszta fejjel beülni az iskolapadba, mert éppen úgy jött ki a lépés, hogy a tanulás meg- megkezdésekor vette kezdetét a házépítés is. Nagyon jól be kellett osztanunk az időnket, hogy az építkezésre, a munkára, a tanulásra, a háztartásra is jusson — mondja a mosolygós Gányiné. — Ügy gondolom, nemcsak az idővel, hanem az erővel is jól fellett gazdálkodni. — Ez így igaz — mondja a férj. — Szerencsére nagy a család, élnek, egészségesek a szüléink és ők is sokat tudtak segíteni. Az is sokat könnyített a tanulásban hogy a tanáraink egytől egyig azon iparkodtak, hogy mindenki Sohasem akartuk abbahagyni boldoguljon. Senkit sem hagytak a sorsára. Gányi Lajos — ma 31 éves — és Borbondi Erzsébet — 29 éves — tíz évvel ezelőtt házasodtak össze. Mind a ketten népes családból származnak. Még négy-négy testvérük van. Gányiék a teveli vendéglőben dolgoznak. A férj üzletvezetőhelyettes, a feleség felszolgáló. Az üzletvezető pedig idősebb Gányi Lajos. — Családi alapon visszük ezt a vendéglőt. A Lajosokon kívül még egy fiam is itt dolgozik. Mit mondjak? Persze hogy megéreztük, amikor a fiamék iskolában voltak. Több maradt ránk. Dehát addig tanuljanak, amíg fiatalok. Meg a pénzük is több lesz így. — Ezzel a végzettséggel magasabb fizetési osztályba kerülünk — mondja az ifjabb Gányi. — Nekem meg különben is el kellett volna végeznem a kétéves üzletvezetői tanfolyamot. Inkább ezt választottam, mert így meglesz az érettségim. Persze majd elvégzem azért az üzletvezetőit is. — Nekem sem volt még érettségim — folytatja Gányiné — bár én már az esti egyetemet is elvégeztem. Még a régi munkahelyemen beiskoláztak a marxista középiskolába. Nagyon jól ment a tanulás. Ajánlották, hogy menjek az esti egyetemre. Én mentem. Felvettek és elvégeztem. Egyébként bőrdíszműves a szakmám. — Tudták segíteni egymást a tanulásban? — Feltétlenül, de meg kell mondanom, hogy sohase tanultunk együtt — viszi a prímet az asszony. — A tanulás szempontjából ellentétes természetűek vagyunk. A férjem csöndben szeret tanulni, én meg úgy, ha hangosan olvasom az anyagot. Így aztán za- nánk egymást. Csak amikor valamelyikünk valahol elakadt, akkor ment a másikhoz segítségért. — Egymás házi dolgozatát is átnéztük. Már csak azért is, hogy javítsuk, mert az ember könnyebben észreveszi a másikéban a hibát. — Mindig külön témát választottunk. Nehogy puskázás gyanúja merüljön föl, mert ilyen esetben a házaspárokkal sem elnézőek a tanárok — folytatja a feleség. — Valami diákcsínyre, tréfára emlékszik-e? — Olyan különös nem volt. Az ember, legyen akármilyen korú, vagy foglalkozású, ha beül a padba, akkor az biztos, hogy diákká válik, mert ott arra az időre valahogy úgy van, hogy csak az különb, aki többet tud, de az is esendő. Szójvai diákok vagyunk, de csínyekre nem vagyunk már elég fiatalok. Vagy nem is tudom ... — Vajon volt-e olyan pillanatuk, amikor azt gondolták, hogy abba kellene hagyni vagy halasztást kellene kérni? — Nem. Már a józan ész is azt diktálta, hogy nem. Csak két év múlva lehet folytatni az iskolát. Aztán a szüléink segítenek minket, dolgoznak helyettünk, hogy néz az ki, hogy mi meg nem tanulunk. A feleség közepes tanuló volt. Kedvenc tantárgyai között emlegeti az áruismeretet, a magyart. A számtan az nehezen ment. Meglesz az érettségi! — Nekem meg az ment könnyebben — mondja a férj, aki négyes átlaggal hagyta maga mögött a tanulóéveket. A négy év sikeres elvégzéséről már a kezükben van a bizonyítvány. Előttük még a nagy feladat: az írásbeli és a szóbeli érettségi. — Meglesz. Biztos, hogy meglesz — mondja a különben is szűkszavú férj. — Tudja, az az igazság, hogy mi szeretünk tanulni. Tudni akarunk. Sóik mindenről sok mindent. Nem a tanulásért tanulunk csak, és nem is, hogy magasabb besorolásba kerüljünk. — Itt egy kicsit megáll a beszédben Gányiné. Kis gondolkodás után folytatja. — Nem beszéltünk még arról, hogy van egy kilencéves kislányunk Az már most olyan feladatokat hoz hiaza, hogy az ember nagyhirtelen azt se tudja, hogyan fogjon hozzá. Ha a szülő nem tud segíteni a tanulásban a gyerekének, akkor az a gyerek, elveszett gyerek, de az a szülő is elveszett, mert sohase lesz a gyereke előtt akkora tisztessége, mint az olyannak, aki tud segíteni. Érti talán, hogy mit akarok monuani. Nemcsak magunkért tanultunk, hanem a gyerekért, vagy talán gyerekekért is. És ezután is azért tanulunk, hogy amíg a tanulásra szüksége lesz, addig — ne csak a pénzzel —, hanem a mi tudásunkkal segítségére váljunk. CZAKÖ SÁNDOR „Itt van ez a sok tégla, építkezni kellene tavasszal, megint neveljük a bikát, legyen belőle új ház.” „Kapinya Máriával dóig óztunk mi mindent”
