Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-25 / 148. szám
1978. június 25. "lÍEPUJSAG 11 Zenei anyanyelvűnk — Nem szeretek énekelni — mondta 10 éves kis barátnőm, amikor szombaton délután betoppant hozzám és éppen süteménykészítés közben talált. Kötényt kötöttem elébe, s munkára fogtam, majd miután sütőbe tettük az első adagot, javasoltam, hogy énekelnénk egyet. — Nem szeretek! — ismételte morcosán. — Nem szeretek, nem szoktam, az iskolában sem énekelek, azért se! Elég nekem a napi zongoralecke, azt is utálom! — Pedig énekszó nélkül olyan vagy, mint a néma madár! — Nem baj. Mesélj inkább. Mondj valami hajmeresztő rémhistóriát! — Rémhistóriát? Elég rémes, hogy utálod a zenét! De várj csak... Elmondom, hogy jártunk egyszer rég, mikor az én gyermekeim még kicsik voltak. Egy faluban majdnem megvertek bennünket. Érdeklődve csillant a szeme: — Az jó! — A verés?! — Á nem, a történet. Mondd hamar! — Egy kiránduláson igen elidőztünk, lemaradtunk a vonatról. Nem tehettünk másj, gyologoltunk. Hanem a gyerekek hamar elfáradtak. Hogy tartani tudják a lépést, rázendítettünk az énekszóra. Mikor beértünk egy faluba, éppen az angol népdalnál tartottunk, amely úgy kezdődik, hogy „Ég a város, ég a ház is...” Nagyon tetszett a gyerekeknek, újra meg újra csak ezt akarták és harsogták a végét: „Tűz, tűz, tűz, tűz!” Egyszer csak látjuk, hogy emberek jönnek ki a házakból, kémlelnek erre-arra, aztán látva, hogy sehol sem pi- roslik a láng, fenyegetően integetnek felénk. Azt hitték, őket akartuk lóvá tenni. Majd hogy ránk nem uszították a- kutyákat. Sajnáltam, hogy akaratlanul is rémisztgettük őket, azóta nem is énekeltem ezt a dalt. — Énekeld el nekem! — Egyedül nem lehet. Olyan, hogy egyik korábban kezdi a másik később. Kánonnak hívják az ilyen éneklést. — Akkor énekeljük együtt! — így hát „csőbe húztam” az én néma madaramat. Úgy kinyílt a csőre, hogy már- már rég tálon állt a sütemény, és még mindig zengett a konyha az énekszótól. Vajon jól kezdik-e el a szülők gyermekeik zenei nevelését? Egyáltalán törőd- nek-e vele? Vagy úgy vélik, mint annyi más dologban, hogy ez is csak az iskola feladata? Nem riasztó-e a néma család, amelyben nem űzi el a fizikai tennivalók egyhangúságát az édesanya, édesapa éneke? Hogyan pótolhatná ezt az igazi jókedvből fakadt dalolást akár a legszebb gépi zene is, amelyre munka közben nem is figyelnek, csak szól, mert elfelejtették kikapcsolni? Nem nevel-e figyelmetlenségre a mindig hangzó háttérzene? És a kényszerrel űzött hangszeroktatás nem szül-e ellenállást? Pedig milyen örömforrás lehetne! Csakhogy énekszóval kellett volna kezdeni. Ahogy Kodály mondja: „a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer az énekhang”. Igen, mondhatnák sokan, de mit tegyen, akinek nincs hangja? Énekeljen! Nem az „előadás” tökéletessége a fontos, hanem az összetartozás, a bensőséges hangulat, a családias, meleg együttlét, amit az énekszó is erősít. A legkönnyebb, legegyszerűbb népdajokat mindenki tanulta. A zenei anyanyelv nem más, mint a népdal. Ez a tiszta forrás, ez formálja a jó ízlést, s készíti elő az utat a komoly zene későbbi élvezetéhez. Ami pedig pótolhatatlan kincs. „A zene lelki táplálék... aki nem él vele, lelki vérszegénységben él és hal...” — mondja Kodály. A zenét az ókorban medicinának tartották, s az elmebetegeket gyógyították vele. Ezt a távoli terápiát napjainkban újra fölfedezik. Olvasom Szabó Helga tanulmányában (Művészetre nevelés a családban), hogy több külföldi klinikán folytatnak ze- neterápiai kísérleteket, nálunk pedig a pécsi sztomato- lógiai klinikán a fogászati kezeléshez „adagolnak” zenét a félelem csökkentése végett. Újabb tapasztalatok szerint a zene asztmás panaszok, izom- renyheség, neurózisok esetében is gyógyító hatású. Mindez Shakespeare igazát bizonyítja: „Mert semmi sincs oly durva, oly kemény, vad, ' Hogy meg ne változtatná egy időre / A muzsika”. Daloskedvű édesanyák, édesapák az igazi alapozók: nem nélkülözheti őket a legjobb iskolai tanítás sem, mert ők adják az életmód, életforma az otthon példáit. Velük, kezükbe, hangjukba fogózva lép tovább a gyermek a lemezgyűjtés, rádióhallgatás — ha a körülmények engedik, az első hangversenyek — felé. De ez már tudatos zene- hallgatás slesz és nem „háttérzene”, erre már figyel a család és közösség összeforr általa. Aki így és itt szereti meg a zenét, aztán már szívesen tanul hangszeren is játszani. A legnagyobb muzsikusok többnyire ilyen házi muzsikás családokban nőttek fel. (A hatalmas Bach-nem- zetség, mely mintegy félszáz muzsikust számlált, s így valóságos „zenei céh” volt, minden évben összejött egy megbeszélt napon, s helyen, s a családi találkozókat a közös énekszó avatta ünneppé.) Furcsa jelenség, hogy a mai gyermekek többnyire csak a beszélt anyanyelvet hozzák hazulról, a zenei anyanyelvet ritkán, holott a mai szülők nemzedéke már Ko- dály-módszerrel tanult és népdalokon nőtt fel. Hová lett az altatódal, hová a játékdalok, rigmusok, köszöntők? Gyakorta unatkozó, a GYES-t bezártságnak érző mai madonnák ajkán elnémulna az ének? Merjük remélni: mégsem. A szülőkorba épp csak belépő nemzedék táncház-vonzalma dalosabb jövőt sejtet. Természetes vonzalom ez, a közösség, a népi kultúra, a zenei anyanyelv és a belőle fakadó mozgás utáni vágy hozta létre.' Aki kicsit is ért a zenéhez, tudja: ha egy dallamot transzporálunk, más hangnembe helyezünk, ugyanaz marad, noha minden hangja megváltozott. Az adott hangokon kívül tehát létezik még egy elem, ami a dallam lényege: ez pedig a hangok közötti viszony. Ez teszi felismerhetővé a dallamot. A családi élet is dallamhoz hasonló (ha el nem némul), amelyben az egyéneket ösz- szekötő kapcsolat adja a közösségi élet lényegét, s ha ezt átveszik az egymást követő nemzedékek, a dallam, az összetartozás megmarad, ha a hangok (a személyek) változnak is. És megmarad a szépség szeretete, a sajátos hazai kultúra, amely ezt az összetartozást munkálja, miközben az életet megszépíti, s amelynek épp oly lényeges eleme a zenei, mint a beszélt anyanyelv. BOZÖKY ÉVA Továbbépülő örökség Németh János kerámiáiról Évszázadokon át virágzott egy gazdag kultúra nálunk. Ennek emberformáló, humánus értékeket megtartó voltát csak most kezdjük a maga teljességében, igazi nagyságában értékelni. Akkor, amikor ez a kultúra már rég meghalt, végérvényesen sírba szállt. Feltámasztása lehetetlen, s értelmetlen is volna. Viszont mo. deli volta kétségtelen, ér-, tékeire, eredményeire nem figyelni, több, mint bűn. Ha magasabb fokon egy demokratikus, embert alakítókiteljesítő kultúrát akarunk teremteni — márpedig ez a célunk —, akkor gazdag örökségünkről nem szabad megfeledkeznünk. Ez a kultúra a hagyományos paraszi világban ugyanis nemcsak a századok során csiszolt, érlelt technikai fogásokat, technológiai folyamatokat, a különféle szerszámok használatát örökítette apáról fiúra, anyáról leányra, hanem az élet minden területét behálózó szokás- és ízlésrendet, gazdag jelentésvilágot is folytonosí- tott. Tehát azzal, hogy valaki megtanult szőni vagy hímezni, faragni vagy korongozni, nemcsak az ehhez szükséges manuális tudást sajátította el, hanem olyan magasabb- rendű szellemi értékek birtokába is jutott, ami biztos eligazodást nyújtott számára az élet minden területén. Németh János szerencsés ember. Olyan iránytűt örökítettek rá, amivel ő is eligazodhat az életben és a művészetben egyaránt. Ez az iránytű nála a hagyományok ismerete. Azé a szerteágazó tradícióé, ami egyrészt feltételezi az anyagban való gondolkodást, másrészt a fazekasság, a kerámia léptékében, formarendjében való biztos tájékozódást. Akik ismerik modern keráMűlovarnő-figura miaművészetünket. azoknak felesleges materiálisán is bemutatni Németh János Vörös kakasát. Csak fel kell idézni ezt az erőteljes alkotást, hogy hihető legyen: nemcsak a zalai kerámikus művészetében fordulópont ez a mű, hanem iparművészetünk történetében is. Az első forgástestekből, tehát korongolt elemekből építkező monumentális kerámiaplasztika. összegező és előremutató. Egy, már a gyermekkorban, az agyagműves nagyapa műhelyében, a vásározások, szekerezések alkalmával kezdődő rácsodálkozó felismerés és a főiskolai stúdiumok során beérő, tudatosuló magáratalálós első művészi megfogalmazása. Egyúttal olyan, már gyors egymásután megszülető, hasonló felépítésű kerámiák hírnöke, amik tíz évvel később, 1968- ban meghozták számára az első sikert is, az 1. országos kerámiabiennálé díját. Ha Németh János nem tett volna többet, minthogy a Kakast követően ezt a 10, Pécsett kiállított alkotást létrehozza, teljesítménye akkor is jelentős és példamu. tató lenne. Az elismerés azonban még inkább segítette magáratalálását. Törekvései ettől fogva már szerteágazóbbak. Míg egyre-másra készíti robosztus kerámia figuráit, 1969-ben megszületik első nagy méretű, 27 négyzetméteres faliképé, a harkányfürdői fedett uszodában. A saját műfajában megint csak az első, amit aztán rendre, szinte évről évre követnek további kerámiafrízei. így — csak néhányat megemlítve — a zalaegerszegi fürdőbe, ugyanitt a megyei kórházba, a budapesti Centenáriumi Parkba, a kenyéri művelődési ház falára, vagy legutóbb a .Szombathely egyik terére került díszítő kerámia reliefek. De ezzel párhuzamosan feleleveníti a régi plasztikus díszítésű céhkancsók ék az alakos népi edények, pálinkás butellák,- miskakancsók, stb. formavilágát is. i Zalaegerszegi műhelyében ettől kezdve nagy méretű," emberalakot formázó, vagy figurákkal díszítet modern kerámia edényeinek egész sora készült el, intim belső terek méltán becsült és sokfelé elkerült díszeivé válva, esetleg ünnepi lakomákat követő borozgatások „fényét” emelendő használatba is véve. Ember nagyságú, vagy azt meghaladó monumentális kerámiaplasztikái viszont már nagyobb külső terekre kívánkoznak. Ezek a többek között Torontóban, Helsinkiben is felállított alkotások a íta'zai kerámiaművészet hírét öregbítik külföldön is. De példát mutatnak egy ősrégi fazekas technikának, a korongozásnak újmódon való felhasználására is. •Az előbb felsorolt törekvések-azonban a népi fazekasság eredményeinek 'korszerű alkalmazásában, megújításában csák ás egyik járható utat, a változatos megformá- lású. sokféle rendeltetésű egyedi kerámiák kialakítását jelentik. A másik út viszont a sokszorosítható, naevipari gyártásra is alkalmas puritán megfogalmazású használati edények, sallangmentesen kialakított díszkerámiákhoz vezet. Ezek a mázatlan, vörös színű kerámiák az utóbbi években, egy hosszabb kísérletezés eredményeiként születtek. Lovas alakú edény Németh Jánosnak möstani szekszárdi bemutatkozása is beszédesen dokumentálja mennyire jól sáfárkodott a korán rábízott örökséggel. Egy kisebb tájegység, Göcsej népművészete, fazekassága hatott művészetére ‘leginkább, hagyományokat megújító, továbbgondoló törekvései viszont már nemcsak szűkebb hazáját, Zalálj, hanem az egész országot gazdagítják. SZELESTEY LÁSZLÓ . k Táncospár (samott) A kerekek históriája Tarr László: A kocsi története Ebből a könyvből kezdjük megérteni. mi lehet a különbség a chaasak. a carpen- tupn, a carrucca dormitans, a landauer, a mail coach, a cabriolet és a többiek között, hogy csak párt említsünk dicsekvésül az „élő érő vontatta járművek” számtalan fajtája és megszámlálhatatlan neve közül. Sejtjük már azt is, milyen jeles szerepe van kultúránkban a rúdnak és a lőcsnek, a kerék emberfor- máló és emberformálta erejéről tudtunk már eddig is. Kedvenc olvasmányaink közé tartozott mindig a Névtelem Ember (megannyi Odüsszeusz) leleményeinek színes krónikája, ezúttal ismét ilyenre bukkantunk. De rokonszenvünk inkább a nászszekér jókedvű mestere felé fordul, a harci járművek vérgőzös és vérszagú konstruktőre nem céljai, csak furfangja okán á szívügyünk. Az elme és a kéz teremtő összefogásának teljes krónikáját talán még nem írták meg, Homérosz vagy a Nagy Francia Enciklopédia lehet a két legméltóbb összefoglalás. De résztanulmányok már bőviben olvashatók magyarul is: A mérnöki alkotás története (Andai Pál munkája) és más hasonlók állandóan forgatott képeskönyveink. Tanulságosak és bátorítanak is: távolság, mélysée vagy magasság — sugallják —, úrrá lettünk rajtuk. Úgy tűnik, hogy a felfedezéseket, a hajózás, a gyógyítás vagy a különféle iparok és tudományok történetei méltó társat kaptak a kocsi történetét feltáró munkában, a tetszetős és gazdag tartalmú kötetben. Jó híre van idegen nyelvű kiadásainak is. A szárazföldi távolságok legyőzésének vágya és kényszere — majd tovább a vizekre és a levegőbe is, megújító és uralható ismeretlenek felé — egyidős az emberiséggel. Színes világ nyílik az elszánt utazó előtt, bár csak két ló röpíti a porban, és tán üveggyönggyé szűkül a glóbusz, ha túl korán vágyunk a többedik kozmikus sebesség. Mennyi fáradtság, munka és lelemény kellett már addig is (szépséges díjukról sem feledkezhetünk!), míg megvíhatta Oinomaósz és Pelonsz a maga kocsiversenyét ! Tarr László könyve egy kissé felnőtté válásunk története, szellemünk és erőnk életrajzának egy fejezete, de egy-egy jelesebb szekerezés vagy díszkocsikázás krónikája is. Tárulkozó vidékeké a mindegyre kényelmesebb rugózás felett, tették bár az utat eleink akár bőrpáncélos járműveiken is. A monográfia sokirányú tájékoztatást nyújt a szekerezés technikai és szociológiai történetéről, a szánkóként vonszolt faágtól a múlt század sokféle díszhin- tajáig. Szakszerű leírások és pontos rajzok, fukarság nélkül válogatott reprodukciók, lehengerlő tárgyismeret jellemzi a könyvet és íróját. De ez a megragadó bőség már szinte a kötet sikerének béklyója is: tárgyias nyelvi koncentráció zsugorítja a sorokat, hangsúlyos szavak és dísztelen mondatok. Csak olykor bukkan fel a pontos leírásokban egy-egy kellemes történet, a leeresztett kocsifüggönyök mögötti vánkosokon, a bélelt bőrüléseken akadtak még sikamlósak is. Talán az „epika” kevés, a gyanítható szellemes villódzások és csevegés, ez a technikatörténet inkább kultúrtörténetté oldaná, a szakkönyvet kellemes olvasmánnyá az ínyenc dilettáns előtt. A könyvben látható képek is így bizonyítják: a kerekezést nemcsak Alberto Giacometti Napszekere tette művészélménnyé, festői témává Henri de Toulouse Lautrec Homokfutója, ilyennek minősült már első jelentkezései idejében is. A kézműipar ügyes és pompás kocsialkotásait (néha már túlkáprázato- sakat) múzeumok őrzik Delhiben, Moszkvában, Münchenben és másutt, Londonban, Arezzóban, Párádon és Budapesten, ezúttal egy nagyszerű könyv lapjai között. Szívesen szorítottam helyet a könyv számára a polcon Az utazási kedv története (Gyömrei Sándor munkája) és A honi utazás históriája (Antalffy Gyula) között, felette A földrajzi felfedezések története (Magidovics könyve). Vajha csak hasonlókból lehetne összeállítani az emberi mű történetének tékáit, de a vastagabban szedett címek sokszor a rombolás szintézisei. De talán végre eljön az ismeretlen építők új aranykora, velük a hasonló vágyaktól megszállott krónikásoké. A páncélzat nélküli, csupaablak járműveké: köröttük a béke csupazöld tájai, útjukon lobogó kendők, párnáikon jókedvű utazók. Rakétamotor az egykori lovak helyén. BODRI FERENC A kiállítás egy részlete
