Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
io Képújság 1978. június 18. Babits európai olvasókönyve A nyelvi A költő Shakespeare IRODALOM BALIPAP FERENC: w Énekel, perel (N. L. emlékére) Csikó bánat arca Távol ébenébe Falazva égi fénybe Fűtáji latyakba Eldobott fejsze rém Virágon szárny hasad Túlég ön-hevületén Kóróra hull a Nap Becsukva ország te- Nyér-tengermélyibe Szikrásodik kemény Lesz tőle Föld szíve És gyúlékony lesz a hó Az út megfordítható Alatt fölött mögött Csak halál és ködök Mind utána mind Kiket majd meglegyint Saját egére nekünk Földalolt csillaga A roskadó haza Bennünk nem múlhat el Élet halál partjain Él Énekel Perel GÁL ISTVÁNNAK, Babits fáradhatatlan kutatójának köszönhetjük, hogy végre megjelent Babits töredék munkája, Az európai irodalom olvasókönyve. Babits legnagyobb igényű tudományos vállalkozása az európai irodalom története volt, ez a műfaját tekintve is páratlan könyv, mely egy zseniális olvasó — mert ilyen is van! — tükrében mutatja be Európa irodalmának törtnénetét. Valóságos napló ez a terjedelemre is hatalmas munka, mely lépésről lépésre, nem egyszer önéletrajzi elemekkel tarkítva, mondja el Babits olvasmányélményeit Nem szabályos irodalomtörténet, mert nem szerepel benne mindenki, aki Európában írt, sőt jelentős költők is nem egyszer csak éppen felbukkannak. mint Ca- moens. akiről megjegyzi Babits, hogy nem olvasta, mert nem tud portugálul, a magyar fordítás pedig rossz. Mégis, az ilyen hiányokkal együtt válik teljes művé, olvasói portrévá az irodalom, történet, melyből a lexikális adatok helyett mindig az élmény sugárzását érezzük. Babits, a hű társ és barát, Halász Gábor segítségével számba vette az európai Irodalomból mindazt, ami nemcsak adat és emlék, hanem elevenen ható olvasmány, s a legjellegzetesebb részletekkel akarta bemutatni az egyes írókat. A TERVEZET, amit szerencsésen egészít kj Halász Gábor roppant tájékozott címjegyzéke, egy páratlan vállalkozás körvonalait rajzolja ki. Homérosztól Niet- zschéig készült el a számba- jöhető írók és művek sora, figyelembe véve azt is, hogy milyen fordítások használhatók fel, s melyeket kell elkészíttetni. Sajnos Babits vázlata csak az Oidipus királyig készült el, de így is megismerhetjük módszerét. A terv világosan mutatja, hogy nem egyszerű antológiára gondolt Babits, hanem arra — Halász Gábor szavai ezek —, hogy „egy alkotó élet stílusélményeit vonultassa fel a maga gyönyörűségére és a mi okulásunkra.” A Homérosz-elemzés jól mutatja Babits szándékát: közli Baksay rímes fordítását, aztán Kölcseyét, néhány sort prózában mutat be, majd Csengery prózafordítását. Közben messzebb is elkalandozik, Vergiliusig, elmélkedve Szabó Dávid fordításáról, Tassoról, s innen már csak egy lépés Zrínyi, s egy újabb Csokonai, akiről Blumauer Aeneis-paródiája jut eszébe. TELJES Világ, melyben egy tudós és játékos szellem kalandozza be Európa tájait, hibátlan felkészültséggel és ugyanakkor derűsen, mintegy azt példázva, hogy az emberi szellem nagy teljesítményei közös kincsünk. Ami elkészült belőle, csak töredék, a kezdet kezdete, de így is nagy szolgálatot tett a Magvető Kiadó, mert nemcsak Babits-képünket gazdagította, hanem kivételes olvasmányélménnyel is megörvendeztetett. CSÁNYILÁSZLÓ Ha Shakespeare nem kora legnagyobb drámaírója lett volna, úgy minden bizonnyal kora egyik legnagyobb lírai költőjét tisztelnénk benne, noha szonettjeit az ismerők és a szerelmesek mindig is különös becsben tadtották. Azt, hogy a stratfordi ég alatt merész ábrándokat szövögető, s — mint minden rendes középkori polgár — viharos, de legalábbis homályos életű angol korán hírnevét szerzett, jól ismerjük. Híresen emlékezetesek az őt övező legendák és nagy félreértések, félreértelmezések is, sorsa és művészi utóélete nem különbözik az átlag művészsorstól. (Jó példa erre a németek XVIII. századi nagy buzgósága, amellyel a drámaírót bemutatni igyekeztek; ők mindig is híresek voltak precizitásukról és jólértesült- ségükről: a Lessing-terjesz- tette drámák sajnos erősen „vágott’ állapotban kerültek a német közönség elé, hisz az angol vándortársulatok németül nem tudtak, a német közönség viszont az angolt nem értette, így az előadások csak a véres — brutális jelenetekre szorítkoztak, ez így legalább érthető és kézzel fogható volt. Ez volt az egyik Shakespeare- kép, többek között.) A szonettek problémaköre sokat vitatott és csaknem közismert részkérdésekből áll a versek eredetét, ad- resszálását, mondandóját illetően. Részkérdés az is, hogy miben nyújtott- újat a shakespeare-i a Petrarca által csúcsig fejlesztett, zenei értékű formához, az olasz szonetthez képest (szerkezete, rímképlete, „csattanója” másképpen nagyszerű.) Az életrajzi adatok mankójára ezúttal nem kell szorítkoznunk, első olvasásra nyilvánvaló, hogy Petrarca (és Michelangelo) szonettjeit az angol is képes produkálni, esetenként felülmúlni (bár ebben Shakespeare-nek igen nagy segítségére van Szabó Lőrinc csodálatos magyar verszenéje). Ha csak egyet ragadunk ki a karcsú szonettgyűjteményből — s legyen az, mondjuk a XXI. szonett —, látható, hogy a megtévesztő anyanyelvi szépség mellett (a fordító bravúrja) átsüt rajta Shakespeare szelleme, s jó általánosítható jegyeket tartalmaz. Én-vers, mint a legtöbb, egyetlen hatalmas, áradó versmondat tart nyolc soron át, s ez látszólg követi a petrarcai kétszer négy soros szonett-osztást, melyben ezután következne az ellenpontozás. Második egysége következik valóban, újabb négy sor, a vers tárgya, a szépség megfogalmazása. A költői hasonlat mellett vagy ellenére is valószínű e szépség „földibb” csillogása (mint ahogy a titokzatos fekete hölgy kilétéről is különféle teóriák vannak forgalomban). A lezáró sorpár poentirozó ügyessége. költői-gondolati ereje lenyűgöző; a gondolat tisztaságát, s a — gyakorimeghökkentő lezárást a logika szépsége ragyogja be: ’ „én nem dicsérlek: nem vagy eladó”. Vulgárisnak tetsző gondolat aligha fejezhető ki tömörebben és költőibben, mint Shakespeare—Szabó Lőrinc szonettjeiben. A kötlő-Shakespeare is ott van a halhatatlanok közös Pantheonjában, az emberi kultúra kitilthatatlan részeként. Társuralkodó — ez £ legkevesebb rangja, új korszak egyetemes előhírnöke. Véres és időtlenül korszerű drámákat írt, miközben átlagember volt, akin időnként lírai ellágyulás vett erőt. Shakespeare, a drámaíró — lírikus volt. DRESCHER ATTILA : ' i klinika sebészeti osztályán hétfőn reggel az izgalom a ® tetőfokára hágott. Dr. Takách kandidátus-főorvost már SIPp; a portán megállította Szőke bácsi, a kapus a jó -------'hírrel: — Tegnap olvastam az újságban, főorvos úr. kérem... — Igen, tudom, magam is olvastam — bólintott sietté- ben a kandidátus. — Remélünk, Szőke bácsi!... A főnővér is azzal fogadta az osztályon: — Hát megjelent! És ráadásul a vasárnapi számban! — Igen, igen, Ilonka, de kérdés, olvasta-e valaki? Dobos adjunktus éppen kijött az orvosi szobából: — Kérlek, főorvos úr, szólhatok a műtősnek, hogy azt az ulcusost... — Olvastad? — kérdezte dr. Takách. — Ö, hogyne, tegnap az első dolgom volt, hogy átböngésszem a lapot! — Jó reggelt, főorvos úr! — csörgött el mellettük a kerekes tálalókocsival a diétás nővér. — Az ígérték, hogy a pénteki számban már benn lesz. és tessék, még csak tegnap ... — Torlódás van a lapoknál — mondta dr. Takách. gén, de tessék figyelembe venni, mennyi munkám van nekem a reggelivel, meg az ebéddel, aztán még a nővéreknek is segítenem kell napközben, s akkor még, ugye, rám vár mind a tizenkét kórterem, a folyosó, a — Tudom, Katica néni, éppen azért sürgettem, hogy megjelenjen. És a vasárnapi szám talán még jobb is. mint a pénteki. — Hát majd meglátjuk ... — Főorvos úr, kérlek, akkor tehát az ulcusost előkészíthetjük? — kérdezte udvariasan Dobos adjunktus. — Igen, mindjárt... csak átöltözöm, s közben telefonálok a személyzetisnek. De Takách kandidátus még fel sem vehette a fehér köpenyét, máris megszólalt szobájában a telefon. — Hát végre, tanár úr, kérem, végre megjelent! — hallotta a .személyzeti előadónő hangját a készülékből. — Vasárnap hajnalban, amint felnyitottam a szemem, rohantam az előszobába a sajtóért, (így mondta: a sajtóért,) s képzelheti, mekkora volt az örömöm. De ami még boldogabbá tett, tanár úr kérem, s amiért felcsengettem magához: van remény! — Remény vagy eredmény? — kérdezte a főorvos. — Hát... talán eredmény is! — Komolyan mondja? — kiáltott önfeledten a kagylóba. — A legkomolyabban. Máris itt van valaki... — Ott? Magánál? Hát akkor gyorsan intézkedjen, kérem ... — Sajnos nem tehetek semmit, amíg nem beszélt önnel. — Kicsoda? — Az illető. Már küldöm is fel Önhöz... — Felküldi? De kérem, én most nem érek rá! Nyolckor vizit, aztán be kell mennem a műtőbe ... egy ulcus ... gyomorműtét ... — Ajaj, ne mondjon ilyet, hogy nem ér rá, kedves tanár úr! Felelőtlenség ... — De elvtársnő! Tele vannak a kórtermek, egy csomó súlyos eset, az ulcusos hasát már leberetválták ... — Szó sem lehet most műtétről, már ne is haragudjon. Akkor mindent elvesztettünk! — Az illető? Az illető hölgy? Nem, sajnos nem tud várni, azt mondja, sok időt nem áldozhat erre a kérdésre.... — Hát akkor ne áldozzon, a fene egye meg! Ez egy sebészeti osztály, máris rengeteg időt fecséreltem el... — Tanár úr! Várjon, ne tegye le a kagylót! Gondolja meg, mennyit küzdöttünk ezért a pillanatért... Kérem, szíveskedjék helyet foglalni... — Tessék?! — A hölgynek mondom, mert türelmetlen. Pardon... Tehát lesz szíves? Mert ha most nem fogadja, én nem vállalok felelősséget... Tudja, hogy ez mindannyiunk érdeke! Az öné, a személyzeté, a betegeinké! Küldhetem? — Képtelenség! — sóhajtott a kandidátus. — De jól van. Küldje fel. — Akkor még csak egy szót! Emlékszik a megállapodásunkra, kedves tanár úr? Tudja, mire célzok! Amit megbeszéltünk ... — Ja, igen, igen ... Még azt is? — Kérem tehát, hogy annak a szellemében ... gondolom, a főnővér addig majd intézkedik... És... kávét vagy teát? }Szakanyi Károly; Van remény — Hogyan? — Nem, semmi, csak a hölgytől kérdem, hogy a teát szereti-e jobban, vagy a kávét? — És mit szeret a hölgy? — Most mondja, hogy a teát. És azt mondja, hogy a teák közül is leginkább az Earl Grey-t. — Honnan vegyek én most angol teát? Kérdezze meg, hogy indiai megfelel-e? — Várjon — mondta a személyzetis a telefonba. Majd egy pillanat múlva. — Hát jó, azt mondja a hölgy. — Hát jó?! Nagyszerű! Nagyon örülök! De, hogy mindennel meglegyünk, tartóztassa még legalább tíz percig! — Megpróbálom. Bár nagyon ideges... nagyon szenzi- bilis személyiség. Dr. Takách még le sem tette a kagylót, máris bekopogott az adjunktus. — Az ulcusosnak beadtam az előkészítő injekciót. Beszélsz vele, kérlek, a műtét előtt? — Kivel? Az ulcusossal, most nem érek rá... — Most nem érsz rá?! — Ne kérdezz semmit, hanem szíveskedj a segítségemre lenni! A személyzetis telefonált, hogy máris itt van nála... — Az újság nyomán?! — Nem hitted volna, mi? Én sem! Annyi reménytelen próbálkozás után! De most résen kell lennünk! Szólj a főnővérnek, hogy minden nővér, sőt még a műtős is lásson hoz- sá: gyors rendcsinálás, ha valahol valami szösz, szemét, mifene van. takarítsák össze, a kórtermekben a betegek a mosdók körül törüljék fel a linóleumot... ragyogjon minden! Tíz percünk van... A diétásnővér pedig azonnal főzzön egy jó erős indiai teát... — Indiait? — Ne kérdezz, könyörgök, intézkedj! Mindjárt itt lesz, esetleg végig kell kísérnem az osztályon, nem akarok semmit elhibázni. Kérlek. Lacikám! — Meglesz, főorvos úr, kérlek, magam is nekilátok. De az ulcusos? — Fontossági sorrend! — sóhajtott dr. Takách. ■ ■ íz perc múlva maga a személyzeti előadónő kísérte fel T : a hölgyet. Addigra már az egész osztály tudott a nagy | eseményről: mindenki a helyén volt: a főnővér a pultnál ——1 állt egyenes tartásban, körülötte a nővérek, az orvosi szoba előtt az adjunktus meg az alorvosok, a műtős a konyha ajtajánál várakozott, hogy adott jelre beszólhasson a diétásnővérnek a teáért. A betegekkel nem lehetett bírni: akik csak felkelhettek, ott tülekedtek a kórtermek ajtajaiban, hogy lássák... ~—I mint kinyílt a liftajtó, a főnővér becsöngetett a főorA vosért. Gyönyörű pillanat volt: dr. Takách semmit sem késlekedett, tárt karral, nyájas mosollyal sietett ki a L ;-^LI szobájából, s ugyanakkor az osztály beosztottjai, ugyancsak bájos mosollyal, egyszerre meghajoltak. A betegek is, mintha vezényszóra tették volna, reménykedve felsóhajtottak. — Parancsoljon! — mutatta az utat a szobája felé dr. Takách. A legkényelmesebb fotelbe ültette a hölgyet. Kopogtak: a diétásnővér tálcán hozta a gőzölgő, illatos teát. — Sajnos, nem Earl Grey — mondta a kandidátus. — Ha megengedi: dr. Takách Kornél! — Balogné! — biccentett a hölgy, s keresztbe vetette lábát. Divatos, telitalpú csizmát viselt, ocelotutánzat bundát, kasmír fejkendőt. — Rum nincs a teához? Na, nem baj — intett a főorvos zavart mozdulatára. — Előfe meg kell mondanom, hogy sajnos a kórházi kosztot nem bírja a gyomrom, úgyhogy valami tisztességes helyről hozassák nekem a kosztot, ha... — Ha? — kapta fel a fejét a főorvos. — Ez csak természetes, kedves Balogné — vágott közbe sietve a személyzetis. — Ha... — folytatta a hölgy, teáját szürcsölve —, ha megegyezünk. A személyzetis elvtársnő nagyjából elmondta, mi lenne a feladatom, de én szeretek alaposan körülnézni. Szóval maga... maga itt a főnök? — A főorvos úr — bólintott mosolyogva a személyzetis. — Egyetemi tanár. — Tanár? Ajaj! Azok elég rendetlenek. Egy pedagógus házaspárhoz is jártam, igaz, hogy reggelire mindig kaptam tőlük egy kupica barackpálinkát, mert azt is szeretem, aztán két tojást pohárban, és friss zsemlyét, a délelőtt folyamán három üveg lengyel sört... lengyelt!... és komplett ebédet, uzsonnát... és persze húsz forintot óránként. De rendetlenek voltak. Volt olyan helyem is, ahol tortát sütöttek, ha mentem... Csakhogy végeztem a maszekolással, túl sokat kívántak az ügvefeleim. Hát azért jövök államiba. A hirdetésből nem sok derült ki, de remálem, itt rend van. — Rend, rend, hogyne! — Majd megnézem. És hányra kell bejárni? — Hatra. Hatra? Hát mi a csudának? Vegyék figyelembe, hogy veszítek! Itt nem tudok megkeresni napi kétszáz forintot! — Mennyit? — kérdezte a kandidátus. — Kalkulálni kell. kérem, mindennek arányban kell lenni, kérem... Gépesítés van? — Természetesen — mosolygott állhatatosan a személyzetis. — Porszívó, padlókefélő... — És műanyag vedret kérek, ha majd meg tudunk egyezni! Mert a pléh vödör zaja idegesít. Ezt mindenütt megkövetelem. Gumikesztyű? — A legelemibb. — Na, jó, akkor nézzünk szét. Dr. Takách felpattant. Egész stábjával együtt készségesen végigkísérte Balognét a sebészeten. A hölgy nézelődött, hüm- mögött, benézett a sarokba, az ágyak alá, végigsimított az ablakpárkányon, bekukkantott a mellékhelyiségekbe is. — A fürdőszoba és a vécé az nem megy! — Nem? — kérdezte félénken a főorvos. — Nem, az nem. De látom, vannak itt fiatal nővérek, azoknak sem árt a mozgás. És a hatórai kezdés sem megy. — Valahogy nem lehetne mégis? — bátortalankodott a személyzetis. — Hát mit képzelnek, van nekem dolgom otthon is. Kertes házban lakom, tartok néhány baromfit... Na, hát majd beérek amikor beérek! Holnap kezdhetek... de nem. inkább majd pénteken, mert remélem a szombat az szabad? Persze egyelőre csak próbaidőre! — Próbaidőre? — nézett segélykérőén a személyzetisre a főorvos. — Próbaidőre, megmondtam! — szögezte le Balogné. — Ezer hely közül választhatok. Kalkulálni kell! Melyikőjük kísér le a kapuig? — Kérlek, adjunktus úr, légy szíves! — nyögte a kandidátus. — Csodálom, hogy ma|a, tanár létére csak indiai teát tart — mondta a búcsúzásnal Balogné.------- osszú percek múlva tért csak magához dr. Takách. H Végre a műtétre váró ulcusossal foglalkozhatott. A beteg elgyötörve, alig hallhatóan kérdezte: — Sikerülni ....... fog, tanár úr? — Ne aggódjon, ma már egy gyomorm űtét... — Én, nem a gyomorműtét! — legyintett a sápadt férfi. — Én a takarítónőt kérdezem.
